Prológus    

                                              Anglia, Swordrose                                                                                                                                                                       1778. december 23. 

A lassan hulló hópelyhek összegyűltek a földön, s egyre nagyobb réteget alkottak. Kecsesen szálltak alá a szürke felhőkből, s miután virgonc táncot jártak a széllel, csatlakoztak társaikhoz. A lemenő nap fénye bíborra festette az ezüstfehér hótakarót, mintha csak felperzselni készülne. A messzi hegyeken, mintha karmazsinvörös vérfolyamként folytak volna alá a tűztől égő sugarak. Odalent a völgyben pedig magányosan állt egy cseresznyefa, mely elhullajtotta virágait, leveleit, gyümölcseit. S most hólepte ágait tartotta. A tél hosszú és hideg, ő mégis szikár tartással, és büszkén viselte. Ám tavasszal új, szebb virágok nyílnak meggyötört ágain…

A völgyben magasan kiemelkedő, hólepte kastély vonalai bontakoztak ki. A nap sugarai megcsillantak az üvegeken, miközben hangulatos melegséggel töltötte el az egész kastélyt. Az elegánsan berendezett szalonban egy család ült. Kívülálló, boldognak és elégedettnek látta volna őket, mégis a helyiségben szinte tombolt a feszültség. Egy nyolcéves fiú ült az ablak melletti fotelben. Ruhája drága anyagból készült, mindene megvolt, amit csak kívánni lehetett. A szemei mégis szomorúan révedtek a távoli messzeségbe. Az a gyöngyházfényű tekintet keserűen pásztázta a hópelyhek pajkos táncát a bíbor napsugárban. Valóban mindene megvolt, mégis olyan magányosnak érezte magát és olyan elhagyatottnak… Az is volt. A válla felett hátra pillantott a családjára. A tőle három évvel idősebb fiú önelégült tekintettel vizslatta a felállított, díszes karácsonyfát. Tudta, hogy ismét sok ajándékot fog kapni. Majd gúnyos tekintetét öccsére fordította, és gonoszkodó szemeit az övébe fúrta. Miután meglátta testvére szemeiben a megértés keserű bánatát, gúnyosan nyelvet öltött rá, és édesapjuk felé fordult, aki a kandalló mellett olvasott egy újságot. Erős akaratú férfi volt, acélos tartással és senkitől nem tűrte el, hogy ellenkezzen vele. Kemény volt úgy kívül, mint belül. Nagyobbik fiát, örökösét, mégis elkényeztette, és mindent megtett, hogy az ifjú herceg kedvében járjon. Ellenben másik fiával, akiről tudomást sem vett, mintha nem is lett volna más, mint egy feledhető emlék, melyet, ha felkap a szél, messzire visz, és soha többé nem tér vissza. A kisfiú felsóhajtott és a szófán ülő, gondolataiba merülő édesanyjára emelte a tekintetét. Az asszony gyönyörű volt, kecses, elegáns és szörnyen magányos. Talán magányosabb volt, mint ő, hisz neki nem adtak szeretetet, az édesanyja viszont nem fogadta el.

- Mit bámulsz ennyire, Leon? – szólalt meg a nő, kedves, szelíd hangján, ami tele volt ridegséggel.

- Ugyan, mit nézett volna? – szólalt meg az idősebb fiú gúnyolódva. – Biztos megint a féltékenység. Hogy ő megint nem kapott annyi ajándékot, mint én. És a karácsonya ezúttal is olyan magányos lesz, mint eddig – majd gonoszan villogó szemekkel előrébb hajolt, és az öccsére nézett. – Válaszolj anyádnak, Leon!

- Semmit, anyám, semmit – majd szomorú tekintetét újra a kinti tájra fordította.

Mióta az eszét tudta, minden karácsony és ünnep ilyen volt náluk. Sok ajándékot kapott, de amíg a bátyját szerette az apja, őt nem szerette senki. Olyan szeretetéhes volt, hogy akármit megtett volna már azért, hogy neki is legyen valakije… valaki, aki tiszta szívéből szereti őt. Nem a rangjáért, nem a pénzéért, és nem azért, mert kell… Arra vágyott, hogy őt szeressék. Saját magáért, nem pedig olyan dolgokért, amikre ő nem vágyott, amiket nem kért. Barátai is csak azért foglalkoztak vele, mert gazdag volt, és rengeteg játékot kapott. Önmagáért senki nem szerette, nem becsülte. De hát hogyan is tehette volna egy idegen, amikor a saját anyja is rideg közömbösséget mutatott az irányában? A keserűség forró könnyei jelentek meg ezüst szemeiben. Mikor azonban megérezte őket, dühösen letörölte. A távoli fenyőfák között, a hópelyhek tánca mögött feltűnt egy hintó, ami határozottan tartott célja felé; Swordrose kastélyába…

* * *

Hamarosan egy kis hó kavargott be a nagy bejárati ajtón, ahogy beléptek az érkezők. Az egész családja az előtérbe járult üdvözölni az újonnan érkezőket. Egy magas, szikár termetű férfi leverte magáról a havat, majd hosszú kabátját odaadta az inasnak. Ezután lesegítette a vele érkező nőről is, és pillantása gyengéden simított végig az asszonyon. Leon olyan szépnek látta a nőt, mint az édesanyját. Hosszú, orgona lila fürtjeit elegánsan feltűzte. A finom selyemből készült sötétkékruha nagyon jól illett angyali arcához. Kedvesség és báj sugárzott belőle. Gesztenyeszínű szemei pedig melegen csillogtak. A vele lévő férfi, erőteljes volt, és nagyon jóképű. Akárcsak az apja; egy hatalmas nemes. Rövidre vágott barna haja, és zöld szemei barátságosak voltak. Ruhája elegáns, oldalán pedig egy szépen csiszolt kard lógott. Elmosolyodott, amint megérkezett a kastély ura, és kezet ráztak, mint a régi jó ismerősök. Leon csak ide- oda kapkodta a fejét, miközben szülei egy új oldalukat tárták fel. Szinte már azt lehetett mondani, hogy barátságosak voltak egymással. A fiú megrázta a fejét, hogy elűzze az első meglepettség érzését, és csak ekkor vette észre az idegen asszony mellett álldogáló, apró alakot. Összehúzta a szemét, és próbálta azonosítani. Ám nem kellett sokáig erőlködnie, ugyanis az alak ledobta a fejéről a csuklyát, Leon pedig megpillanthatta a legbájosabb arcot, amit valaha látott. A kis tünemény levendulaszínű haja elragadóan hullámozott a vállain. Barackszínű arcát kipirosította a kinti csípős idő. Szemei melegen ragyogtak. És olyan színűek voltak, akárcsak a forró csokoládé. Finom kis ajkain mosoly játszott, miközben lesöpörte magáról a még rajta lévő havat, majd a köpenyét átnyújtotta az inasnak, és felmosolygott édesanyjára. Leonnak pedig akaratlanul is melegség költözött a szívébe a kis Angyal láttán. Majd felé fordította a tekintetét. Pár percig csak némán álltak, és nézték egymást. A másik szemében kutattak és érzéseket próbáltak felfedezni. A fiú édesanyja azonban megtörte a varázst.

- Leon, légy udvarias és köszöntsd Wallingford grófját és grófnéját! – majd méltóságteljesen biccentett az említetteknek. – Charles, Emily ő kisebbik fiú, Leon – bólintott az említett felé, aki mélyen meghajolt.

- Igazán szép fiad van, Amelia– mosolygott a hercegnére a grófné.

- De nem olyan elbűvölő, mint a lányod, Emily – és Leon most az egyszer egy halvány mosolyt vélt felfedezni az anyja szája sarkában. – Mennyi idős?

- Sora most hét éves – mosolygott a lányára. – Igazán büszke is vagyok rá.

- Igen, elhiszem – gondolkozott el Amelia. – Metthew, gondolom, van megbeszélni valótok Charlessal, így mi Emilyvel a szalonba megyünk – majd fiára nézett. – Leon! Szórakoztasd el Sorát!

S mire észbe kaptak, már csak ők ketten álltak az előtérben. Leon és a kis tündér. Majd hamarosan Sora elmosolyodott, s a fiú szinte nyitva is felejtette a száját döbbenetében. A kislány csokoládészínű szemei kedvesen csillogtak, s ez a mosoly most őszinte volt; neki szólt. Leon megrázta a fejét, majd intett a lánynak, hogy menjen utána az emeletre. Egy hosszú folyosón mentek végig, majd befordultak balra. Hatalmas ablakok tették világossá, barátságossá a kastélyt. Hamarosan egy szobába léptek be. Sora, miközben körülnézett beharapta az ajkait, és elgondolkodva szemlélte a berendezést, a tárgyakat. A szoba nagy része a királykék színben pompázott. Akárcsak egy hős lovagnak. Azonban a felnőtt létet meghazudtolta a sok játék, amik a szobában sorakoztak. A kislány elmosolyodott ezen a látványon, majd beljebb lépett. Azonban a figyelmét elvonta a hirtelen mozduló Leon, aki nagy lendülettel széthúzta a sötétítőket, hogy beengedje a tél kristályos fényeit, amik melegséget vittek a szobába. Sora sok mindent látott ebben a mozdulatban. Bár még fiatal volt, mégis megérezte társa szabadságvágyát. Mintha szabadulni akart volna erről a helyről. Mintha a kastély számára csak egy börtön lett volna, mintha rozsdás, ezeréves rácsokkal lett volna körülvéve, amik nem engedték szabadulni, akárhogy is feszült neki a vasnak. Leon ott állt a hatalmas ablak előtt, a nap lemenő fényei pedig hódolva simították végig a testét. Olyan szomorú volt, s annyira magányos. Mintha csak valamilyen különleges lényt szorítottak volna korlátok közzé, leláncolva, egyedül. A szeretet bárminemű megismerése nélkül kellett élnie. Talán, mert mindenki félt megszeretni őt, hisz különleges volt. Tudták, hogy feljebbvaló náluk, mindőjüknél. Azok a tulajdonságok pedig, amikkel a fiú rendelkezhetett, még egy felnőtt számára is irigylésre méltóak lehettek. Vajon milyen lehet, minden szeretet mellőzni a gyermekkorban? – gondolkodott Sora.

Leon lassan felé fordult, s gyöngyházfényű tekintettel nézett a lány forróbarna szemeibe. Egy kétségbeesett kísérlet volt ez, hogy vegyék észre; igenis létezik, s szenved. Közömbösséget próbált mutatni a külvilág felé, s ez az álarc oly jól bevált, hogy senki nem látta a mögötte rejlő, szenvedő lényt, aki elsősorban még gyermek volt. Sora kedvesen rámosolygott a fiúra, s elé lépett. Ő, bár fiatal volt, mégis észrevette, ami valamennyi felnőtt, tapasztalt ember figyelmét elkerülte. Látta a kis Leon ezüst tekintetét gyöngyházfényűvé szelídülni, ami könyörögve, kétségbeesve tekintett a kívülállókra. Könyörgött neki. A kisfiú egy kis szeretetre vágyott. Csak egy kis törődést és figyelmet igényelt. De senki nem vette észre, mert már fiatalon kialakított védőpáncélja túlságosan fedhetetlen és megkérdőjelezhetetlen érzéseket tárt csak a külvilág felé. A valódi érzéseit pedig eltemette mélyen, magában, a szívében… A szívében, melyet összetörtek. S félő volt, ez a kétségbeesett vágyakozás a szeretet után csak bajba sodorja a fiút. De talán, meg kell élnie még néhány pofont ahhoz, hogy végre boldog lehessen… A kérdés akkor már csak az lesz, hogy képes lesz- e a boldogság elfogadására, és egyáltalán arra, hogy felismerje…

Határozott kopogás visszhangzott a szobában, majd belépett egy kedves, idősödő asszony. Egy tálcát hozott a kezében, melyen egy kis finomság volt és üdítő. A fiú halvány mosolyt engedett meg az asszony felé, akinek smaragdzöld szemei kedvesen mosolyogtak a fiúra. Majd a nő meghajolt, és távozott a szobából. Leon, Sora felé fordult, s első ízben szólásra nyitotta a száját a kislány felé.

- Szereted a mandulás kókuszkrémet? – kérdezte kissé zavartan.

- Nagyon – csillant fel a lány szeme, s a tálca felé lépett. Miután mind a ketten elvettek egy tál édességet, Sora vizsgálni kezdte Leon vonásait. – Mond, miért vagy ilyen szomorú?

- Nem érdekes – suttogta a fiú a választ, s letette a kezéből a tányért.

- De engem érdekel – hajolt közelebb a kislány.

- Senkit sem érdekel, hogy mi van velem. Talán csak Alisiát – hajtotta le a fejét Leon. – Még a szüleim és a testvérem sem szeret engem, akkor miért hinném el, hogy téged érdekel, mi történik velem?

- Igenis érdekel. És szerintem a szüleid igenis szeretnek téged – mondta Sora határozottan. – Csak nem mutatják ki. Nem tudom, miért. De biztos vagyok benne, hogy szeretnek téged. Hisz a szülőknek szeretni kell a gyerekeiket. Mi másért születnének?

- A szüleim egymást sem szeretik, és ezért engem sem – majd amikor könnyek öntötték el a szemét, dühösen elfordult, azonban Sora már meglátta az ezüst szemekben ülő fájdalomszülte gyémántcseppeket. Finoman maga felé fordította a fiú arcát és rámosolygott. Leon azonban ingerülten elkapta a fejét. Nem volt szüksége rá, hogy a lány sajnálja őt. –  Persze, könnyű neked, hisz soha nem kellett hallgatnod a szüleid veszekedését, és aztán azt, hogy azt mondják neked, miért jöttél a világra. Téged akartak a szüleid, s ők szeretik is egymást. Én nem ebben a világban élek. És már reményem sincs, hogy valaha is szeretni fog valaki.

- Soha nem szabad elveszíteni a reményt! – válaszolta Sora kedvesen, meg sem hallva az előbbi sértést. – Hidd el, minden embert szeret valaki. De neked még előbb meg kell találnod – majd elmosolyodott. – A mamám mindig azt szokta mondani; hogy az emberek számtalan pofont kaphatnak az élettől, de mégis felállnak, újra – és újra, mert egy ősi ösztön hajtja őket. Bár azt nem tudom, hogy mit jelent, de a mama sokszor szokta mondani. Majd később te is megérted. A papám pedig általában azt mondja, hogy az erős emberek soha nem buknak el. Soha nem szabad elveszíteni a reményt. Neked sem szabad! Mert lesz valaki, akinek szüksége lesz majd rád, csak meg kell őt találnod – és a fiú mellkasára simította puha kis kezét. – Idebent, a szíved mélyén, mindig találni fogsz egy kis reménysugarat, ami segít a talpraálláshoz. Gondolj erre!

A két gyermek mélyen egymás szemébe nézett. A forró csokoládészínű szemek és a különlegesen ragyogó ezüst tekintet egymásba fonódott. Tudták, érezték, mindkettőjük elég szörnyű dolgot megélt már, mégis az, hogy összehozta őket a sors egyáltalán nem volt véletlen. Biztosak voltak benne, hogy ez a találkozás a jövőben még döntő szerepet játszhat az életükben, s mindkettőjüknek reményt adhat a felálláshoz, s a tovább haladáshoz.

Még akkor is egymás kezét fogták, mikor a kedves, öreg hölgy felment szólni, hogy Soráék haza indulnak. A két gyerek egymás mellet, szótlanul sétált le a lépcsőn. Egyszeri mégis mindent eldöntő találkozás volt mind a kettőjük életében. Feledhetetlen, s reményteljes. Amikor indulásra készen álltak, Sora odament Leonhoz, majd kicsit lábujjhegyre állt, és egy puszit nyomott a fiú arcára. Majd a fülébe suttogott egy búcsúmondatot: Soha ne feledd a reményt! A kislány szülei először meglepetten nézték a jelenetet, majd értőn összemosolyogtak. Nem így a fiú szülei, akiknek édes mindegy volt, hogy a fiuk mit tesz, vagy mit nem. Közömbös arccal nézték a kedves pillanatot. Ám a hercegné szemében, mintha valami felcsillant volna a szürke ködfelhő mélyén. Valahol egész mélyen. Sora még egyszer rámosolygott Leonra, majd a szüleivel együtt elhagyták a kastélyt. Leon szomorú szemekkel nézte azt a helyet, ahol az előbb még a kis tündér állt, s bátorító szavakat suttogott a fülébe. A fiú biztos volt benne, hogy látni fogja még őt. Egyszer még…

Ügyet sem vetve gúnyolódó bátyjára, sarkon fordult, s az emeletre rohant. A szobáját bíborvörösre festették a nap alábukó sugarai, amik mint a tűz, perzselték a helyiség minden egyes szegletét. A hófüggönyön áthatoltak a bíborvörös sugarak, és akárcsak a lándzsák felszaggatták a töretlen selymességet. A fekete hintó elveszett a távoli homályban, de Leon tudta, érezte, egyszer még viszont láthatja azt a kis Angyalt, aki miatt élete hátralévő részében harcolni fog, győzedelmeskedni az emberek felett. Győzni, még akkor is ha magává az ördöggé kell válnia. Még akkor is, ha ő lesz maga Lucifer…

* * *

Spanyolországban hatalmasat dörrent az ég. A fehéren cikázó villám ködös derengésbe vonta a kastély szobáit. Egy férfi zihálva ült fel az ágyán. Meztelen felsőtestén gyöngyként peregtek le a verítékcseppek. S töretlen márványarca elkínzott kifejezést öltött. Ezüst szemei elszelídülten, álmodozón tekintettek a viharos égboltra, ami újabb tüzet indított meg benne, s felidézte álma egyes részleteit. Egy csokoládészínű szempár ragyogva tekintett rá. A Holdezüst szemek pedig acélszürkévé váltak, s a férfi arcát egy újabb villám úgy vonta tejfehér tombolásba, mintha maga lett volna az Ördög…