Az égbolt fagyos sötétje dühösen szórta a fehér villámokat, melyeket egy - egy dörrenés kísért. A nehéz felhők elnyelték a nap sugarait, s nem soká pokoli vihar kerekedett belőlük. Az eső verte az ablakokat. S a tenger felbőszülten ostromolta a parti sziklákat. Egy alak futott végig az esőáztatta úton. Az ég dörgött, villámlott. De ez nem érdekelte. A víz patakokban folyt a ruháján, az arcán és haján. Nem érdekelte. Csak menekülni akart. Menekülni saját lelkiismerete elől. Menekülni az életéből. Soha többé nem akart visszatérni ez eddigi életébe. Félt, s ez egyszer valóban megfutamodott…

A parton állva figyelte a dühöngő tengert. Mintha őt látná benne. Dühöngött és mérges volt rá. Mert elbukott. Mindenre képes volt. Véghez vitt számos gyönyörű, hátborzongató és lehetetlennek hitt manővert. De csakis vele… Csakis a partnerével, a másik felével együtt volt képes rá. De most… most cserbenhagyta őt. Nem volt már rá képes. Kiveszett belőle a tűz. Csalódást okozott neki, s annak a bámulatos Főnixnek is, aki elindította az ösvényen. Aki mellett megismertette a színpad jó és rossz oldalát. De a Démon, a partnere kemény kézzel irányította, büntette és vádolta, ha kellett. Mégis csak ő volt az, aki képes volt repülni vele. Repülni a csillagokig. Számos manővert vittek véghez együtt. Együtt úsztak a dicsőség mámorában, amikor a közönség őrjöngve ünnepelte őket. Ő volt az, aki végigvitte az ösvényen, hogy méltóvá váljon hozzá, és sztárnak kiáltsák ki. De az, amire most készültek. Többe kerül, mint eddig bármi az életében. Önző volt, nem akarta elveszíteni azt, ami az övé lett. Ha rá nem is, de a partnerére őrült nagy felelősség nehezedik, és ő ismerte már annyira, hogy tudja; elkapja, ha zuhan, az élete árán is.

Felsikítva omlott a part vizes fövenyére. A tenger visszaverte a fájdalmas hangot, az Angyal hangját. Hagyta, hogy a hideg eső lemosson róla minden csepp izzadságot, hogy elmosson minden fizikai gyötrelmet, és hogy elmossa a könnyeit. Emlékezett a döbbent óceán szempárra, amikor leugrott a trapézról a manőver közepén. De tudta, biztos volt benne, megértette. Mindenki jól tudta, ha ő akkor elugrik, a partnere a mélybe zuhan. Amikor elengedte a trapézt és szándékosan másfelé ugrott, látta a partnere szemében a megvetést, a szánalmat. A hideg jégpáncél, melyet már két éve levett, most visszazáródott a szívére, s lehetetlen volt újra megolvasztani, még egy Angyalnak is.

Nagymacskákat megszégyenítő puhasággal lépkedett keresztül a parton, s meg sem rezdült a hideg szél és az eső ostromától. Csak ment előre töretlenül. Szemeiben hideg elszántság ült. Nem kegyelmezett. Mint, amikor egy veszélyes ragadozó a zsákmányára vadászik. Ő is ezt tette. Meg kellett tennie. Tudta jól, csak ő segíthet a lányon. A lányon, akit a partnerének fogadott. Az egyetlen, örök partnerévé. Annyi mindent túléltek már ketten, együtt. Annyit segített neki ez az Angyal. És eljött az ideje, hogy valamiben ő is komolyan tudjon segíteni neki. De ez talán a saját vesztébe fog kerülni, mégis tartozik neki ennyivel, hogy átsegítse ezen az akadályon, melybe egyedül bele is roppanhat.

Emlékezett annak a lánynak a szavaira, aki miden erejével védelmezte ezt a törékeny Angyalt. Annak a lánynak a szavaira, akinek a büszkesége lett az a kecses szépség. Emlékezett a Főnix szavaira, melyeket a Hattyúk tava utolsó premierjén hozzá intézett. „- Vigyázz rá jól! Soha ne hagyd, hogy a fény kialudjon a szemében. Annak a tűznek örökre lángolnia kell. Hisz ez éltet téged is, nem? Ő lett az álmod, Halálisten. Igen, még magának a Halálistennek is az Angyal lett az álma. És kétségbeesetten vágyik rá, hogy megkapja. Csakhogy, ha ő kapja meg, az Angyal megtörik. - majd hallgatott és komolyan hozzátette. - Neked kell őt megvédened tőle. Mert bár a Halálisten vágyik rá, és ő lett az álma, neked, Leon Oswald, ő lett az életed is. Vigyázz rá, és segítsd őt mindig!” És ő ekképp fog tenni. Sora sokat harcolt. Megküzdött a fizikai és a lelki kínok legmélyebb gyötrelmeivel, és helytállt. Hinni akarta, muszáj volt hinnie, hogy ehhez neki is köze volt, s nem csak emlékváró, tapsoló nézőként segítette a lányt. Ebbe kapaszkodott. Tudta jól, az Angyal nem akar lecsúszni mellőle. Ezért edzett keményen, keményebben, mint bárki más, és képes volt olyan dolgokra, melyekre senki. De ő soha nem mondta ezt neki. Hogyan tehette volna? Ha felfedte volna minden érzelmét, akkor védtelenné válik, s elveszíthette volna mindenét, ha történt volna valami az Angyallal. De elvégre ő a Démon… A Démon, aki segít túllépnie, és segít éreznie. És még ha ő meg is halna, legalább megérte, mert megmentette az Angyal lelkét. Muszáj volt megtennie, de még remélni sem merte, hogy valaha is megkaphat egy ilyen magasztos érzést… egy Angyaltól.

A lány ott ült a homokban. Sírt, ez még az esőn keresztül is látszott. Haja az arcába hullt. A dressze pedig átnedvesedve tapadt csodás albástrom bőrére. Két év alatt sokat változott. Sora Naegino felnőtt. Az Angyalból egy gyönyörű, csábító nő lett, aki után a férfiak epekedtek. Haja a derekáig ért, szemei mit sem változtak. Alakja kiteljesedett, arca ellágyult, és nőies, angyali vonásokat vett fel. Los Angeles lakói pedig csak úgy emlegették, Angyallány. Valóban olyan csodálatos volt. Neki, a Démonnak pedig csak azon járt az esze, hogy az övé lehessen, de ha ezt megtenné, örökre letaszítaná a lány a Pokolba. Lassan megállt előtte, és hagyta, hogy a szél dübörögtesse a vékony edzőruháját. Ezüst szemei elsötétültek, s a tenger végtelenébe nézett. Sora lassan felemelte a fejét, s a gesztenye színű szemekben a tűz csak halványan égett. Még maga Leon is megijedt az ürességtől, amit bennük látott. Ismerte ezt az érzést. Hisz ő is átélte már egyszer. Milyen szomorú, hogy egy ilyen gyönyörű és ártatlan Angyalt elsorvaszt ez a nagy teher. Sora Naeginonak nem szabad megéreznie a fojtogató sötétség hívását, hogy aztán a végén jégbörtönbe kerüljön a szíve, s örök láncok feszüljenek rajta. Sora lassan felállt, majd lehajtotta a fejét, s nem nézett többé partnerére. Leon mély levegőt vett. Bár képes lenne megszólalni, valami nyugtatót mondani! Valamit, amivel megmenthetné az Angyal lelkét. Végül mégsem ő volt, aki kezdeményezett. Sora lágy dallama suttogó vágyként csendült fel.

- Bocsáss meg, Leon! - suttogta megtörten.

- Biztos, hogy tőlem kell bocsánatot kérned? - kérdezte szokatlanul közömbös hangon. - Nem Laylától? Nem Killientől és nem is Kalostól?

- Nem, Leon - sóhajtott az Angyal. - Te vagy a partnerem. Az egyetlen partnerem.

- Akkor miért nem fejezted be az ugrást? - majd elfordult, s homályos szemeit a tengerre függesztette. - Egyszer azt mondtad nekem, azzal, hogy a partneremmé lettél, a kezembe adtad az életedet. És én erre azt feleltem, úgy fogok rá vigyázni, mint a legdrágább kincsemre - majd ismét ránézett. - És most mégsem mertél elugrani. Pedig tudhatnád, hogy elkaplak.

- Hát nem látod, Leon! - emelte fel Sora hevesen a fejét. - Nem akarom végre hajtani ezt az ugrást. Nem számít, ha csalódást okoz Yurinak, Kalosnak, vagy Laylának… és neked - hajtotta le újra a fejét.

- Ez nem az a Sora Naegino, akivel végrehajtottam az Angyalok táncát - közölte ridegen a férfi. - Te soha nem mondtál volna olyat, hogy nem bánod, ha Layla csalódik benned. Ha én, akkor még talán, de Layla… ő nem. Elmondod, mi történt veled?

- Ez nem olyan könnyű - fordult el. - Még te sem tudod megoldani, Démon.

- Legyen hát! - Leon maga is meglepődött milyen dühös, de még inkább csalódott lett. Majd hátra fordult és magára akarta hagyni partnernőjét.

- Ments meg! - suttogta. De mintha csak a szél sóhajtását lehetett volna hallani.

- Tessék? - fordult meg nagy lendülettel a férfi. - Sora, miért kéne megmenteni?

- Nem bírom, Leon - esett térdre újra a lány. - Nem vagyok rá képes. Annyi mindent megtettem veled, és melletted. De erre… erre nem vagyok képes.

- Miért? - térdelt le az Angyal elé. - Válaszolj, Sora! - követelte erélyesen. - Ez most nagyon fontos lehet.

- Leon, megtenném. Tudod, hogy megtenném, semmi sem tarthatna vissza, hisz én vagyok a Kaleido színpad sztárja - majd felzokogott. - Tudom, hogy elkapnál. De ha megtennéd, akkor te zuhannál le. Meghalnál miattam. És ezt nem akarom. Egyszerűen nem bírnám elviselni.

- Figyelj rám, Angyallány! - lágyult el Leon hangja. - Valóban meghalnék, de nem miattad, hanem érted.

- Nem akarom, nem akarom! - kiáltotta Sora. - Nem fogom hagyni.

- Sss! - Magához húzta, és gyengéden szorítani kezdte. - Nyugodj meg! Én mindig veled leszek. De mit fog szólni Layla, ha ezt nem teszed meg?

- Nem érdekel, nem akarlak elveszíteni - tört ki belőle, miközben hevesen ütni kezdte partnere mellkasát. - Ments meg, Leon! Könyörgöm, ments meg! - zokogta.

- Igen, segítek - mondta ki Leon azelőtt, hogy meggondolta volna. - Megvan köztünk az az összhang, amire szükség van. De ennél több kell Sora. Ehhez az ugráshoz annyira behatóan kell ismernünk egymást, amennyire csak lehet.

- Tudom - suttogta Sora. - Akarom!

- Nem, nem tudod, mit kérsz ezzel tőlem - állt fel a férfi. - Sora, megkockáztatod, hogy tönkre tegyelek. A Halálisten vágyik rád, kimondhatatlanul. De Leon Oswald nem tudja felvenni vele versenyt. Nem tudlak megmenteni magamtól.

- Leon! - fordította maga felé a férfi arcát. - Benned már nem él a Halálisten. Nem érted? Ez te vagy. És én akarlak, Leon Oswald - majd finoman elmosolyodott a könnyei függönyén keresztül. - Layla megmondta; vagy eszeveszettül gyűlölni foglak, vagy… beléd szeretek.

- Sora… - sóhajtotta a férfi, s nem volt képes tovább ellenállni. Kezét a lány arcára simította, és nagyon közel húzta magához. - Sora…

S a név úgy hagyta el ajkait, mint a legszebb szerelmi vallomás. Majd ott a mennydörgő ég alatt, a tenger vad hullámai között megcsókolta az Angyalt. Csókja éhes volt. Ajkai mohón falták Soráét. Úr isten, milyen régen vágyott már ízlelni a puha, zamatos ajkakat. És éppen olyan volt, amilyennek gondolta; meleg és édes. Sora partnere nyaka köré fonta a karjait, és szorosan hozzásimult. Szinte nem volt fal kettejük között, hála a vizes ruháknak. Végül a Démon szakította meg a csókot. Révült tekintettel nézett partnernőjére, aki már akkor megadta a választ, amikor segítséget kért tőle. Felkapta a szépséget, s nagy léptekkel megindult keresztül a parton. Nem nézett többé értékes terhére. Félő volt, hogy nem képes tovább fékezni magát. Márpedig ezt nem akarta elsietni. Hamarosan sötét körvonalak kezdtek kirajzolódni az éjszakában. Egy hatalmas villa elé értek, melyet Sora azonnal felismert, hisz nem egyszer járt itt. A házhoz vezető útra nem nagyon emlékezett. Csak arra, amikor Leon letette a lépcső előtt. Vadul kapott az Angyal ajkai után, aki ugyan olyan hévvel viszonozta a csókot. Egymásba kapaszkodva, szinte fuldokolva itták egymás ajkát, miközben felfelé indultak a lépcsőn. Sora tudta, innen már nem nincs visszaút, de nem bánta: Leonnak akarta először odaadni magát, és utoljára is. Micsoda iróniája a sorsnak. Amikor először találkoztak, Halálistennek szólította őt, s megvetette. Később rájött a férfi óriási akarattal edzette magát, s partnerének legalább ilyen képzettséget szánt, hogy az ne legyen képes hibázni, s ne keljen elveszítenie egy újabb számára fontos embert. Elfogadta Sorát, sőt olyan kapukat nyitott meg előtte, amit egyedül nem lett volna képes elérni. Végre neki is volt egy férfi az életében. Egy férfi, a partnere, aki mindig ott volt, ha elesett, vagy amikor egy ugrás rosszul sikerült. Már nem csak kölcsönvett partnerei voltak. Végre volt egy igazi párja, aki nem cserélte le senkire egy műsor után. Számos versenyt nyertek meg együtt, s Sora immár képesnek érezte magát a Cirkuszfesztiválra is, vele. Hamarosan megérezte a szoba melegét a testén. Olyan volt, mint Leon karjának érintése. A férfi hamarosan letette az ágyra, de maga állva maradt. Lassan, ráérős mozdulatokkal kezdte kigombolni az ingét, holott a vágy az ereiben nagyon is sürgető volt. Elsötétült tekintettel figyelte partnernője minden mozdulatát. Sora nem szakítva meg a szemkontaktust, felült és a dressz cipzárjához nyúlt. Leon ledobta az inget, majd az Angyal elé térdelt és megfogta a kezét. Újra látta táncolni a fényeket a gesztenye színű tekintetben, s büszkévé tette, hogy ez miatta van.

- Sora, jól gondold meg! Most még vissza tudom fogni magam, ám ha leveszed ezt, akkor már nem leszek képes többé, és vége van mindennek - majd feltette élete legnehezebb kérdését. - Biztos, hogy azt akarod, hogy én legyek az első? Méltó vagyok én rá?

- Ennél méltóbb senki nem lehetne, Leon - fogta a kezébe a férfi arcát. - Bízom benned. Egyszer már a kezedbe helyeztem az életemet, s nem félek neked adni a testemet is. Sőt, rád bízom a szívemet is.

- Nem vagyok rá méltó, Angyallány - suttogta Leon. - Én, a Halálisten…

- Te, Leon Oswald - javította ki Sora. - Képes vagy rá. Már rég levetted a Halálisten álarcát. Nekem…

- Csak neked - csókolta meg a férfi.

A csók ezúttal inkább a gyengéd érzelmekről mesélt. Leon Oswald érzéseiről. Ám mikor a lány átkarolta a nyakát és maga felé kezdte húzni, elvesztette minden önuralmát. Kicsit felült, s a vékony anyagú edzőruhát egy könnyed mozdulattal kettétépte. Sora elmosolyodott, s még mielőtt partnere jobban megnézhette volna gyér fényben, lehúzta magához, és megcsókolta. Minden szenvedélyét beleadta. S a férfi nem váratott magára: nyelve lassan utat tört magának az édes ajkak között, s ingerlően simogatni kezdte a lányét. Olyan finom volt, olyan zamatos és nem volt képes betelni vele. Közben keze sem maradt tétlen. Végigsimította a lány karcsú derekát, s oldalát. Kezei hamarosan partnernője telt mellét érintette. Gyengéden kezdte masszírozni. Gyengéd volt, bár majd elemésztette a vágy. De tudta ez az éjszaka csakis Soráról kell, hogy szóljon. Nem lehet másképp. Ha az Angyal ilyen értékű ajándékot adott neki, viszonoznia kell valahogy. Minden mozdulatából törődés áradt. Sora pedig sóhajtva engedte el magát partnere ölelésében. A férfi csókja megszakadt, ajkai lejjebb indultak végig a kecses nyakon. Beszívta a vadvirágok esőáztatta illatát a lány bőréről. Sokat álmodott erről a pillanatról, bár még magának sem akarta bevallani. Mégis, ez minden álmot felülmúlt. Sora végtelen odaadással ölelte át, simogatta, kényeztette. Minden érintése maga volt az égi gyönyör. És a lány nem is tudta, micsoda hatalma van felette. Az Angyal nem tudta, milyen hatalma van a Démonja fölött. Szemei viharosak lettek, acélszürkék a vágy hevétől. Ajkai szüntelenül ízlelték a finom bőrt, ami olyan volt, mint a selyem. Majd ahogy a szája lejjebb csúszott, úgy siklott a keze is. Hamarosan partnernője melleit kezdte kényeztetni. Nyelvével körberajzolta, majd felmerészkedett a csúcsára is, ami egy kis sóhajt csalt ki Sorából. Gyengéden kezdte nyalogatni a mellbimbóját, majd erősen megszívta, mire az Angyal felnyögött. Közben keze már a csípője lágy ívén kalandozott, majd hamarosan a formás combokon. Ajkai áttértek a hasára, amit a lány ellenkezve fogadott. Leon halkan felnevetett, majd ujjai elérték a keresett helyet. Végigsimított Sora tangályának vékony, ingerlő anyagán, amibe beleremegett. Rá várt… csakis rá. És ez a gondolat, majd eszét vette. A leheletvékony anyagon át megkereste a lány megduzzadt csiklóját. S ahogy hozzáért, Sora hátracsapta a fejét a gyönyörtől. Egyik kezével partnere hajába túrt, s felvonta magához egy heves csókra. Leon alig hitte el, hogy ez a tüzes nő előtte, az a szépséges Angyal, aki két évvel ezelőtt a magasba szállt, hogy hajnali fényével egyesítse az előadók és a nézők szívét. Csókjuk emlékekről beszélt. Soha nem feledett, álomképszerű emlékekről. Kettőjükről. Két ellentétes emberről, akik megtalálták egymásban a másik felüket. Leon nyelve lassan lejjebb siklott, végig a lány nyakán, hogy ismét a melleit kezdje becézni. Finoman körülírta csókjaival, végighúzta körülöttük a nyelvét, majd a mellbimbóját kezdte hevesen nyalogatni. Közben ujjai sem tétlenkedtek, s egyre nagyobb gyönyörbe hajszolta kedvesét. Szinte az eszét vették Sora érzéki sóhajai, amik nyögésekké erősödtek, s nem volt benne biztos, hogy néhány pillanaton belül nem e szakadnak le a gombok a nadrágjáról. Ám amikor a lány ívben felé feszítette a testét, elvesztett minden uralmat maga felett. Bár még küzdött egy kicsit, de mozdulatai darabossá váltak, s egész testében remegni kezdett. Egyvalamit furcsállt csak; a Halálisten nem suttogott neki rideg, kegyetlen hangon, hogy tegye örökre tönkre az Angyalt. Ahogy erre rájött, felemelte a fejét, s kezének munkája is abbamaradt. Elkerekedett szemekkel nézett fel a pihegő lányra, aki mint a legszebb égi csoda feküdt alatta, s átadta neki mindenét. Kihozta őt a Pokolból, s felemelte a Mennyig. Sora hamarosan kinyitotta ködös, gesztenyeszínű szemeit, s partnerére nézett érdeklődve. Ám még ő is megrendül attól, amit a viharos szürke szemekben látott. A reményt… Leon nem mosolygott. Szemei mindennél beszédesebbek voltak. S lassan még sötétebbé váltak. A vágy söpört rajta végig, s olyan mohón csókolta meg Sora ajkait, amitől a lánynak elakadt a lélegzete. Soha nem hitte volna, hogy valaha ezt fogja gondolni, de képes lett volna meghalni ezért a halálosan érzéki férfiért. Beletúrt az ezüstös hajzuhatagba amely, mint a legfennköltebb Angyalok fénye vette őket körbe. Leon kezei kapkodóvá váltak, s szája egy pillanatra sem engedte el Sora ajkát. Falta, harapta, ingerelte. A lány pedig legalább ilyen hévvel viszonozta. A férfi lehámozta róla az utolsó ruhadarabot; az átnedvesedett bugyit. Majd magáról is megkísérelte lehámozni a nadrágot, közben próbálva nem elszakadni partnernőjétől. Sora halkan felnevetett, amikor végül mégis megszakította a csókot, hogy morgolódva leszedje magáról a nadrágot és az alsót. Ott voltak egymással szemben, akadályok, falak, és kételyek nélkül. Egyikükön sem volt már ruha, s az Angyal döbbenten nézte, milyen nagy a férfi kívánalma iránta. Ez egyszerre volt felemelő, és ijesztő.  Leon, ahogy látta Sora szemében a félelmet gyöngéden megcsókolta. Olyan finoman és érzékien, ahogy csak telt tőle ebben pillanatban, miközben minden porcikája a lányért remegett. Visszadöntötte az ágyra, s keze újra elkezdte végigjárni az ösvényt, amelyet már egyszer megtett. Végig simogatta, és amikor Sora hangosan felsóhajtott, tudta eljött az idő. Férfiasságával megmártózott a nedvességben, mire mind a ketten felnyögtek. Leon mélyen Sora szemébe nézett. A gesztenyeszínű szempár tűzben égett. Szinte lángolt, megégetve, csodálva és hódolva neki. Partnernője szemei megadták neki a választ arra a kérdésre, amit nem mondott ki. Előrehajolt és amilyen gyengéden az erejéből telt, megcsókolta. Elhelyezkedett a lány combjai között, majd kicsit előre nyomult. Sora átölelte, s a nyakát kezdte simogatni. Teljesen ellazult Démonja karjaiban, s már várt rá. Leon még egyszer visszahúzódott, majd lehajolt, és beleharapott Sora nyakába, aki ezt egy kis sikkantással fogadta. Majd felsóhajtott az ismeretlen, de jól eső érzésre; a férfi kitöltötte őt. Leon kicsit megszívta az előbb megharapott bőrfelületet, majd újabb csókot adott a lány ajkaira. Sora átfonta a csípőjét lábaival, ezáltal még közelebb érezve magához. Nem mozdult. Az Angyal egyre mélyebben lélegzett, szinte zihált a kéjtől, s már annyira vágyott a beteljesedésre. De a férfi még mindig nem mozdult. Őrületesen vissza kellett fognia magát, és szinte már remegett a vágytól, de még tartotta magát. Érezte, amint az alatta fekvő szépség önkéntelenül is összehúzza belső izmait körülötte. Aprót mozdult, mire azonnali nyögés volt a válaszreakció. Hihetetlen fegyelem kellett, hogy ne okozzon végtelen örömet mindkettejüknek, de ezt az évek során meg tanulta és képes volt kontrolálni. De Sorával kapcsolatban rengeteg felállított szabály, és jól begyakorolt hűvös, átgondolt érvek tűntek el a fényben. Mintha nem is lettek volna. Ám most, különlegessé akarta tenni a lánynak ezt az éjszakát. A többiben már nem kell ennyire figyelmesnek lennie. Többi? Hát máris hosszabb kapcsolatot tervez szépséges partnernőjével? Való igaz, mindig is másképp nézett Sorára, mint a többi szeretőjére. Tisztelte, és csodálta. Vonzotta, túlságosan is vonzotta. És végigkísérte az úton, aminek még a felénél sem járnak, s a többi részét ketten, együtt teszik meg. Kívánta… Ez az egyetlen gondolat maradt meg a fejében, és nem bírta tovább…

Erőteljesen mozogni kezdett benne. Sora még inkább magához szorította, s hangos nyögésekbe kezdett. Leon visszafogta még magát, ám a lány hangja eszét vette, s érezte, ahogy önuralma darabokra hullik. Mozgása egyre gyorsabbra, vadabbra változott. Az Angyal nyögései sikolyokká változtak, és a férfi is hangosan felnyögött. Sora hangosan felnevetett volna, ha éppen nem azzal lett volna elfoglalva, micsoda élvezethullámok ostromolják a testét.

Odakint a vihar pokolira fordult. Dörgött, s fehér villámok hasították fel a nehéz sötétséget. A tenger szilaj hullámai vad szenvedéllyel csapkodták, ostromolták a parti sziklákat. Odabent a villában, az érzelmek magasra hágtak Szenvedély perzselte fel a levegőt, s fülledtté, nehézzé tette. A két testet verítékpermet fedte, miközben egyre erősödő hangjaikat visszaverte a szoba. Két árnyék olvadt össze, majd vált szét újra, hogy újra eggyé válhassanak. Angyal és Démon, oly különbözőek voltak, mégis olyan egyformák. Teljes kiegészítői egymásnak. S végre megtalálták, amit mindig is kerestek. Egy ezüst árnyék suhant végig a szobán, majd a két test megfeszült. Sora sikolyra nyitotta az ajkait, ami végül egy mélyről jövő nyögéssé alakult, ahogy megérezte végigáramlani a testén a heves élvezetet. Leon elnyújtott, hörgéssel adta partnernője tudtára, hogy az élvezete betetőzött. Az utolsó józan gondolata pedig az volt, hogy soha, egyetlen nőnél sem élt át ekkora élvezetet, mint ennél az ártatlanul érzéki Angyalnál. Ennél sokkal többet akart…

Légzésük már visszaállt a normálisra. Leon, egyik karját a feje alá tette, a másikkal Sorát ölelte át. A lány puha ujjaival rajzolgatott még nyirkos mellkasán, egyik lábát pedig az övére simította. Úgy szeretett volna minden éjjel - vagy hajnalban - így elaludni, és reggel mellette felkelni. Ezek a gondolatok, nagyon nem voltak megszokottak. És mégis szokatlan kellemességet árasztottak. És megdöbbenve figyelte, hogy még ezek után is nagyon hevesen kívánta a lányt. Végül Sora szólalt meg először.

- Nincs többé Halálisten - suttogta édes könnyedséggel a hangjában. - Leon, azt mondtad nem vagy képes legyőzni. De ezt már rég megtetted. Azon a hajnalon, amikor a szíved megnyugodott. Sophie büszke rád

- Honnan tudod? - emelkedett fél könyökére a férfi.

- Ne butáskodj, Leon! - nevetett fel Sora, és felé fordult. - Azt mondtad, hasonlítok a húgodra. És én büszke vagyok rád, ezért ő is. Tudom, érzem, itt - Tette a szívére a kezét. - Engem is úgy szeretsz? Mint a testvéredet? És csak ezért segítettél?

- Nem Sora. Egyszer láttam Sophiet benned - magyarázta Leon. - Amikor a Rómeó és Júlia előadásán utánad ugrottam őt láttam. De amikor az Angyalok tánca felkészülésén elkaptalak, mielőtt vízbe estél, téged láttalak. Utánad ugrottam, mert téged akartalak elkapni - majd a hajába túrt. - Sophie halála mindig egy fájó seb lesz az életemben. De megtanítottál, hogy el tudjam engedni őt. Szerettem, nagyon szerettem. De megmutattad nekem, hogy nem ragaszkodhatok ahhoz, hogy az emléke, a lelke mindig velem legyen. Azon a hajnalon elengedtem őt. És már csak a szép és kedves emlékekre emlékszem. És így őrzöm meg. Itt - majd a szívére tette a kezét, és megtette, amit ritkán szokott, s ami mindig megmelengette partnernője szívét. Elmosolyodott. - Te egészen más helyet foglalsz el. És ez mindig is így lesz.

- Te is nagyon különleges helyet foglalsz el a szívemben. Te vagy az örök partnerem - mosolyodott el. - És végre van valaki, aki csak az enyém. Aki nem kölcsönkapott, hanem az enyém.

- Hé, kedvesem, én nem vagyok a tiéd - mondta Leon szigorúan. - Te vagy az enyém - suttogta már mosolyogva. - Mindenben az egyetlen. És akarlak…

- De hisz még az előbb fejeztük be - kerekedtek el Sora szemei.

- Igen - nevetett fel a férfi. - De én akarlak, annyira, hogy el sem hiszed - majd mohón megcsókolta a piruló Angyalt.

Egész éjjel és hajnalban szerették egymást. Vagy gyengéd szenvedéllyel, vagy zabolátlan és féktelen vággyal. Amikor elérkezett a másnap este, már mindenki felkészült. Sora az öltözőjében ült és a sminkjét igazította meg. A ruhája szinte leheletvékony, ezüstszínből készült. Amikor kész volt, kopogást hallott és ránézett az övéhez hasonló jelmezben feszítő Leonra. A férfi arca nem rezdült, fegyelmezett márványarcára közöny ült ki. Szemeiben azonban valami sejtelmes fény uralkodott. Sora kedvesen rámosolygott, ám ezt Leon nem viszonozta, csak beljebb lépett.

- Sora, figyelj az ösztöneidre. Nehéz dolgod lesz - mondta közönyösen. - Nagyon figyelj a mozdulataidra!

- Igen - bólintott Sora. - Nem fogsz lezuhanni. Ígérd meg, Leon, ha valami olyan történik, nem ugrassz utánam!

- Nem ígérek olyat, amit nem tartok be - jelentette ki könnyedén. - Ha kell, utánad ugrok. Te vagy a partnerem és nekem ez a kötelességem. Készülj! - majd elfordult.

- Kötelesség? - villant meg Sora tekintete. - A tegnapi is csak kötelesség volt? - lépett dühösen a férfi elé.

- Fogalmazhatunk így is - mondta szenvtelen hangon Leon, és a lány felé fordult. – A szívem és a testem kötelessége. - Majd hevesen szájon csókolta.

Végre megértette. Lélektánc. Kettejük egybeforrt lelkének a tánca. Ezúttal nem két személy lesznek. Ezt most együtt kell véghez vinniük. Összeforrt testtel és lélekkel. Egyszerre dobbanó szívvel. Egymásért. Kinyitotta a szemét és rámosolygott a partnerére. Leon bár nem viszonozta, de a tekintete ellágyult. S végül együtt ugrottak ki a porondra, egymás tükörképeként repülve fel a csillagokig. S végre megértették egymás lelkét, ami azon az estén egybeforrt. A Démon képes volt elengedni a múltat, az Angyal pedig képes volt elfogadni a jövőt. Felcsapó tűztől körülvéve egyre magasabbra szárnyaltak, s a közönség hatalmas üdvrivalgással és tapsorkánnal ünnepelte a párost, amikor együtt emelkedtek a magasba. A közönség sorai között egy büszke, óceánszín szempár csillant meg értő fénnyel. „- Angyal és Démon összeolvadt. Végre megtalálták a közös útjukat és megmentették egymást kölcsönösen.” A két sztár feje mellett egy apró szellem mosolygott; elérkezett az ő idejük. A két ellentétes személyiségnek sikerült egyesíteni a lelkeket, mindenek előtt a sajátjukat. Nem zuhantak a mélybe, mert látták egymás lelkét. Skorpió és Nyilas… a realista és az álmodozó… a veszedelmes és az ártatlan. Egymás ellentéteként, mégis egymás másik feleként végre önmagukra találtak. S végül a Démon is erősebbnek mutatkozott a Halálistennél, mert volt kiért küzdenie. A Cirkusz hercege lerázta magáról rozsdás láncait, hogy maga mellé emeljen egy hercegnőt. Hisz az Angyal nem élhet a Démona nélkül. De a Démon, nem létezhet az Angyala nélkül… Így kellett lennie. Már nincs akadály számukra.

Amikor a tánc véget ért, a büszke Főnix az elsők között állt fel, hogy felcsattanjon a hatalmas tapsorkán, mely már nem két személyt ünnepelt, hanem két egybeforrt lelket és szívet.

Hamarosan a két sztár a színfalak mögött fogadta a gratulációkat társaiktól. Messze sodorták őket egymástól. Majd váratlan May toppant Sora elé.

- Szóval egybeforrt a lelketek? - kérdezte évődve.

- Mondhatjuk így is - mosolygott az Angyal partnerére.

- Sora! - hangzott fel Leon rideg hangja. - Ez a dolog hagy még némi kívánnivalót.

- Öhm… Sora… mi akkor megyünk is - araszoltak társnői kifelé. - Sziasztok!

- Mégis milyen kívánnivalót? - fordult a lány dühösen Leon felé.

- Nos, például, hogy el kell próbálnunk még egyszer ezt az egybeforrós dolgot, fizikailag - mosolyodott el gonoszan.

- Te… - nevetett fel Sora, amikor Leon ölbe kapta és megcsókolta. - Ezért nagy árat kérek ám.

- Minden, amit adhatok a tiéd - mondta két csók között.

- Téged akarlak, a testedet, a lelkedet és a szívedet - suttogta az Angyal. - Teljesen akarlak, Démon.

- Ez már mind rég a tiéd, Angyallány - dorombolta érzéki hangon. - És most, én kérem, hogy ments meg.

- Amit tudok, megteszem, ígérem - nevetett fel, miközben csókok özönével árasztotta el partnere, ahogy kifelé indultak a színpadról.

Eközben az apró alak a Hold sütötte trapézon mosolyogva lengett, s hallgatta a síri teremben visszahangzó tapsvihart. Miközben a gömbjét nézegette. A két fiatal révbe ért.

- Most már mindig lesz valaki, aki megmentsen téged, Angyallány - majd eltűnt az éji sötétben.