Leon forrongva tért vissza a neki szánt szobába, és egész nap nem jött ki onnan. Belemerült a papírmunkába, melyeket holnap kell kiterjesztenie egy rakás üzletember előtt. Az élete merő unalom. Ha nem lenne ott a húga vagy a bácsikája, valószínűleg megbolondult volna a magánytól és a folyamatos stressztől, amit az üzlet megkívánt. Feje álmosan ingott meg az asztal irányába, mely félreérthetetlen jele volt kimerültségének, de nem hagyhatta abba a munkát. Ha most elalszik, holnap reggel kell folytatnia, és akkor nem indulhat el egy korai órában.
Sora eközben egy kis, sötét terembe sietett. Még sosem járt itt az előtt. Ezt a helyet nem mutatták meg neki. Az ablakok előtt hatalmas függönyök nehezedtek, elzárva minden fényt. A lány lassan indult el feléjük és egy erős mozdulattal lerántotta az anyagot. A lenyugvó nap arany színe szinte égette a szemét, ezért gyorsan elfordult az ablakból és szemét összeszorította. Amikor viszont végre újra megnyitotta pilláit, szemei a lehető legjobban elkerekedtek. Egy szoba, telis-tele könyvekkel, egy hatalmas asztal és kényelmes tárgyalószékek körülötte. Mintha egy gyűlésteremben lenne. Fogalma sem volt róla, hogy tulajdonképpen van-e egyáltalán joga ahhoz, hogy most itt legyen, de kíváncsisága erősebb volt annál, mint sem hogy ezzel törődjön. Óvatosan megindult a könyvek felé és alaposan szemügyre vette őket. Hihetetlenül értékes darabok sorakoztak fel egymás után, melyek elengedhetetlenek voltak egy-egy sikeres tárgyalás során. Mély csodálatából tompa puffanás zavarta meg, amit a szomszéd szobából hallott.
Gyorsan kilépett onnan és megkereste a szomszéd szoba ajtaját, mely résnyire nyitva volt. Óvatosan belesett és jó cseléd módjára kopogott.
- Elnézést! Van itt valaki? - kopogott ismét. - Minden rendben? Most bemegyek! - jelentette be szándékát és halkan tárta ki az ajtót
Mögötte egy kandalló lángjának fénye által bevilágított, elegáns szoba volt, mely a mélykék és fehér színek egyvelegében tündöklött. Ahogy beljebb lépett, megpillantott egy újabb ajtót, ami egy másik szobába vezette. Itt látta meg, ahogy az ezüsthajú vendég egy mécses fényénél ül az asztala mellett, pontosabban az asztalra dőlve pihen. Mély szuszogása arra engedte következtetni, hogy elaludt. Kényelmetlennek érezte magát, hogy egy férfit aludni lásson, de belátta, nem hagyhatja csak így itt. Visszament a hálószobába és a hatalmas ágyról lehúzta a finom selyemtakarót. Érezte rajta a férfi erős illatát. Mélyen magába szívta és végül ráterítette a hátára, hogy meg ne fázzon a hűs éjszakában. Ahogy keze megérintette a haját, megállt egy pillanatra. Olyan fényes és bársonyos haja volt, ami férfiak kevésére jellemző. Apró kezei hozzáértek a férfi meglágyult arcához, amit óvatosan megsimított. A férfi erre mozgolódni kezdett.
Sora amint felismerte helyzetét, azonnal kiszaladt a helységből, a szobából, le a lépcsőn, be egyenesen a szobájáig, ahol arcát a párnájába fúrta.
- Mit műveltem? Jézusom! Hiszen ő egy nemes... és én hercegnő vagyok... - csitult kissé
Leon szemei lassan emelkedtek meg. Látta, hogy valaki kirohan a szobából, azt is biztosan tudta, hogy egy lány volt, mivel szoknyája végét még épp látta eltűnni az ajtó mögött. Amikor felemelkedett az asztalról, lecsúszott hátáról a takaró. Csak most tudta összerakni igazán, mi is történt. Valaki bejött hozzá és betakarta. Ahogy a takarót összeszedte, édes illat csapta meg orrát. Saját kölnije mellett egy női illat édes illata fészkelte be magát agyába. Liliom illata...
Ezekkel az izgalmas gondolatokkal feküdt le most már ágyába, elfeledve minden kötelességét, minden holnapi teendőjét. Szorosan fogta a takaró azon részét, melyből a leginkább áradt a virágillat, és így merült el álmaiban. Azokban az álmokban, amelyekben megpróbál választ kapni a nő kilétére, aki eljött hozzá az éjszaka közepén.
A másnap kellemesen indult. Régen aludt ilyen jól, mint tegnap este. A takaró még mindig a karjaiban feküdt, de az illat már tovaszállt. Csalódottan ült fel ágyában és mérgesen csapkodott a szobában. Sietősen összeszedte a másik teremből a papírokat, összerendezte és átkötötte őket. A reggelihez is magával vitte, mert hatalmas lemaradása volt. Tudta, hogy ez vár rá, ha elmulasztja a teendőit. Gyorsan lesietett a lépcsőn és szinte feltépte az étkező ajtaját, mely mögött festői látvány fogadta.
Sora, Ana és Mia épp terítettek a reggelihez. Sora alakja köré a felkelő nap aranyló glóriát rajzolt, mely angyalként ragyogta be a termet. Egy világosbarna, cselédruha volt rajta, haját két oldalt a füle mögött összehúzta és egy fehér szalaggal kötötte meg. Az ajtó kicsapódásától megrettent kissé, majd gyorsan összeszedte magát és barátnőivel kisiettek onnan, hogy felszolgálják az ételt.
Leon megkövülten követte nyomon a lányok piruettjét, majd a távozásuk után fejét kissé megrázta, kiűzve gyengéd gondolatait belőle.
Papírjait ismét kiterítette maga elé és belemerült azok tanulmányozásába. Sora ekkor tért vissza az étellel, minek jutalma egy unalmas sóhaj volt és tüzes tekintetek.
- Elnézést kérek... - vette észre a jeleket - Majd később visszajövök. - fordult volna ki a teremből
- Várjon! - állt fel hirtelen helyéről Leon, minek következtében a papírjait lesodorta az asztalról a karjával - A fenébe! - sziszegte
- Segítek! - tette le gyorsan az asztalra az ezüsttálcát és térdre vetette magát, hogy összeszedjék a lapokat
- Köszönöm... - mondta alig hallhatóan, aminek a lány szíve rettenetesen örült
Hercegnő léte pontosan ismerte a gazdagok és a szegények közötti hatalmas szakadékot, amit csak kevesen léptek át, de voltak, akik titokban már megpróbálták. Leon is ezt tette, mikor megköszönte a segítséget, még ha sosem vallaná be neki, vagy saját magának.
Sora a lapok gyűjtögetése közben akaratlanul is beleolvasott. Ismerősek voltak a problémák, melyek felvetődtek rajtuk. Valószínűleg már szembe került ilyen bonyodalmakkal hercegnőként.
- Mondja csak, megtalálta már a megoldást? - nyújtotta át az épp felállni készülő fiúnak
- Maga engedély nélkül beleolvasott az iratokba? - bőszült fel
- Mélységesen sajnálom. - hajolt meg a lehető legmélyebben
- Ám legyen. De többé ne üsse bele az orrát abba, ami egyáltalán nem a maga hatásköre!
- Engedelmével! - kért szót ismét
- Most meg mit akar? - forgatta a szemét unottan Leon
- Bocsássa meg a tolakvásomat, de odahaza is ugyanezzel a problémával álltak szemben és nálunk sikerült megegyezni a felekkel. - szorította össze a szemeit és elhadarta
- Hová valósi? - pislogott magasan ívelő szemöldöke alatt
- Én, kérem, angol vagyok. - felelte félénken
- És miféle megoldást tudtak alkalmazni Angliában a munkások helyzetével kapcsolatban? - kérdezte őszinte érdekeltséggel, ami Sora-t is meglepte
- Először is, a munkások megválaszthattak egy vezetőt maguknak, aki feltárja a problémákat az Urak előtt. Egy tárgyalás kereteiben pedig, tisztességes emberek módjára egyezséget kötöttek. A mi esetünkben törvények is születtek, melyekben a munkások érdekei voltak előre valók.
- Nevetséges! - köpte oda neki
- Hogy mondja? - vesztette el türelmét Sora
- Mégis milyen jogon ül egy asztalhoz egy munkás egy herceggel? - nevetett pökhendin
- Maga szívtelen! Ha ebben az országban mindenki így vélekedik, ahogy maga, akkor megértem, hogy ilyen apró gondokat sem képesek megoldani!
- Hogy merészeli? - magasodott fölé és megragadta a lány karját
- Csak nem képzeli, hogy nemes létére mindent megengedhet magának? - tépte ki karját az övéből
- Mondja csak, a tenger mögött mindenki ilyen naiv, mint ön? - fonta keresztbe a karjait, arcán pedig egy lehengerlő, Sora-t is zavarba ejtő mosoly rajzolódott
- Faragatlan bunkó! - becsmérelte, ám ebben a pillanatban meg is bánta
Leon szemeiben elégedettség tükröződött. Sora ujjait a szájára tapasztotta, remélve, hogy mindez meg sem történt valójában. Ám ahogy a diadalittasa férfit nézte, a remény csírája is kipusztult belőle. Leon elérte, hogy felszínre hozza valódi érzéseit. Azokat az érzéseket, amiket ezekre, az itt töltött napokra mindenképpen feledésbe akart meríteni.
Ujjai egyre hidegebbek lettek a félelemtől, teste kissé megremegett, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve futásnak eredt. Egyenesen ki az udvarra, onnan pedig az istállókba, ahol talán senki sem keresné. A lovak egyszerre nyerítettek fel, mikor megpillantották jótevőjüket. Sora gyorsan felnyergelt egy paripát, lábára a szögről leakasztott lovaglócsizmát húzott, majd kivágtatott.
Leon lassú léptekkel indult csak utána, és csupán messziről fedezte fel, hogy a cselédlány kilovagolt. Az érdekes ebben azonban nem ez volt. Tartása tökéletes, ütemérzéke precíz, technikája egy nemesével hasonló. Érezte, hogy ebben a lányban van valami... valamit titkol, és mindennél jobban vágyott rá, hogy ezt kiderítse. Fejében ördögi terv bontakozott ki, mely új szórakozási lehetőséget tárt ki előtte, és Leon, Leon Oswald igencsak híres volt a nőkkel való játékairól.
Gyorsan keresett magának egy lovat és utána eredt. Sebesen szelte a birtok mögött húzódó, magas füvű réteket, macskaként suhant keresztül a bozótos erdőn, mely mögött egy hatalmas tisztás terült el, közepén egy tóval, melynek partján a szolgálólány állt lengő testtel, zilálva.
- Mégis mit képzel magáról? - érte be őt Leon
- Minek jött utánam? Egyszerűen csak mondja el az gazdáimnak, hogy mit cselekedtem és legyünk túl az egészen! - kiabálta mérték nélkül
- Hát ilyen maga valójában. - mérte végig, miközben egyre közeledett felé
- Uram, nem vagyok olyan tudatlan, mint gondolja! Tudom, mire megy ki a játék!
- Valóban? - torpant meg egy kicsit, majd sokat mondóan mosolygott
- Mit kér a hallgatásáért? - lépett a férfi elé, egész közel, hogy pontosan a szemeibe nézhessen
Bár ne tette volna. Ahogy ott álltak, egymástól alig pár centire, hirtelen megszűnt körülöttük minden. Sora szemében a szenvedély és düh mellé vágy párosult, ami a férfi szeméből sem hiányzott. A meleg, barna szemek tökéletes ellentétei voltak a zord, ezüst szemeknek, melyek megpróbálták legyűrni a lány makacsságát, ám hiába. Sora ennél sokkal tanultabb. A szellő ekkor meglebbentette a lány ruháját, haját, és egy Leon számára ismerős illat lengte körül a nő testét.
- Ki vagy te? - szűkült össze a fiú szeme, ám hangja sokkal inkább volt gyengéd, mint követelőző
- Hogy érti ezt? - bizonytalanodott el kissé a lány
- Mi a neved? - hajolt egészen közel hozzá, hogy mélyebben beszívja az illatot
- A nevem... a nevem... Sora... Naegino... - súgta remegve
- Szóval Sora... Mond csak. Mi a kedvenc virágod?
- Miért érdekli? - próbált ellenállni a férfi vonzerejének
- Csak... áruld el kérlek... - zúgta úgy, mint egy szerelmes kamasz
- A liliom... - adta be a derekát, a férfi szeme pedig vadul villant rá
- Szóval a liliom. - lépett hátrébb tőle - Tudod, tegnap este rengeteg munkám volt, ezért az álom az íróasztalom mellett nyomott el. Nem tudom, mi történt, csupán azt éreztem, hogy valaki gondoskodóan takar be engem. Mikor felébredtem, már senki sem volt mellettem. Nem tudsz erről valamit? - nézett rá olyan szemekkel, amiknek egyszerűen képtelenség volt hazudni
- Én... én... sajnálom... - fordult el gyorsan tőle Sora
- Mit sajnálsz? - húzta a lány idegeit Leon
- Kérem, ne kínozzon! - súgta halkan, háttal a fiúnak, kinek léptei egyre erősödtek, ahogy megközelítette a lányt
- Mond ki... - hajolt le a nyakához és úgy kérte, amibe ő egyszerűen beleborzongott
Szemei riadtan rezzentek meg, testén ismeretlen bizsergés futott végig, arca pedig kipirosodott. Nem értette saját magát és talán ez rémítette meg leginkább. Ijedten kezdett futásba, felpattant a lóra, amellyel idevágtatott és visszasietett a birtokra.
Ám Leon sem tétlenkedett. Rögtön a lány után indult és mikor már éppen beérte volna, megjelent Yuri és Layla, akik elképedve figyelték a feléjük lovagló cselédet és kedves barátjukat.