Egész délután, gondolataim a jósnő körül jártak; a szavai, melyek visszhangoztak fülemben:

„Leányom, te hamarosan újjászületsz, akár a Főnixmadár szürke poraiból. Egy új sztár van születőben. Egy új, ki táncával elkápráztatja az emberek szívét, megbabonázza az eszüket, s akik imádni fogják őt. Liliom... a kedvenc virágod, mely téged szimbolizál. Erős vagy, akár a virág illata. Álmodozó, ugyanakkor ártatlan, és szűzies. Szabad, és vágyakozó, de mikor egy kellemetlen csapás ér téged, gyűlölködő. A háromszínű liliom téged szimbolizál, Hana. Éppen ezért leszel Te, Liliom!”

Ch, ez badarság, gondoltam kicsit dühösen. De mégis, túl sok volt a hasonlóság. Ez a nő tudta a nevemet, tudta a csillagjegyemet, hogy mi a kedvenc virágom...

Gondolataimból Emily hangja hozott vissza.

- Hana! Gyere, nemsokára hét óra... Mindjárt kezdődik a Párizsi Tavaszi Tánc Fesztivál! Indulnunk kell! - bökdösött.

- Hm? - emeltem fel fejemet. - Ó, persze... - fölálltam a franciaágyamról, majd léptem egyet, de ekkor megtorpantam. A fésülködőasztalomon ott állt a vázában a sárga liliom, megmutatva szépségét, s ontva illatát. Szúrós szemmel végigmértem és tétovázva odaléptem. Ajkaimat harapdálva, nagyot sóhajtottam, majd kivettem a vázából, kicsit megtisztítottam, majd ruhámra tűztem ki. - Mehetünk! - fogtam meg Em karját.

***

A Párizsi Tavaszi Tánc Fesztivál, egy igen hírhedt rendezvény. Minden év márciusában megrendezik, ezzel szimbolizálva a tavasz eljöttét, melyet tánc formájában adnak elő. Sok országból csak azért jönnek el, hogy láthassák. Rengeteg táncfajtát szoktak bemutatni, megannyi zenével. Páratlan ruhakollekcióval, díszes vendégekkel. Több színpadot is előkészítenek, hol mindenféle táncosok, zenészek, mutatványosok lépnek föl. Az egész valami csodálatos!

Emlékszem, az idő kellemesen hűvös volt... Az egész parti egy hatalmas területen volt, melyet direkt, csakis erre a célra alakítottak ki. Egy nagy csarnokhoz hasonlított, ahova több ezer ember fért be; de mégis, a ma estén voltak, kik az utcákon mulattak, mivel sajnos nekik nem jutott hely. Külön erre az esetre hatalmas kivetítőkön nézhetik az eseményeket. TV-sek, újságírók hada fényképezett, vagy a riportosok interjúkat adtak. 

A nézőtér megtelt, a hatalmas színpad per pillanat sötétbe burkolózott. Miután beváltottuk jegyünket, Emilyvel megkerestük helyünket. Álarcunkat levettük, mivel úgy éreztük, még nem jött el annak az ideje. Tudjátok, sokan lépnek fel, erejüket összemérve. Igazság szerint, ez az apróbb „verseny” most nem kupákért, vagy díjakért szól, hanem, hogy minél jobban elérjék a nézők őrjöngését. Számomra mindig is ezt jelentette az artistáskodás: hogy elérjük a közönség örömét.

Apámék úgy tudják, hogy én nem lépek fel. Hisz, nem is léphetek fel a... sérülésem miatt. De természetesen, ez nem így fog lenni. Ma igenis fel fogok lépni Liliomként!

Fél nyolc - néztem a kivetítőn lévő órára. Tekintetem a páholyokra tévedt, hol szüleimet láthattam. Szegények, mosolyodtam el, ugyanis rengeteg ember vette őket körül, mind autogrammért, esetleg egy közös fényképért. Még jó, hogy nem a páholyba kértem a jegyet.

Istenem! Annyira izgultam! Nem sokára nyolc óra, ami azt jelenti, hogy kezdetét veszi a tánc!

- Úristen! - hallhattam Emily kétségbeesett hangját.

- Mi az? Mi történt? - pillantottam rá.

- I... Itt vannak... - dadogta.

- Kik? - kérdeztem.

- Itt vannak a Kaleido Színpadtól is! Hana, nekünk végünk! - vált hangja vékonnyá, miközben ijedten nézett rám.

- Mért? - értetlenkedtem, s tekintetemet a nézők sorai közt jártattam.

- Mert... Fölismerhetnek, és akkor lőttek a kis tervünknek! - adta válaszát.

- Tévedsz, drágám! - mosolyodtam el elégedetten. - Álarcunk van! - emlékeztettem. - Emellett, ez egy verseny! Gondolhattuk volna, hogy egy ilyen népszerű fesztiválon, egy ilyen híres színpad is részt vesz, mint a Kaleido.

- Köszi, most elvetted az összes önbizalmamat... - motyogta.

- Css! Mi leszünk a legutolsók... Addig légy szíves, ne ájulj el, vagy ne patkolj el! Merci! - mondtam az utolsó szót franciául.

- Hogy tudsz még ilyenkor is, ilyen helyzetben ennyire nyugodt lenni? - kérdezte kissé dühösen.

- Hidd el, eleget gyakoroltam! - majd a távolba meredtem, ahol pár pillanatig egy fekete hajú fiút pillantottam meg. Visszatekintettem Emilyre, és tovább folytattam. - De ma este... Ma este valami új fog történni, ebben biztos lehetsz! - feleltem határozottan. - Ezért is akartam eljönni... - ~ Meg a miatt a jóslat miatt... - tettem hozzá magamban.

Nem is tudtam, hogy a nézők között ott volt az a nő; Magda. Nem vettem észre, de Ő sötét szemeit egész végig rajtam pihentette. Emellett még ott vannak a Kaleido-sok is. Apám még előző este mondta, hogy valószínűleg négyen lépnek fel tőlük, közülük Eric Thane és Miranda Craven, a jelenlegi sztárok. Mondjuk, nem nagyon ismerem őket, de az oldalamat nagyon, nagyon furdalta a kíváncsiság, hogy vajon milyen tehetséggel áldotta meg őket az ég.

- Végünk van... - sóhajtotta Emily, közben hátradőlt a sötétkék színű székben.

- Mért is? - húztam föl egyik szemöldökömet, miközben innivalómat szürcsöltem.

- Nézz előre, aztán ott, valahol a negyedik sor közepén látsz egy fekete hajú fiút, abban a sötét ruhában... - magyarázta. Valóban ott volt. Jé, hisz Ő az a fiú, akit nemrég jól megbámultam.

- Igen, és? - kérdeztem unottan.

- És? - akadt ki. - Jó, akkor nézz mellé! - egy lángvörös hajú lányt láttam, aki idegesítően a fiún lógott. Ő egy sötétpiros ruhát hordott, és valamit hablatyolt.

- Aha... - fogtam meg üdítős poharamat, és szürcsöltem belőle még pár kortyot.

- Bemutatom neked Eric Thanet, és Miranda Cravent. - az üdítőt félrenyeltem, s kisebbeket köhintettem.

- Ők azok? - hitetlenkedtem.

- Igen, és Ők is indulnak a versenyen... - süllyedt egyre lejjebb, és lejjebb a székben. - Ó, Istenem, csak addig ne vegyenek észre, ameddig mi nem jövünk! Könyörgöm! - tekintett fel az ég felé.

- Hmm! Kíváncsi vagyok, milyenek! De addig is, fel a fejjel! Nem kell aggódni! - veregettem meg a vállát.

- Hát persze! - kezdte gúnyosan. - Nem a te fejedet fogják leszedni, hisz Ők úgy tudják, hogy dolgozni jöttem Párizsba, és nem pedig egy ilyen versenyre! Á, Hana! Minek is hallgattam én rád? - unott pillantással jutalmaztam meg.

- Most mit rinyálsz? Ez egy jó buli lesz! - majd halványan elmosolyodtam. - De még mindig van időd visszalépni! Ha annyira akarod, megcsinálom én egyedül is! - tettem karba kezeimet.

- Nem, nem, nem! - habozás nélkül válaszolt. Áhá, mégis szeretnél velem szerepelni, gondoltam elégedetten. -, Úgy értem... Nem tudod ezt megcsinálni! - motyogta halkan.

- Mibe fogadunk? - néztem rá határozottan. Válaszát már soha nem tudhattam meg, ugyanis, egy férfi sétált porond közepére:

- Jó estét, hölgyeim, és uraim! Szeretettel köszöntjük önöket a Párizsi Tavasz Tánc Fesztiválon, mely immár hatodik alkalommal rendezetik meg! Kérem, dőljenek hátra székükben, és élvezzék a csodálatos zenéket, melyekhez páratlan tánc társul. Először is, fogadják nagy szeretettel első versenyzőnket, a Snow együttest. - hatalmas taps üdvözölte az első fellépőket.

A színpadon négy ember állt meg; hófehér ruhájuk csillogott a sok csillámportól. Két lány és két fiú, állapítottam meg. Lábaimat keresztbe tettem - és ahogy a műsorvezető kérte -, hátradőltem a székben. A zene ritmusa kissé gyors, de mégis ütemes volt. Jól lehetett követni. A koreográfiájuk élvezhetően szép. Jól összeszokott csapat volt. Akrobatikus tánc, mondtam magamban. Szaltóztak, ugrottak, forogtak. Hmm... Egy rossz mozdulat, és kész vége! De mégis, ők hibátlanul táncolták végig - legalábbis én nem véltem felfedezni semmilyen hibát. A közönség elismerően tapsolt nekik, miközben hajlongtak, és örülgettek.

Eközben a páholyban édesanyám, és édesapám Yuri Killien és Layla Hamilton társaságát élvezve nézték a produkciót. Kényelmes székükön üldögéltek, miközben valamilyen finom s drága innivalót iszogattak. Édesanyám végignézett a nézők sorai között, de sehol sem talált bennünket.

- Leon! Szerinted, hol van Hana? - kérdezte kicsit aggodalmasan.

- Kicsim, nem kell semmitől sem tartanod. Hana tud vigyázni magára. Emellett, biztosan itt van valahol, csak nem vetted észre. - fogta meg a kezét, s összekulcsolta ujjaikat. - Élvezd a műsort, drágám. - emelte kezét ajkához, és egy könnyed csókot lehelt rá.

- Azt hiszem, igazad van! - felelte elmosolyodva.

- Nocsak-nocsak! Két éve nem találkoztunk, de még csak köszönni se tudnak? - kérdezte egy férfihang.

- Kalos! - állt föl anyám, s két puszit nyomott egykori főnöke, s keresztapja arcára. Apám is fölállt, s kezet fogott vele. - Hogy s mint? - kérdezte.

- Köszönöm, megvagyunk. Gondolom, már rég láttátok a fiamat, Josht. - mutatott az épp akkor belépő fiatal, körülbelül tizennyolc éves, igen jó képű fiúra.

- Josh! Te jó ég, mekkorát nőttél! Már vagy öt éve nem láttalak! - mosolygott anyám. 

- Köszönöm, Mrs. Oswald, nagyon jól vagyok.

- Mrs. Oswald? Sora, drága, Sora! - felelte széles mosolyra húzva szépen ívelt ajkait.

- Akkor Sora. - pirult el egy kicsit a fiú.

- Sarah hol van? - kérdezte apám kedvesen.

- Ó, Ő is itt van valahol, csak épp összefutott egy régi ismerőssel. - Kalos leült a Leon melletti székre, miután üdvözölte Laylát és Yurit. - Leon, szeretnék beszélni veled valamiről... - mondta, miközben a férfi felé fordult.

Már jó néhány csapat volt túl a produkcióján. Nem sokára a műsorvezető jelent meg, s bejelentette a következő csapatot. Most egy igen híres csapat, a Kaleido Színpad csapata következett. Miranda Craven, Eric Thane, Maya O’nell, és Michael Rendnoll. Emily informált, hogy Michael és Maya csak egy fél éve csatlakozott hozzájuk, de a felvételi eredményük kimagasló volt. A két, úgy tizennyolc-tizenkilenc éves körüli fiatal igen tehetséges, főleg páros számokban állhattak a dobogó valamelyik fokán.

Miranda egy csillogó, sötétvörös testhez simuló ruhát viselt, mely tökéletesen kiemelte karcsú alakját. Haját összefogta, és egy apró virágot tűzött bele. Gondolom, a ruhájához illő sminket kent arcára. Ericen fehér ruha volt, Michaelen zöld, Mayán kék. És ekkor a kiválasztott zenéjük dallamát már hallhattuk is. Lassú ritmusa volt, erre a két lány lépett a porondra, kecses, megfontolt lépésekkel. Majd a zene egy gyorsabb ütemet vett fel, s belépett a két fiú is. Hamarosan nyolc trapéz ereszkedett le, s a színpad közepéről egy trambulin emelkedett fel. A négy személy egyszerre ugrott az ugróasztalra, és egyszerre kapta el az akrobatikus eszközt. Hihetetlen ugrásokkal jutalmaztak meg bennünket, nehéz és kombinált csavarokkal, tripla szaltóval, miközben úgy repültek oda fönn, mintha csak oda találták volna ki őket. Egyszerűen fantasztikusak voltak!

Az összes ember szinte őrjöngött. Ők tényleg megérdemelték, hogy a Kaleido Színpadon szerepeljenek. A vérem pezsegni kezdett, és egyfolytában mondogattam magamban, hogy még ennél is nagyobb tapsot kell, hogy kapjunk. A szememben valami különös, a győzni akarás tüze lobbant fel. Meg kell nyernem, gondoltam magamban eltökélten. Elmosolyodtam, majd táskámból elővettem a fekete álarcot. Készüljetek, mert hamarosan megismeritek Liliomot, suttogtam alig hallhatóan, szinte csak magamnak.

- Jók voltak nem? - szakította félbe gondolatmenetemet Emily.

- Igen, tényleg. De nekünk ennél is jobbnak kell, hogy legyünk. Emily, meg kell, hogy verjük őket. Ennél nagyobb tapsot kell, hogy kapjunk! És fogunk is!

- Biztos, hogy jó ötlet ez, Hana? Biztosan sikerülni fog? - a ruhámon pihenő liliomra tekintettem.

- Igen. Biztos. - egyre jobban kezdtem el izgulni. A szívem a torkomban dobogott, ugyanis már csak két csapat volt előttünk. És utána mi jövünk. Mélyeket lélegeztem, miközben megfogtam Emily kezét, és bátorítóan rámosolyogtam. - Minden rendben lesz! - kacsintottam, majd megszorítottam a fekete maszkot. Emily is elővette, majd mind a ketten fölálltunk, és a zeneasztalhoz igyekeztünk. Ott elővettem a CD-met, és odanyomtam a húszas éveiben járó férfi kezébe. - Az első számot, ha kérhetném! - mosolyogtam.

- Önök is versenyeznek?

- Igen, az utolsók vagyunk mi. - felelte Emily.

- Remek! Majd drukkolok! Sok szerencsét! - kacsintott.

- Köszönjük, szükségünk lesz rá! - kacsintottam, majd gyorsan elsiettünk.

A két csapat viszonylag hamar végzett. Talán túl hamar is, gondoltam akkor, mikor elfoglaltam a kezdőhelyemet. Álarcomat gondosan arcomra helyeztem, így lehetetlen volt fölismerni. Tíz perc szünet után - ebben a tíz percbe benne volt a színpad átrendezése is -, az a fiú, kinek nemrég odaadtam a CD-met, betette, az első számra, ahogy kértem. Hamarosan a fények kialudtak, az egész helyiség sötétbe borult. Szokatlan volt, hisz eddig mindig volt valamilyen fényforrás.

A zene elindult. A közönség izgatottan várták az újabb, s egyben utolsó produkciót. A megfelelő ütemben megvilágították alakomat, miközben léptem egyet, a majd’ harminc méter magasan lévő kötélen. Ezután Emilyt is megvilágították. A fények játszadoztak; fény, sötétség, majd végül mind a kettőnket fehér fényforrás világított meg. Alig láthatóan, de bólintottam, s az ütemnek megfelelően elugrottunk, egy-egy pörgő trapézt elkapva. Eszeveszetten forogtunk, majd lent, középen tűzbe borult a színpad. A nézők kissé megijedtek, de mikor látták, hogy a tűz elalszik, nyugodtabban ültek vissza székükbe. Eközben mi hihetetlenül nehéz ugrásokkal szórakoztattuk őket. A kötélre érkeztünk és lágy mozdulatokkal táncolni kezdtünk. Jobbra léptünk, majd balra, s észrevétlenül beakasztottuk a lábunkat a kötélbe, majd előre dőltünk, így fejjel lefelé lógtunk. A nézőközönség tátogva figyelte produkciónkat. Oké, akkor most oldjuk a feszültséget, gondoltam magamban. Egy nagyot ugrattam, majd ebben a pillanatban két darab ugróasztal jelent meg lenn, s ugyan abban az időben két kötél lógott le a mennyezetről. Elkaptam az egyiket, szorosan derekam köré csavarva. Lassan pörögtem, miközben egészen kilengtem a nézők feje fölé. Meglepett tekinteteket láthattam.

A kötelet elengedtem, így a nézők sorai közé érkeztem. Elmosolyodtam, mikor egy kislány láttam, aki a kezét nyújtotta felém. Maszkom alatt kacsintottam és egy pacsit adtam neki. Sétálni kezdtem; az emberek ámulva néztek rám. Em a kötélen egyensúlyozott, amikor kicsit megijedt, ugyanis én megálltam... Méghozzá Eric Thane előtt. Miranda gúnyoló, unott tekintettel mért végig. Ismételten csak mosolyra húztam ajkaimat. Eric hideg pillantása mögött láttam a kíváncsiságot és az érdeklődést. Szemeimet Emilyre vittem. Aprót jeleztem neki, mire Ő azonnal elugrott egy szép dupla fordulat után a kötélről egy trapézra, s ügyesen hozzám is lökött egy akrobatikus eszközt.

- Van egy olyan érzésem, hogy mi még találkozunk, Eric Thane... - suttogtam úgy, hogy csak Ő hallhassa. Még kíváncsibb lett, s szólásra nyitotta volna ajkait, ám én megelőztem egy intéssel.

A felém igyekvő trapézt elkaptam, s a levegőben lengtünk Emilyvel, boldog mosollyal az arcunkon. A trapézeszközt elengedtem, és zuhanni kezdtem akárcsak Em. Párhuzamosan estünk lefele. Kisebb sikolyokat hallhattunk. Egy tripla csavart után guggoló-állásban érkeztünk a trambulinra, majd forogni kezdtünk, miközben felfelé szálltunk és ismételten csak egy-egy sima trapézt kaptunk el. Mind a ketten elmosolyodtunk. Ugráltunk, forogtunk, pörögtünk, s a közönség már most tombolt.
Leérkeztünk a talajra, és ott táncoltunk tovább könnyed, de mégis tűzbe hozó tánccal. Kissé ledöbbentem, mikor pár ember felállt helyükről. Azt hittem, annyira nem tetszett az előadásunk, hogy elmennek, de... Nem így volt. Tapsolni kezdtek, pedig még volt egy kis tánc, ami még lemaradt. Még jobban elmosolyodtunk, s még több erőt adtunk bele az ártatlan, ugyanakkor szenvedéllyel teli táncunkba. Egyre többen, és többen álltak fel. Pedig, szerintem, ez csak egy egyszerű produkció volt, gondoltam akkor. És mégis, ez az „egyszerű” produkció változtatta meg az életemet. Az egész stadion állva őrjöngött. A zene halkult, s mi ketten a színpad közepén álltunk, egymás kezét fogva, hatalmas elégedettséggel arcunkon.

Óriási kő esett le a szívemről. Sikerült, gondoltam magamban elégedetten. Majd tekintetemmel megkerestem Eric szemét. Magam sem tudom mért akartam látni a tekintetét, de valami... Valami hozzáhúzott. Kisebb meglepettséget, de ugyanakkor elismerést is láthattam szemeiben. Ismételten csak elmosolyodtam. Apám, s anyám tekintetét kerestem, akik szintén állva tapsoltak. De ekkor egy mogyoróbarna szempárt láttam meg. Josh! Hát Ő is itt van, kérdeztem magamban. Sőt, Kalos és Sarah is megtisztelt jelenlétükkel. Majd végül Emilyre néztem. Szemében határtalan boldogságot és örömöt láttam.

- Sikerült, Hana! - suttogta.

- Sikerült! - mondtam én is, majd szorosan átöleltem. - Istenem, annyira boldog vagyok!

- Soha nem hallottam még a közönséget így őrjöngeni. Ezt soha, de soha nem fogom elfelejteni.

- Ezt nem is lehet elfelejteni... - feleltem, már-már könnyes tekintettel. - Ideje mennünk, mielőtt az a műsorvezető följön ide. - néztem a felénk siető férfire.

- Rendben, siessünk! - a két trambulin felé ugrottunk, s elkaptuk trapézunkat.

A nagy sietségben észre se vettem, hogy a ruhámra erősített liliom leszakadt, s egyenesen a porond közepére hullott...