Sora már majdnem felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, amikor egy távolabbi részen, a sok fehér papír és boríték között megpillantott két feketét. A szíve a torkában dobogott. Szorosan összehúzta magán a fekete köntöst, hogy valamivel fékezze a keze remegését. Nem mert hozzáérni, nem merte kibontani. Félt attól, amit látni fog. Azt mondta bízni fog Leonban. És próbált. Isten a tanúja, hogy mennyire próbált. Ám, hogy újra megjelent ez az ember, aki ennyi mindent állított, ráadásul alátámasztotta… Idegesen túrt bele a hajába, majd elvette a kezét a köntöstől és a levélért nyúlt. Először elvette az egyiket. A boríték ki volt nyitva. Remegő kézzel vette ki a levelet. Igen, többször is olvasták már, állapította meg. A szíve hevesen vágtatott a mellkasában. Gombóc nőtt a torkában, és nem tudta lenyelni. Lassan kihajtotta a papírt. Érezte a szantálfa illatát, ami belőle áradt. Mély levegőt vett és olvasni kezdte:

Sora megdermedt. Ez mi? Ez meg mi a pokol? Már pedig ezt Leon írta, hisz nem lehetett más. A gombóc a torkában egyre nagyobbra nőtt. Már szinte fojtogatta. Újra végigolvasta a levelet és hitetlenkedve meredt a szépen megírt sorokra, amik a férje kezétől születtek. Darla… hát persze, amikor találkoztak az operában, már akkor igencsak bensőségesen viselkedett vele. De Leon… olyan távolságtartó volt. Őt ölelte, őt csókolta. És most, itt tartotta a kezében a bizonyítékot rá, hogy igenis szeretők. Az időpont mindent elárult. Augusztus 21. Az ma volt. Bízott benne. Bízni akart benne. Adott neki, kettejüknek egy esélyt. Tudnia kellett volna, hogy aki egyszer elkövetett valamit, az nem fog megváltozni senki kedvéért sem. Ma reggel azt mondta Danténak, hogy boldoggá akarja tenni, akármilyen áron. Hazudott? Csak hazudott. Bizonyára tudta, hogy hall minden szót. Szemét, áruló. Keserűség áramlott keresztül a testén. A szájíze is hasonló lett. A szíve őrült iramban kalapált, sírás kezdte marni a torkát és a szemeit. Hogy mit érzett? Keserűséget, csalódottságot, fájdalmat… Elárulta. Leon Oswald újra elárulta, ezúttal, mint a feleségét. Mélységesen megalázta ezekkel, a sorokkal, s lealacsonyította. Kis naiv? Szemét gazember. Sora összeszorította a szemét, és hevesen az íróasztalba kapaszkodott, hogy valahol levezesse a dühöt, amit érzett. Igen, naiv volt, hogy megpróbált még egy esélyt adni a kapcsolatuknak, holott nem kellett volna, hisz tudta, biztos volt benne, milyen is ez az ember. Ó igen, minden helyénvaló volt, amit az a titokzatos idegen mondott neki. És most bizonyíték is van a kezében, miért ne hinne hát neki? Miért? Miért tette? A csokoládé színű szempárt könnyfátyol homályosította el. De Sora túl büszke volt hozzá, hogy szabad utat engedjen neki. Egyszer megtette, s akkor majdnem belehalt. Most nem. Most nem fog megtörni. Leon Oswald egy utolsó szemét alak volt, és nem érdemelte meg, hogy könnyet ejtsen érte, bármennyire is fájt a szíve. S bármennyire is marta a torkát a visszafojtott könnyek sokasága. Miért? Lehunyta a szemét, s erőszakkal küldte vissza a mélyre a szemében ülő gyöngypermetet. Ellazította az izmait, majd felvette a levelet, amit előzőleg kiejtett a kezéből, s visszacsúsztatta a borítékba, magához vette és elindult kifelé. Hirtelen azonban megtorpant. Az az ember két levélről beszélt. Remegő tagokkal fordult vissza az asztalhoz. Vajon kibír még egy titkot, melyről fellebbenti a leplet? Kibír még egy tényt, mely a férje árulására vonatkozik? Ám, ha az idegen helyesen mondta, ez a levél az ő gyilkossági kísérletének a részleteit tartalmazza. Még inkább megijedt. És ha az lesz benne? Nem, Leon megalázhatja, megcsalhatja, sőt még fájdalmat is okozhat, de nem lenne képes megölni őt. Vagy igen? Lassan fordult vissza. Minden lépést óvatosan tett meg, mintha bármelyik pillanatban el akarna menekülni. Óvatosan vette fel. Igen, ezt a levelet már visszaküldték a címzetthez, állapította meg. Lassan emelte ki a fekete borítékból a fehér papírt. Ez már sokkal idősebb lehetett, mint a másik. Többször is összegyűrték. A levélpapír pedig már megsárgult egy kicsit. Remegő kezekkel nyitotta ki. Majd összehúzta a szemét. Mérges volt magára. Úgy remeg, mint egy kis csitri. Leon elárulta már egyszer, mi lehetne az újdonság? Megkeményítette magát, és kihajtotta a papírt. Ahogy elkezdte olvasni, minden önuralma semmivé lett és könnycseppjei utat törtek maguknak:

Sora többször is végigfutotta, s mindannyiszor hitetlenkedve olvasta a sorokat. „Ne öljék meg, csupán sebesítsék meg!” Hogy lehet ez? Hirtelen emlékképek kúsztak be elméjébe. Éles sikoly. Jeges üresség… A halál hívogató szava… És ő majdnem elfogadta. Aztán meghallotta Leon hangját. A férfi kimentette, majd eltűnt. Hát persze. Még tervei voltak vele. És hogy számolt volna be az apjának, ha meghal. Szemét… Áruló… Akkor csak azért nem halt meg, mert erőt adott neki, hogy érte ment. Szerette… Úr isten, annyira szerette! De amennyire akkor szerette, most annyira gyűlölte. Leon a kedvében járt mindenben, de csak azért, mert éppen így kellett tennie, s nem azért, mert ő akarta. Micsoda egy… Térdei elgyengültek, s a földre esett. Tehetetlenül tűrte, hogy könnyei elárasszák. Zokogás kezdte rázni. Ugyanúgy, mint azon a másfél évvel ezelőtti éjszakán, amikor megtudta az igazságok egy részét. Feltörni készülő kiáltás fojtogatta a torkát, szinte szárazra égette, ám ezúttal visszafojtotta. Még hogy boldoggá akarta tenni?! Szemét, áruló… Nem érdemel egy csepp könnyet sem, csupán megvetést. Gondolatait meghazudtolva könnyei úgy peregtek, mint harmatcseppek a nyári alkonyon. Fejét lehajtott, és hagyta, hogy a néma zokogás rázza. Hagyta, hogy a fájdalom, a keserűség marja keresztül a testét. Érezni akarta az árulás ízét, hogy erőt gyűjthessen a gyűlölésre. Összeszorította a szemeit, és próbált mélyen lélegezni. Remegve támaszkodott a földön, s a szőnyegbe kapaszkodott segítségül. Meg akarta öletni… Ó nem is öletni, csupán megsebesíteni. Döbbenten kapta fel a fejét, amikor eszébe jutott a herceg visszatérésének napján, a partin majdnem megmérgezték. De akkor Leon ismételten nem hagyta. Kivette a kezéből a borospoharat. Ó igen, mert akkor vele volt. És nem vetett volna rá túl jó fényt, ha Winter- hall grófjának lánya mellette hal meg. Micsoda egy álszent. Azon a napon, majdnem meghalt miatta. Majdnem kétszer is. És neki még volt képe kedves mosollyal elvenni feleségül. És az övé lett. Újra és újra. Csak ezt akarta. Közben szeretőt tart, megalázza és még meg is akarta ölni. Mindent jelentett neki régen. Fény volt a sötétben. Biztonság a félelemben. Erő a gyengeségben. A tenger vad, fékezhetetlen fejedelme. Valódi Démon. Bízott benne… szerette őt. Aztán adott még egy estélyt kettejüknek, s újfent elárulta. Ezúttal sokkal súlyosabb dologgal. Egyetlen könnycseppet sem érdemelt meg. Dühösen felvetette a fejét. Csokoládészín szemei harmatcseppekben úsztak, de a tűz fellángolt benne. Ha már szinte olyanná változott, mint a kedves férje, akkor miért ne használhatná ki? A bosszú íze pedig édesebb lesz, mint a gyönyöré, amit átélt. Elfojtotta a fájdalmat magában. Csak a keserűséget hagyta végigfolyni a testén, lelkén… szívén. Egy dühös mozdulattal letörölte szemei szülte gyémántcseppeket, s tekintete már olyan volt, mint a legszárazabb sivatag. Veszélyes, pusztító tűz táncolt benne, s eszében sem volt elfojtani. Felállt a földről, majd a két levélért nyúlt. Lesz bizonyíték az árulására, amikor eljön az ideje. Fensőbbséges tekintettel nézett végig a szobán, majd kifelé indult. Bosszú… Ezúttal Leon Oswald nem fogja megúszni, amit tett. S megfizet mindenért, még ha a saját szíve is belehal… Ezúttal nem lesz gyenge. Soha többé… „- Érezd azt a hatalmat, amit tőled kaptam, Oswald! S érezd a bosszúm erejét, Lucifer!” Majd csendesen bezárta a szoba ajtaját.

- Carlotta, kérem, szóljon a szobalányoknak, hogy pakoljanak össze nekem! - mondta Sora, miközben a szobájában öltözködött.

- Elutazik, kegyelmes asszony? - kérdezte meghökkenve az asszony.

- Igen Carlotta, és nem tudom, mikor jövök újra vissza - nézett rá a fésülködőasztal tükréből. - Most megreggelizek, és mire visszajövök, legyen minden kész!

- Igen, mylady - majd kifelé indult.

- És Carlotta! - szólt még utána. - A férjemnek ne szóljon!

Amikor az asszony halkan bezárta az ajtót, a hercegnő megszemlélte a végeredményt az állótükörben. Egy piros selyemruhát öltött magára, melynek pántjait lehúzta a vállára. Fehér hímzések díszítették, s felsőrésze előnyösen kihangsúlyozta minden csábító vonalát és domborulatát, míg az alsó rész bő volt. A haját két oldalról feltűzte, a többit pedig leengedve hagyta. Kevés smink volt rajta, és parfüm. Rózsa… Hirtelen eszébe jutott a tegnap éjszaka. Szomorúan nézett körül a szobában. Tegnap éjjel rózsaillat szállt fel krémes balzsamként véve őket körül, miközben ők a kéj mámorában repültek egyre feljebb a végtelen semmiben. Fel a csillagokig. De, ami volt az elmúlt. Leon Oswald elárulta és ő nem volt hajlandó többet keseregni a múlton. Bosszú… Nem, nem áll bosszút. A bosszú csak még inkább megkeseríti az ember életét. Elmegy, és akkor vége lesz mindennek. Ő, Blackheath hercegnője mondja ki az utolsó szót ebben a csatában. Lassan, felemelt fejjel ment le az étkezőbe. Már ott ült Sophie, Julieta, Alex és Dante. És ott volt ő. Blackheath hercege, Lucifer. Kedélyesen beszélgetett a két férfival. Sora szemei összeszűkültek. A férfi boldognak látszott. Hihetetlenül boldognak és nyugodtnak. De ez a nyugalom hamarosan megdől, s ez lesz a legnagyobb elégtétel. Sophie felnézett és ezüstkék szemeiben öröm csillant. Majd felállt:

- Sora! - mondta kellemes hangján. - Végre, Leon már kezdett aggódni - mosolygott pajkosan a bátyjára.

- Valóban? - kérdezte, s hangja ezúttal a megszokottnál is érzékibben csendült fel.

Leon ezüst szemei elsötétültek, s felállt, hogy megtisztelje a feleségét. Őt követte a másik két férfi is. Sora egy mosolyt engedett meg feléjük, miközben beljebb sétált. Ám a herceg érezte, valami történt a lánnyal. Viselkedését senki nem kérdőjelezte volna meg, kivéve valaki olyat, aki a lányéhoz hasonló jellemmel rendelkezik, s tudja; a kedvesség fenntartása a legjobb fegyver egy olyan ember kezében, aki képes megnyerni a háborút. Sora odalépett hozzá, és színtelen mosolyt engedett meg felé, de a szemiben veszélyes tűz táncolt, szinte megégetve a férfit. „- Mi ez? Érzem, hogy valami történt Sorával. A szemében táncoló tűz veszélyes, és minden pusztító ereje rám irányul. Mi történt? - gondolkozott a herceg.” De ő is viszonozta a mosolyt, majd kihúzta a széket maga mellett, és hátra lépett. A hercegnő felvette daccal villanó szemeit, s bájosan mosolyogva fogadta, amikor felszolgálták a reggelit. Beszélgetett Sophieval és Julietával, de az ő figyelmét sem kerülte el a feszültség, ami a helyiségben volt. S észrevette Leon fürkésző tekintetét is, mely rászegeződött. Alex is érdeklődve nézett rá, ő is érezte, hogy valami változás történt a hercegnőben. Dante azonban semmit sem vett észre, vagy ha igen, inkább nem akart beleszólni. Csak bőszen evett. Nem szeretett beleavatkozni Leon dolgaiba, mert bár a barátja volt, nem kockáztatta meg, hogy még egyszer veszekedjenek.

Reggeli végeztével Sora és Leon kikísérte Alexandert és Julietát. Sophie és Dante pedig tapintatosan visszavonult a szobájukba. A herceg kérdőn a feleségére nézett, Sora pedig fensőbbséges pillantást vetett rá.

- Elárulod, mi a baj? - kérdezte a herceg kedvesen.

- Ugyan, édesem semmi - Sora hangja tartózkodó volt. - Talán nem aludtam ki magam az éjszaka.

- Hazudsz - válaszolt a férfi és közelebb lépett. - De rendben, este megbeszéljük - majd a dolgozószobájába indult.

- Csakhogy este én már nem leszek itt - visszhangzott a kastély falain.

- Tessék? - fordult vissza nagy lendülettel.  - Hová mész? Apádhoz?

- Nem - rázta meg a fejét hűvös mosollyal a hercegnő. - Elutazom, Oswald. Vége van. Adtam egy esélyt neked. Nem vagyok hajlandó még egyszer abba az állapotba kerülni, mint másfél évvel ezelőtt - majd keserűen hozzátette. - Tönkre tetted az életemet. Bíztam benned, és elárultál. De most erősebb vagyok, mint akkor voltam. És ebből a csatából nem fogok vesztesként kijönni - majd keserű nevetés közben, de kemény hangon hozzátette. - Gyűlöllek - suttogta. - És nem vagyok hajlandó tovább itt maradni, s tűrni a megaláztatást - majd utat engedett az utazóládáit cipelő inasoknak. - Nem tudom, mikor jövök vissza, vagy, hogy visszajövök e. Minden esetre, ne aggódj, nem kérem, hogy érvénytelenítsék a házasságot. Mert ezt a király maga fogja megtenni - majd még visszafordult. - Ó igen, ha érdekel, Thornsgatebe utazom - majd lassan kisétált a kastélyból.

És a hintó lassan beleveszett a ragyogó napfénybe, s Leon tehetetlenül nézte végig, amint felesége elhagyja őt. Olyan keserűség villant a szemében, amit ember még nem tapasztalt. „Gyűlöllek!” Gyötrődve hunyta le ezüstszín szemeit, miközben erőtlenül túrt bele a hajába. Sora… végleg kilépett az életéből. Bár a felesége maradt, felemelte a legvastagabb, legmagasabb falat, melyet még Blackheath Démona sem tud lerombolni. Úgy vágyott rá, mint szomjazó a vízre. S oly nagy volt a kísértés, hogy utána menjen, de… nem tette. Ezen a falon nem tudott áthatolni. Sora Oswald sokkal veszedelmesebb lett, mint maga Lucifer. A Démon keserű nevetését felkapta a szél, s messze repítette.

Sora a hintó ablakán nézte a tovasuhanó tájat. Megtette, amit akart, mégsem volt elégedett. Nem nyerte meg a csatát, de elegánsan, emelt fővel távozott, s képes volt úgy alakítani a dolgokat, hogy úgy tűnjön, mintha győzött volna Lucifer ellen. De milyen áron?

Folytatása következik…