|
Középiskolai évek
2007.08.31. 10:40
- Bármit is akarsz mondani, nem érdekel! – dühöngtem, mire az ezüsthajú srác, befogta a szám, hogy végre szóhoz jusson.
- Tényleg kedvellek, minden más csak színjáték. – suttogta a fülembe és egy csókkal nyomatékosította mondanivalóját, na erre aztán már tényleg bedühödtem, hogy mer a képembe hazudni még most is.
- Eressz el! – szabadítottam ki magam egy jól irányzott térdmozdulattal, mindek következtében Leon kissé összerogyott. Amint elengedett, kiszaladtam a folyosóra, könnyes szemmel rohantam végig az osztályok előtt, mikor is Oliverbe ütköztem.
- Hé, mi baj kislány? – kíváncsiskodott kedvesen, közben a távolból minket figyelt a fiútestvér, aki épp akkor kecmergett ki a takarítószertárból.
- Csak szükségem van egy kis friss levegőre. – szipogtam.
- Menjünk fel a tetőre? – kérdezte mire én csak bólogattam. Bár az iskola tetején szokás szerint dermesztő hideg uralkodott, ez most valahogy jól esett, egy kicsit megnyugtatott.
- Szóval mi a helyzet? – faggatott a barna hajú srác.
- Hát….leszel a lelki szemetesládám? – kérdeztem vissza, akkor valahogy nem hangzott olyan hülyén.
- Persze, mondd csak. – karolt át megértően.
- Hát tudod volt egy elég szar kapcsolatom, amit nagyon nehezen hevertem ki, aztán mikor már nagyjából rendben voltam, elkezdtem kedvelni Leont és egészen a múlt hétig azt hittem ő is így van ezzel, aztán megjelent azzal a libával, aki közölte hogy a barátnője, és azóta folyamatosan csak hazudozik és a húgát is belekeveri. – regéltem el bánatom.
- Semmi baj, ez is csak egy állapot, hidd el a rossz dolgok után jók jönnek. – nyugtatott Oli.
- Köszi, hogy meghallgattál. – hálálkodtam.
- Ugyan, nincs mit. – legyintett.
- De igen is sokat számít, azelőtt mindent Sophienak mondtam el, de ez most más, mégse sírhatom el neki, hogy a bátyja mekkora egy szemét, szóval örülök, hogy itt vagy. – magyaráztam.
- Én pedig örülök, hogy megbízol bennem. – adott egy puszit a homlokomra.
- Na jó ideje mennünk, mielőtt idefagyunk. – vonszoltam magammal vissza a suliba.
- Jajj, de imádom ezt a csendet, amikor mindenki órán van és én szabadon mászkálhatok ide meg oda. – lelkesedett Oliver.
- Mi már becsengettek? – aggódtam.
- Nyugi, majd kitalálok egy tuti alibit. – válaszolta lazán Oli.
- Jah olyat mint a múltkori? – néztem rá becsmérlően.
- Az éppen nem jött be, de van még egy csomó más ötletem. – ecsetelte.
- Bocs, de nekem most rohannom kell. – búcsúztam és már rohantam is az órámra, természetesen jól megkaptam a magamét amiért a fél órát lekéstem, de gondoltam jobb mintha egyáltalán be se jöttem volna. A további két tanóra számomra unatkozással telt. Ebédszünetben Oliver kitalálta, hogy üljünk Sophieék asztalához, én nem rajongtam az ötletért, sőt próbáltam lebeszélni, de ő hajthatatlan volt. Aztán már csak azon vettem észre magam, hogy a testvérek asztala mellett állunk.
- Jut még hely nekünk is? – érdeklődött Oli.
- Hát persze, üljetek csak le. – szólt a lánytestvér kedvesen, mi pedig helyet foglaltunk, mondanom sem kell, hogy Leon barátnőjének ez nem tetszett.
- Szóval ott tartottam, hogy bementünk a plázába és nem volt abból a cipőből 36-os csak 37-es és akkor tisztára kétségbe voltam esve….- nyafogott valami történet szerűséget, aminek az elejét nem hallottam, a végére viszont már nem voltam kíváncsi.
- Légyszi, tömjétek már be a száját egy light kólával. – könyörgött végül Oliver.
- Ha nem vetted volna észre éppen sztoriban vagyok! – háborodott fel a pompomcsaj.
- Tényleg én meg azt hittem, hogy csak a szél csapkodja a szád. – piszkálódtam.
- Jól van, ha ilyenek vagytok, akkor nem mesélek többet. – sértődött meg a szöszi.
- Köszönöm Istenem, mivel érdemeltük ki ezt az áldást? – emelte tekintetét az égre Oli.
- És mit csináltatok, amiért előzőleg fél órát késtetek? – szegezte nekünk a kérdést az idősebbik testvér.
- Az nem rád tartozik. – feleltem.
- Ugyan, ne légy ilyen Viv az ilyesmit nem tarthatjuk titokban… - ködösített a barna hajú srác.
- Szóval? – kíváncsiskodott Leon.
- Hát a tesi teremben voltunk és értelmes létforma után kutattunk, de csak hajrálányokat találtunk. – gonoszkodott a mellettem ülő.
- Hé ez nem vicces! – kapta fel a vizet Jacqueline.
- Ügyes kis szöszi, megértetted. Kérsz egy jutalom falatkát vagy inkább vakargassam meg a füled tövét? – piszkálódott tovább osztálytársa.
- Ebből elég volt még egy ilyen beszólás és én itt hagylak titeket. – kiabált a pompomlány.
- Máris indulhatsz. – röhögtem el magam, de Jacqueline továbbra is boldogította társaságunkat.
- Inkább együnk. – jelentette ki Leon minek nyomán, mindenki előpakolta az ebédjét.
- Jé az ott gumicukor? – mutattam Oliver az dobozában lévő zacskóra.
- Aha, kérsz? – kínált meg.
- Persze, imádom. – bólogattam hevesen.
- Rendben akkor tátsd ki a szád. – utasított.
- Mi? – értetlenkedtem.
- Mond ááááááááá. – irányított, mire én követtem instrukcióit. Megpróbált beledobni a számba egy gumimacit, de nem nagyon ment neki, tovább próbálkozott, de nem járt sikerrel.
- Nem jó túl alacsonyan dobod. – emeltem kifogást.
- Jó akkor megpróbálom magasabban. – felelte és végre beletalált a számba.
- Igen sikerült, fantasztikusak vagyunk. – örvendezett.
- Milyen gyerekes. – jegyezte meg a hajrálány, mire Oliver jó erősen megdobta egy gumicukorral.
- Na, ezt most minek kellett? – nyavalygott.
- Ja, bocs azt hittem te is kérsz. – tette az ártatlant a kékszemű srác. Az után a nap után a következő hetekben minden ebédszünet így telt. Jacqueline nyafogott, mi meg Oliverrel folyamatosan cikiztük, ezen persze Sophie jókat nevetett, egyedül Leon volt az aki nem élvezte a helyzetet, no meg a barátnője aki minden nap megkapta az aznapi piszkálást. Ebben az időszakban természetesen nem jártam át délutánonként a testvérekhez, ugyan a kishúggal nem romlott meg a kapcsolatom, de bátyja jelenléte kényelmetlen lett volna számomra. Már egészen megszoktam ezt a felállást, bár amikor a kis párocskára néztem mindig összeszorult a szívem, az egyik ebédnél azonban szóba került a Valentin napi bál, amelyet a suli rendezett meg minden évben, aktuális is volt a téma, hiszen a következő nap estéjén rendezték meg.
- Szóval ki kivel megy a bulira? – hozta fel a témát Oli.
- Én természetesen Leonnal. – simult barátjához a hajrálány.
- Azt gondoltam, hogy Ken és Barbie elválaszthatatlanok. – gúnyolódtam.
- És te Viv? – nézett rám a barna hajú srác.
- Sophieval megyek, tudod csajoknak ciki, ha egyedül mennek. – feleltem.
- Hát akkor én kénytelen leszek egyedül menni, pedig gondoltam, hogy magammal viszlek, hogy könnyebben tudjam levakarni magamról a sok csajt, de ha már van partnered…. – „szerénykedett” Oli.
- Oh te szegény, csak bele ne fulladj a nők imádatába. – tetettem együttérzést.
- És mi a terved délutánra? – kíváncsiskodott a mókamester.
- Sophieval megyünk ruhát választani. – adtam meg a választ.
- Felesleges, törnötök magatokat, úgyis én leszek a bálkirálynő, pont mint tavaly meg előtte. – kotyogott közbe Jacqueline.
folyt. köv.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
