A nap fényei halványan szűrődtek át a habos, fehér bárányfelhőkön. Még alig lehetett hat óra, de Blackheath kastélyában, máris serénykedni kezdtek a szolgálók. Sora kéjesen nyújtózott a takaró melegében. Ahogy kinyitotta a szemét, még homály fogadta hála, a sötétítőknek. Testét zsibbadság uralta. De egyáltalán nem volt kellemetlen. Eszébe jutatta az előző éjszakát. Még mindig nehezen hitte el, hogy férjhez ment. Mégpedig Blackheath hercegéhez. És az éjszaka nem egyszer lett az övé. De Leonnak még csak fogalma sem lehetett arról, hogy ő hazudott neki. A férfit láthatólag felbosszantotta, hogy azt mondta neki; volt már másik férfival rajta kívül. Az a vad, zabolátlan érzés, ami felszabadult a hercegből egyszerre rémítette meg, és tüzelte fel. Ha nem lett volna olyan, amilyen, szívesen átadta volna neki… mindenét. De olyan volt. Lapos pillantást vetett oldalra, hogy lássa; Leon alszik e még. Ám a herceg már nem volt mellette. Csalódottan, de megnyugodva is vette észre. Nem tudta volna, hogyan kezelje a helyzetet, ha még ott feküdt volna. Lassan felült, majd a fürdőbe ment. A fürdőszoba vörös kövekkel volt kirakva mindenhol. Még a nagy medence is, mely egy hatalmas ablak előtt állt. Az ablak a kertre nézett a rózsaágyásra. És előtte vörös rózsák voltak felfuttatva. A fürdővíz melegen gőzölve, s hívogatóan állt. Tele kellemes illatokkal. Azonnal felismerte a jázmint. Miért csinálja ezt, futott át az agyán. Mit akar elérni? Levette a kék selyem köntöst, és élvezettel elmerült a forró, illatos vízben. Elkezdte lemosni vad éjszakájuk bizonyítékait. Fejét hátrahajtotta, és megmosta a haját. A fürdőben kellemes jázmin illat szállt fel. A medencével szemben lévő hatalmas tükörben Sora érdeklődve nézte azt a nőt, aki most ott állt vele szemben. Nem ismert magára. 15 évvel ezelőtt meg sem mondta volna, hogy ő ilyen lesz. Nagyot sóhajtott, és kiemelkedett a vízből, és maga köré tekert egy törölközőt. Az a kislány irult- pirult a fiúk előtt, mégis ott illegette magát előttük, s mindegyik odáig volt érte. Az a lány egy Angyal volt. Ám aki szembe nézett vele, az egy igazi Démon volt. Visszament a szobájába, majd a gardróbba. Ahogy kinyitotta, szinte felnyögött a látványtól. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhák sorakoztak fel. Hálóingekkel kiegészítve. „- Hogyan lehetséges ez? Hisz, hoztam magammal ruhákat, és azok sem utolsó rongyok voltak. Hogyan kerültek ezek ide?” Majd egy kép jelent meg előtte. Egy csábítóan mosolygó Démon, Holdezüst szemekkel. Leon… Sora nem tudta megállni, és egy kis mosolyt engedett meg magának. Bolond ez a férfi. Majd kivett egy épp kezébe eső ruhát. Amint felvette és megnézte magát a tükörben meglepetten pislogott. A méret… tökéletes volt. A színek pedig az ő ízlése szerint voltak összeválogatva. Mit tudhat még ez a férfi róla? És ő… mennyi mindent nem tudott. A ruha felső része királykék volt, és nyakban megkötős. Majdnem az egész hátát szabadon hagyta, és igen mély dekoltázsa is volt. Minden idomát kiemelte. A bővebb szoknya pedig ezüst színű volt. Haját leengedve hagyta, s élvezte, ahogy a jázmin illat áramlik belőle. Befújta még magát egy kis parfümmel, majd kiment. Ahogy a lépcsőhöz ért összefutott Sophieval. A lány éppen érte indult, hogy lemenjen vele reggelizni. Sophie ezúttal is mosolygott, szeme ragyogott. Mint egy igazi kis Angyal. Egy krémszínű ruhát viselt, minek háromnegyedes ujjai voltak. De Sorával ellentétben a haja fel volt fogva. A kislány elismeréssel nézett végig sógornőjén, majd intett neki, hogy menjenek le. Az egész kastélyt Sophie hangja töltötte meg. Ahogy beléptek az étkezőbe, minden tüsténkedő cseléd szeme rájuk szegeződött.

- Hadd, mutassam be a bátyám feleségét, Blackheath eddigi legdicsőbb hercegnőjét, Lady Sora Oswaldot - majd a szolgák mélyen meghajoltak és folytatták tovább a dolgukat.

- Mylady! Tálalhatom a reggelit? - lépett oda egy kövérkés hölgy, aki úgy az ötvenes éveiben járhatott, de meleg zöld szemei kedvesen mosolyogtak Sorára.

- Természetesen kedves… - nézett rá.

- Carlotta, méltóságos asszonyom - hajtott fejet. - A nevem Carlotta - majd a hölgy elmosolyodott. - Leon, és Sophie dajkája voltam.

- Igazán örülök - ejtett meg egy kedves mosolyt Sora. - Remélem, jól kijövünk majd egymással.

- Természetesen, mylady - mondta Carlotta mosolyogva. - Ha olyan, amilyennek gondolom, akkor ön lesz Blackheath valaha volt legfenségesebb hercegnője.

- Nagyon kedves - mosolygott rá gyengéden Sora. - Ez hamarosan kiderül - majd az asztalhoz sétált és leült.

- Megnyerted magadnak, Sora - ült le vele szemben Sophie. - Pedig Carlotta aztán igen válogatós - kacagott fel. - Ez egy jó pont a részedre.

Sora elmosolyodott, majd az ölébe vette a szalvétát. Hamarosan a fiatal cselédlányok felszolgálták az igen tetemes mennyiségű reggelit. Odaraktak egy tál forró, illatozó pirítóst, majd a két lány elé letettek egy- egy tányért, amin szőlő volt, narancs cikkek, és egy negyed sárgadinnye. Valamint tormakrémmel töltött sonka. Végül az asztalhoz vittek egy- egy pohár narancslevet is.  Alig kezdték el a reggelit, amikor belépett a kastély hercege. Leon friss volt, és szörnyen kívánatos. Sora azonnal megrázta a fejét. Ez már mindennek a teteje, nem tehette ezt. Még mindig gyűlölte. Viszont elfelejteni nem tudta azt, amit tegnap látott a férje tekintetében. Emellett Leon ma reggel igencsak morcosnak tűnt. Senkire sem nézve ült az asztalhoz. Ám, ahogy felemelte ezüst tekintetét, rögtön a feleségével találta szemben magát. A feleségével… a hercegnőjével… A gondolat még mindig túlontúl furcsa volt. De kellemes. És ahogy végignézett a csábító szirénen, igenis biztos volt benne; nem hozhatott volna jobb döntést, mint hogy elvette őt. Senki másé nem lehet már. Még ha… ha volt is rajta kívül mással. Szemei elsötétültek az indulattól és a vágytól. Még most sem tudta elképzelni, hogy Sora mással is lehetett rajta kívül. Egyszerűen képtelen volt elfogadni, még a gondolatát is, holott tökéletesen tudta; ő akkor nem volt itt. Uralkodva vágyán és ösztönén, melyet gyönyörű felesége váltott ki, udvariasan hűvös mosolyt engedett meg.

- Hogy aludtál, drágám? - kérdezte érzelemmentes hangon.

- Köszönöm, igazán kényelmesen - válaszolt Sora ugyan azzal a hangsúllyal.

- Örülök. Gondolom, szeretnéd megnézni a kastélyt, hisz mostantól itt fogsz lakni - folytatta társalgó hangon. - És vannak még olyan részek, melyeket másfél évvel ezelőtt nem néztél meg. Szeretnéd, ha körbe vinnélek, vagy inkább Sophieval mennél?

- Köszönöm, de Sophie sokkal kellemesebb társaságnak ígérkezik - mondta gúnyos mosollyal.

- Ahogy akarod - biccentett Leon komor tekintettel. Majd ő is nekilátott a reggelijének. Legközelebb akkor nézett föl, mikor Carlotta egy csésze kávét tett le felesége elé. - Carlotta! Kérlek, vidd el! A feleségem nem iszik kávét.

- Oh bocsánat - szabadkozott az asszony.

- Ugyan, nem tudhatta - mosolygott rá. - Kérem, ne kérjen bocsánatot.

- Hozok egy teát, kegyelmes asszonyom - majd elsietett.

- Honnan tudod? - fordult Leon felé. - Honnan tudod, hogy nem iszok kávét?

- Azt hiszem, volt elég időm megtudni, kedvesem - mosolygott rá. - Netán nem így van? - majd újból felnézett. - Akkor menjetek - intett a herceg szívélyesen.

- Később találkozunk, bátyus - majd Sophie felállt és fivéréhez sietett, majd arcon csókolta. Sora első ízben látta aznap reggel, ahogy a herceg tekintetén meleg fény villant át. - Gyere Sora!

- Persze - a hercegnő méltóságteljesen felemelkedett, és Leon is így tett. - További szép napot! - majd kisétáltak.

- Nem találhattál volna fejedelmibb nőt a feleségednek - lépett be Carlotta. - Blackheath valaha volt legcsodálatosabb hercegnője lesz. Fenséges, és démoni. Akárcsak te.

- De bárcsak ne lenne ennyire hűvös és távolságtartó velem szemben - engedett meg az asszony felé egy szomorkás mosolyt. - Szeretném, ha nekem nem csak a rossz oldalát mutatná annak, amilyenné vált.

- Adj neki egy kis időt! - paskolta meg a férfi vállát. - Hidd el nekem, érez még valamit. De nehéz beleszokni abba, hogy a feleséged lett, hogy hercegnő lett. Olyan gondokat kell elviselnie, amiket magától nem biztos, hogy vállalt volna.

- Azt hiszed? - nézett fel régi dadájára. - Talán igaz. De nem tudom, mit csináljak addig - sóhajtott.

- Hé, Blackheath hercege nem szokott így lehangolódni - mosolygott az asszony. - Szedd össze magad, méltóságos uram! Egyenlő felek, nem igaz? - majd leült a herceg melletti székre. - Az édesanyád, nem ilyen volt - sóhajtott fel mosolyogva. - Isabella hercegnő apádat inkább a gyengéd kedvességével fogta meg. Azzal a lágy, természetes szépséggel, amit a magáénak tudhatott. Mint egy igazi Angyal. Csodálatos nő volt. És rendkívüli hercegnő - majd szemeit Leonra emelte. - Sora azonban más. Ő egy Démon. Csodálatos, érzéki Démon. Fenséges, méltóságteljes. Teljesen a te másod. Gyönyörű, ám nem tudhat magának semmilyen angyali szépséget. Tud bájos lenni. De ez csak egy álca, esetleg egy kislánykori emlék. Valóságos Démon. Olyan szépséget tudhat magáénak, melyről az Angyalok is csak álmodnak. Erős jelleme van. Tud parancsolni, de tud parancsot elfogadni is, de csak olyantól, akit tisztel, akit szeret. De tőle sem biztos, hogy olyan formában fogadja meg - majd boldogan látta, ahogy a férfi elmosolyodik. - Bizony Leon, a feleséged páratlan hercegnő lesz. És bár imádtam édesanyádat, látom azt, hogy Sorából sokkal különlegesebb hercegnő lesz, mint belőle. Mindenki téged fog irigyelni - majd elnézően megcsóválta a fejét. - És nem tudod, hogyan tartsd magad mellett? Elvetted, ez volt az első lépés. Itt van melletted, a többi a te dolgod. Csábítsd el, hisz ehhez értesz. De ne úgy, mintha az alárendelted volna. Ne úgy, mint a többi nővel. Ő a feleséged. Őt vetted el, mert rá volt szükséged, mert rá vágysz. Tekintsd annak, aki. A hercegnődnek - majd kacsintott kifelé menet. - Apád is mindig ezzel tudta megnyerni anyádat. Mert Isabella, elbűvölő volt, de dühösen, pokoli. Akkor képzeld el Sorát.

Amint az asszony távozott, Leon felnyögött. Te jó ég, amikor az anyja dühös volt, még az apja sem mert ellenszegülni neki. De Sora… atyaúristen, olyan lenne, mint egy boszorkány. A herceget megmosolyogtatta az a gondolat, hogy dühösen annyira izgató a lány, és ő nem bírja visszafogni magát mellette. Megfogadja Carlotta tanácsát. Felemelkedett. Egyenlő félként… És elment megkeresni a feleségét. Egyenlő félként…

Sora és Sophie az istállóknál sétáltak. A hercegnő pedig szembe találta magát egy csodálatosan szép, nemes, és méltóságteljes fekete csődörrel. Sophie elment elintézni valamit, ugyanis az egyik cselédlány a segítségét kérte. Sora pedig egyedül állt a hatalmas istállóban, ahol a friss széna, és a lovak jellegzetes illata szállt. Más úri kisasszony be sem tette volna a lábát ide, ám Sora élvezte ezt. Imádta a lovakat. Farkasszemet nézett a fekete csődörrel. Az hamarosan előre mozdult. Kecsesen, méltóságteljesen a boksz széléhez sétált. Sötét szemei voltak. És érzelmek sora szikrázott bennük. Majd fejét leengedte Sorához. A lány lassan, puhán kezdte simogatni, és az állat egyre közelebb férkőzött hozzá. A hercegnő felnevetett. Csodálatos ló volt… éppen olyan csodálatos, mint…

- Igencsak kifinomult ízlése van - suttogta egy bársonyos hang a fülébe. - Pedig nagyon válogatós. Senkinek sem hagyta rajtam kívül, hogy hozzá érjen. Azt hiszem ő is megtalálta a legfenségesebb nőt, aki létezik.

- Gyönyörű szép - súgta Sora, de a herceg mondatai nem kerülték el a figyelmét. - Hogy hívják?

- Hm… Lucifer… - ahogy elsuttogta a szót, Során kéjes borzongás cikázott át. - Ismerős, nem igaz?

- Pokoli - mondta Sora kicsit hátra fordulva.

- Valóban - mosolygott Leon. - De valami mást szeretnék neked mutatni - majd kézen ragadta a feleségét, és a szemközti álláshoz vezette.

- Ez… elragadóan szép - nézett a gesztenyeszínű kancára, melynek szőre csaknem fekete volt. Tartása akárcsak a csődörnek. Ez a ló is nemes volt, a legnemesebb. Csupán más nemű. Szemei legalább olyan lánggal égtek, mint Soráé. Lassan a hercegnőhöz sétált, és mélyen a szemébe nézett.

- A tiéd - dőlt neki a kerítésnek a herceg. - Csodálatosan összeilletek - mosolygott. - A neve Salomy.

- Salomy… - suttogta Sora, miközben a lóhoz nyúlt. - A neved legalább olyan szép, mint te. Nagyon köszönöm, Leon - és a tartózkodó stílus eltűnt mind a szeméből, mind a hangjából. És azt sem vette észre, hogy a keresztnevén szólítja a férjét.

- Csak természetes. Hisz a feleségem vagy - mosolygott rá, majd tovább is folytatta volna, de az egyik inas belépett. - Mi a baj, Elton? - kérdezte a merev, komor szolgát.

- Vendégei érkeztek, kegyelmes uram - majd látva Leon kérdő tekintetét folytatta. - Lord Alexander Winters, és lady Julieta Winters.

- Ó igen, már számítottam rájuk. Köszönöm - biccentett, mire a férfi mély meghajlással távozott. - Alexander, az unokatestvérem. Vagyis inkább a testvérem. Apám testvérének a fia. Aki számomra sokkal kedveltebb, mint anyám testvére, a másik nagynéném.

- És a hölgy a felesége? - kérdezte Sora élesebben a kelleténél.

- Nem - rázta meg a fejét a herceg, miközben megérintette Salomy orrát. - A testvére. De ne aggódj, kedves, nem kezdenék vele. Egyrészt, mert rokon. Másrészt, mert nem olyan gyönyörű, mint te. - suttogta a fülébe, majd a karját nyújtotta neki, más választást nem hagyva.

Leon azért nem teljesen mondott igazat. Julieta, igen bájos volt. Na nem annyira, mint Sophie, de nagyon elragadó volt. De ő, Sorával egy korú volt. Kb. vele egy magas lehetett, esetleg egy-két centivel kisebb. Haja szőkésbarna volt, és leért a lapockájáig. De most fel volt fogva. Szemei tengerkékek voltak, és melegen csillogtak. Arca bájos vonásokat hordott, nagyon szép volt. Értelmes, okos nőnek látszott. Arányos alakja volt, amit a halványrózsaszín ruha, melynek hosszú ujjai voltak, előnyösen kiemelt. És egy kedves mosoly ült az arcán. Azonban Alexander igencsak jóképű volt, ami nem is csoda, tekintve, hogy a herceg rokona volt. Csillogó kék szemei voltak. Tejfelszőke haja, ami rövidre volt vágva. Nemes, szép vonásai voltak. Kidolgozott testén egy fehér inget, és egy fekete nadrágot viselt. Ő valamivel kisfiúsabb volt, mint Leon, és az a mosoly, ami az arcán ült, nagyon is hamiskás volt. Ő volt Romney grófság várományosa. Egy hatalmas fűzfa alatt álló, zöld vas asztalnál ültek, és üdítőt ittak. Amikor észrevették a hercegi párt, mind a ketten felálltak. Alexander… Sorának hirtelen beugrott a név. Leon mesélt róla, amikor elmondta, hogy hogyan is becézik a legendás négyesüket. Julieta, közeledtük láttán elmosolyodott. Sora, Leon felé fordult, aki észrevétlenül bólintott neki.

- Nocsak, nocsak - mosolyodott el gúnyosan Leon. - Julieta, és Alexander Winters. Micsoda meglepetés. Hogy kerültök ide? Tudtommal Kentbe utaztatok, nem?

- Milyen jól értesült vagy kedves herceg - jelent meg egy hasonló mosoly Alexander arcán. - De igen ott voltunk. De visszajöttünk, ugyanis hallottunk az újabb fergeteges akciódról, hogy ismét csak a középpontba kerülj - majd egy kis szünetet tartott. - Házasság? Nem hittem volna. Ezért jöttünk vissza - majd Sorára nézett. - De egyáltalán nem bántam meg, sőt - majd a hercegnőhöz lépett és hosszú kézcsókkal tisztelgett. - Nem csalódtam az ízlésedben, testvér. De azért kíváncsi volnék, hogy hol találsz ilyen csodálatosan szép nőt? Páratlan.

- Légy olyan kedves, és fejezd be a feleségem levetkőztetését. - mordult fel Leon. - Dante is ezeket a szavakat használta, másfél évvel ezelőtt.

- Valóban? Dantéról jut eszembe, most éppen Londonban van, valami gróf fedezi a kiadásait - majd összeráncolta a homlokát. - Csodálom, hogy nem tért vissza Blackheathbe, hozzád. Hisz te vagy leginkább, aki miatt mozoghat a társaság krémjében.

- Különös, de ezt később - majd Julietára nézett. - Julieta, hogy a fenébe bírod ki ezt az embert?

- Magam sem tudom - ölelte át unokafivérét mosolyogva. - De Leon, azért szólhattál volna az esküvődről. Segítettem volna elrendezni mindent lady…

- Sora - válaszolt Leon, miközben átkarolta feleségét. - Sora Oswald.

- Nagyon örülök, mylady - fogott kezet a hercegnővel. - Valóban csodálatosan szép hölgy. Ámulatba ejtő.

- Nagyon köszönöm, de nem tegeződhetnénk, elvégre valami csoda folytán rokonok lettünk. - mosolygott a lányra.

- Természetesen, Sora. Azt hiszem, remekül ki fogunk jönni - mosolygott rá.

- Akkor én csak Alex vagyok. - kacsintott a lányra.

- Megegyeztünk. - mosolygott rá Sora.

- Sora, szerintem menjetek, keressétek meg Sophiet, nekünk van egy kis megbeszélnivalónk - mondta a herceg nyomatékosan.

- Hát persze, kedvesem - mondta nem kis gúnnyal a hangjában, amire felfigyelt mindenki. Majd Julieta Sorába karolt, és elmentek. Leon jó ideig nézett utána, és felsóhajtott.

- Miért érzem azt, hogy Sora nem igazán élvezi, hogy feleségül vetted?! - kérdezte Alex.

- Igazad van - mosolyodott el fanyarul Leon. - Szabályosan rá kellett kényszeríteni. Nem volt elég az apja, és az én szavam, még Henrikhez is el kellett mennem.

- Egészen addig? - fintorgott Alexander. - Ez valóban súlyos. Szóval, mi baja Sorának?

- Régen, másfél évvel ezelőtt más volt. Nem volt még teljesen kifejlődve. Mostanra szinte hasonlóvá vált hozzám. Nem találsz még egy ilyen nőt. Páratlan, és ellenállhatatlan - kezdte. - Másfél évvel ezelőtt találkoztam először Sorával. Lenyűgöző volt. Intelligens, de nem ennyire hűvös. Érzéki, de akkor még nem fejlődött ki ennyire. Hihetetlen volt már akkor is, és nem hittem, hogy még inkább az lesz. De ez a tartózkodás, és gyűlölet, amit irántam mutat, megrémít.

- Félsz? - kérdezte Alex, miközben leült. - Attól félsz, hogy elveszíted, ugye? - majd amikor a herceg bólintott, finoman elmosolyodott. - Ne aggódj! Az első lépés megvolt. Elvetted. Most már csak meg kell teremteni azt, ami másfél éve összekötött titeket - majd látva Leon szemét, meghökkent. - Leon, te már akkor a magadévá tetted ugye?

- Pontosan - bólintott a férfi érzelemmentesen. - Egyszerűen nem lehetett megállni. Felemésztő vágyat éreztem, ami már fájt, s mára már halálossá vált. Hisz te is érzed, nem? - nézett rá gúnyosan. - Minden férfi érzi, aki meglátja, és én örökre magam mellett akartam tudni. És nem is engedem át senkinek - mondta vadul villanó szemekkel. - Igen csak praktikus módja volt ennek, hogy csak az enyém legyen. Kaptam egy felülmúlhatatlan, ellenállhatatlan szeretőt, egy szépséges, lenyűgöző, páratlan feleséget, és egy intelligens, okos, bátor és makacs hercegnőt. Úgy érzem jó húzás volt - ült le nyugodtan.

- Leon, azért ez nem csak ennyi - mondta unokafivérére nézve. - Mi köt hozzá?

- Csodálat. Szenvedély, bizalom, megértés, és halálos vágy, amilyet senki iránt nem érezhetek - mondta komolyan. - De van egy aprócska gond, amire még magam sem gondoltam - majd rokona érdeklődő szemét látva fanyar mosolyt engedett meg. - Henrik, tartozott egy szívességgel; megtette. Ám kikötött egy bizonyos időt- jobban mondva négy hónapot-, hogyha nem lesz olyan a házasságom, mint kell, akkor érvényteleníti - szűrte a fogai között.

- És Sora tud róla? - dőlt kicsit előrébb Alexander.

- Igen, tud. - pattant fel Leon. - Megnehezíti nekem az egészet. Nem, nem. A drága feleségem, nem tudja még, milyen ellenséget szerzett magának, és én nem szoktam feladni a harcot.

- Úgy érzem, méltó ellenfeledre akadtál, Leon. Ez egyszer - vigyorodott el Alex.

- Valóban - mosolygott sötéten Leon. - Sora még nem ismeri Blackheath veszedelmes hercegét.

Eközben Sora és Julieta kart karba öltve sétált a csodás kertben. Sorát lenyűgözte a virágok bódító illata, amiket oly régen nem érzett már. Szinte el is felejtette, hogy milyen csodák lakoznak Blackheath birtokain. Rózsák, rengeteg rózsa. Összezavarodott. Nem értette, Leon minek vásárol neki ajándékokat. Ám a ruháknál sokkal jobban lenyűgözte a gesztenye  színű kanca, amit a férje vásárolt neki. Delila, akit imádott, azon a végzetes éjszakán beleveszett a tengerbe és majdnem ő is vele ment. Ám ő megmenekült, és új életet kezdett. Egy magasabb szinte emelkedett. Egy Démon lett. Delila pedig angyali volt hozzá képest. Ám Salomy… Leon eltalálta. A ló hasonlított a fekete ménhez, ami a hercegé volt. Egyszer csak azt vette észre, hogy Julieta beszél hozzá. Mosolyogva megrázta a fejét. Csodálatos barátnőt talált a lányban.

- Bocsáss meg, Julieta! - mondta mosolyogva. - Mit mondtál?

- Azt, hogy nem értem, mi ez a feszültség közted, és Leon között - mondta a lány.

- Vannak dolgok, amiket még magam sem értek - nézett a távolba. - Egyelőre, ezeket szeretném megoldani. Aztán majd talán más lesz Leonnal. Mindenesetre szeretnék válaszokat találni.

- Ezt helyesen teszed - mosolyodott el Julieta. - Nem tudom, mik ezek a kérdések, és fájdalmas dolgok, de nem szabad ítélkezned, amíg nem tudsz mindent biztosan. Annyit mondhatok, hogy Leon veszélyes, és sokszor könyörtelen, téged nem tudna bántani - mosolygott rá gyengéden. - Soha nem láttam még senkire, olyan vad vággyal, és kétségbeesett szenvedéllyel nézni, mint rád. Sok nő volt az életében, de a nagy többségük örült annak, hogy Leonnal tölthetett akár egy éjszakát is. Általában nem rendeztek botrányt, semmi. Volt, aki többet akart, de Leon mindegyiknél kikötötte a határidőt. Soha nem ringatta őket illúziókba.

- Értem - bólintott finoman Sora. Julieta nem is tudta, hogy ezzel egy bizonyos kérdést helyezett egészen más meglátásba. - Beszéljünk valami másról! - kérte, és próbálta rendezni csapongó gondolatait. - Gondolom, meg tudod mondani nekem, kire kell nagy figyelmet fordítanom a kastélyban.

- Igen - majd ravaszkás mosolyt engedett meg. - Leonra a leginkább. Borzalmas ember tud lenni. Sophie, egy igazi tündér, jól meglesztek. És szerintem nagyon fel fog nézni rád. A szolgák kedvesek, és tisztelnek, főleg ha megnyerted Carlotát, ami szerinte már sikerült is - kacsintott. - Viszont van valaki, akit még csak figyelembe se végy, és ne veszekedj vele - erre Sora felvonta a szemöldökét. - Az egy igazi boszorkány. Még a régi hercegnő szolgálatában volt, bár nem tudom; Isabella miért tartotta itt - gondolkozott el. - Úgy nézel rám, mintha nem tudnád, kiről beszélek.

- Talán, mert tényleg nem tudom. - nevetett fel Sora.

- Hát bárcsak ne is találkoznál vele, de sajnos fogsz - sóhajtott fel Julieta. - Az a boszorkány megkeseríti mindenki életét, csak Leon tud bánni vele. De szerintem - nézett végig a hercegnőn -, te is. De vigyázz vele!

- Lady Julieta - hallatszott egy hörgős hang, ami egy idősebb nőhöz tartozott. - És a hölgyben kit tisztelhetek?

- Emlegetett szamár - súgta Julieta Sorának. - Portia, a hölgy lady Sora Oswald, Blackheath hercegnője.

- Leon nem nősülhetett meg - bődült fel az asszony.

- Lord Leon, Portia - jegyezte meg Julieta. - És de igen, a hölgy a hercegnőd mostantól.

- Nekem egyetlen hercegnőm volt, Isabella - mondta Portia csökönyösen, miközben méregetni kezdte Sorát. - Ő főleg nem lehet az. Ő egy Démon, egy szirén.

- Leon is ezt gondolja - mosolygott elégedetten a lány. - Kérem, legyen kedves a myladyhez!

- Kedves?! - üvöltötte az asszony. - Soha. Jobb lenne, ha eltakarodna innen.

Sora megdöbbenve nézett Protiára, és önkéntlenül is hátrált egyet. Nem félt tőle, csupán az asszony külseje és viselkedése döbbentette meg. Ha ez a nő, ilyen volt régen is, akkor Isabella, aki annyira finom nő volt, hogy engedhette, hogy itt maradjon? Portia valóban hasonlított egy boszorkányra. Arca eltorzult és mély barázdákat alkottak a ráncok. Az idő már őt is megviselte. Ám, amíg Carlottát, egy kedves, bájos hölggyé tette, őt egy igazi banyává, aki most támad rá a szép hercegnőre. Valaha zöld szemei kifakultak, és méregzölddé váltak. Ajkai egy keskeny vonallá változott. Orra nagy volt, már csak egy bibircsók kellett volna rá. Haja ősz volt, és felkontyolva hordta. Egy sötétszürke, egyszerű ruhát hordott, melyen nem volt semmilyen díszítés. Nyaka a torkánál volt, és hosszú ujjai voltak. Úgy másfél fejjel lehetett kisebb Sorától, és már igencsak meggörnyedt. Ahogy a hercegnő végigért gondolatmenetével már igencsak szánta az asszonyt. Láthatólag nem volt senkije, és Leon biztos azért hagyta itt. De ha ez a nő a kelleténél közelebb merészkedik hozzá, Sora nem fog felelni érte. Ez a nő nem is olyan védtelen. De hogy nem látta, amikor másfél éve itt volt? Mindegy. De most már ő a kastély és a birtokok úrnője, és ekképp is fog viselkedni. Mint Leon… Hirtelen megrázta a fejét. Ezt az egy dolgot tiszteli a férjében, ha akarja, ha nem. És ő is neki köszönhetően lett ilyen. Hirtelen azon vette észre magát, hogy dacosan néz Portia szemébe. Felszegte a fejét, majd egy felsőbbrendű pillantás kíséretébe megszólalt.

- Fogalmam sincs, miért támadt nekem, Portia - mondta a hercegnő. - De őszintén, nem tudok vele foglalkozni. Leon felesége vagyok, és ezen senki nem tud változtatni, és ne is próbáljon.

- Dehogynem. Hercegnő, ezen igenis lehet változtatni - jelent meg egy ördögi mosoly az asszony ajkain. - És higgye el, nem muszáj az eszközökben válogatni.

- Mit akar tenni, Portia? - hallatszott egy fenyegető hang.

Folytatása következik…