1800-as évek vége, Franciaország

Szerelem… ez volt az a szó, amit akkor még nem ismertem. A nővérem és leendő férje találkozására készültünk. Marie-Louise izgatottan, ugyanakkor idegesen ült az öltözőasztala előtt, a szobalányára várt. Melléje léptem:

- Várod már?

Marie-Louise csak bólintott, megérkezett Helga. Egy nagy fésűvel igazítani kezdte hosszú, aranyszőke haját, egy elegáns kontyba tűzte hátul. Belerakta a gyöngyházfényű csatokat, s megszólalt:

- Kész.
- Köszönöm, Helga.
A környék grófjának fiát vártuk, természetesen az apjával együtt. Őt és a nővéremet akarták megismertetni egymással, hogy tudják, kinek a társaságában fogják eltölteni mindennapjaikat.
Jómagam is izgultam, hogy Marie-Louisenak tetsszen a vőlegénye, és persze fordítva is.
Marie-Louise 17 éves volt akkoriban, én 15. Mindketten nemesi családba születtünk, a szüleink grófok voltak, vidéken nőttünk föl egy kastélyban. Természetes volt, tehát, hogy amint 18 évesek leszünk férjhez fognak adni minket. Mivel nővérem még csak 17 éves volt, még nem készült egyik család sem a házasságra, csupán az eljegyzésre. Az én véleményem szerint felesleges ez a találkozó. Hiszen ha tetszik, ha nem Marie-Louisenak a vőlegénye, férjhez fog menni. De valószínűleg szimpatikusak lesznek egymásnak. Bár Marie-Louise és én sem találkoztunk vele, csak jóra számíthatott, mikor megtudta, hogy a gróf fia még csak 18 éves.
Helga megkötötte Marie-Louise fűzőjét hátul, s nővérem elégedetten szemlélte magát a tükörben. Egy vajszínű, fűzős ruha volt rajta, amelynek szoknyája lefelé bővült. Vállait szabadon hagyta a ruha, nyakába egy fehér gyöngysort kötött Helga.
- Készen vagy? – kérdeztem.
- Még nem – felelt Marie-Louise. – De nyugodtan lemehetsz nélkülem a hallba.
Lementem a lépcsőn, s leültem a nappali egyik díványára. Én már körülbelül fél órája készen voltam, bár nem voltam annyira kiöltözve, mint a nővérem.
Rajtam is fűzős, lefelé bővülő ruha volt, bár az enyém ujjas, és fedte a vállaim. Halvány almazöld színe volt a szoknyának, a felső, fűzős részének sötétebb. Lila hajamat a hátamra engedtem, nem viseltem semmilyen ékszert, elvégre én még nem találkozom a vőlegényemmel. Kopogtattak az ajtón, az egyik szobalány, Lena, sietett ajtót nyitni.
- Lord és Lady Deasan valamint Lord Deasan – jelentette be őket.
Magamban jót kuncogtam ezen a kijelentésen, de kívülről nem mutattam. Mivel még csak én voltam lenn a hallban, én siettem üdvözölni őket:
- Jó napot, Lord és Lady Deasan!
A vőlegényre pillantottam, s elállt a lélegzetem. Magas, valóban 18 év körüli. Hosszú, ezüstfehér haja úszott utána, vékony, érzéki ajkait mosolyra húzta, amint megpillantott engem. Egy nagyon aprót elpirultam, mire megszólalt:
- Ön Marie-Louise Barnavier?
Meghökkentem a kérdésén, de udvariasan válaszoltam:
- Nem, én Anna Barnavier vagyok, a húga.
- Jó estét, Lady Barnavier! – köszönt először az idősebbik Deasan, majd a fiatalabbik. Mindketten kezet csókoltak a kesztyűbe bújtatott jobb kezemre. A fiatal Deasan kézcsókja enyhe borzongást váltott ki belőlem. Gyorsan elhúztam, mielőtt folytathatta volna, majd édesanyám hangját hallottam:
- Jó estét Uraim!
- Á, Lord és Lady Barnavier! – kiáltott boldogan Lord Deasan, majd fiával együtt köszöntötték a szüleimet.
- Bemutatom a lányunkat, és a fiad leendő feleségét, Lady Marie-Louise Barnaviert.
- Én, pedig a fiamat, a kisasszony leendő férjét, Lord Leon Deasant.
Tehát Leonnak hívják, könyveltem el magamban. Leon udvariasan kezet csókolt a nővéremnek, de engem figyelt. De miért néz?
- Kedves Uraim és Hölgyeim – kezdte az édesanyám. – Köszöntöm Önöket a Barnavier Birtokon. A melletünk lévő ebédlőben tálalták a vacsorát. Kérem jöjjenek velem, hogy elkölthessük.
Bevonultunk az ebédlőbe a megterített asztalhoz. Jómagam az édesapám és Lady Deasan közé kerültem, szemközt Leonnal. Leon mellé Marie-Louise és édesanyám telepedett le. A két asztalfőn a két – két családfő foglalt helyet.
Meghozták az első fogást, s nekiláttunk. Amint a levesemet kanalaztam, hirtelen Lady Deasan hangját hallottam:
- És ki az a hölgy itt mellettem?
- Ó, elnézést kérek – mondtam. – Lady Anna Barnavier vagyok, Lady Marie-Louise Barnavier húga.
- Nagyon bájos – felelte Lady Deasan az édesanyámnak. Ez bók volt, el kellett fogadni. – Mikor fog férjhez menni a kisasszony?
- Még csak tizenöt éves, tehát három év múlva.
- Meg van már a férjjelölt?
- Igen – válaszolt mosolyogva édesanyám.
Felpillantottam a levesből, s Leon tekintetével találtam szembe magam. Kétségkívül engem nézett, nem Marie-Louise-t. Ez nagyon… felháborító volt. Képes a mennyasszonya jelenlétében „szemezni” velem! Ekkor pimaszságot! De amint azokba a füstszürke szemekbe néztem, tudtam, hogy Lord Leon igenis nehéz típus. Akaratlanul is elmosolyodtam egy parányit, persze észrevette.
- Mikor fognak a gyermekeink összeházasodni? – kérdezte Lord Deasan, mikor feltálalták az utolsó fogást.
- Az eljegyzést egy hét múlva, péntekre szeretnénk kitűzni, ha Önöknek is megfelel.
- Persze – szólt Lady Deasan.
- Az esküvőt csak akkor szeretnénk megejteni, ha Maire-Louise betöltötte a tizennyolcadik évét.
- Mi is így gondoltuk – szólalt meg most Lord Deasan.
- Leon! Nem akarsz beszélgetni Marie-Louisezal?
Ez a kérdés nem volt félreérthető. A leendő jegyespárnak tudnia kell egymásról egyet s mást.
Leon felállt, a karját nyújtotta Marie-Louisenak, az elfogadta, majd átsétáltak a nappaliba.
És ekkor… ekkor éreztem, hogy nagyot dobbant a szívem. De miért? Mi ez? Akkoriban nem tudtam, hogy ezt féltékenységnek hívják. Már valóban 15 éves voltam, de egy ártatlan, naiv kislány, aki alig tud valamit az életről. Hát még a szerelemmel kapcsolatos érzésekről! Csak az élet jó, kellemes dolgaira tanítottak meg. Bár a szerelem is kellemes dolog, mindaddig, míg tudod, hogy téged szeret. Utána már csak kínzás és szenvedés, míg ott nem hagy. Akkor elmúlik minden érzésed vele kapcsolatban. S addig maradsz szomorú és érzéketlen, míg fel nem bukkan egy újabb szerelem, és reméled, hogy ez örökké fog tartani. Ha pedig útjaitok mégis elválnak, reménykedsz a következőben. Reménykedni…én is reménykedtem, hogy Marie-Louise és Leon élvezik egymás társaságát. Pedig az az érzés nem hagyott nyugodni, de azt boldogságnak véltem. Boldogságnak, mert örültem, hogy már biztosa nővérem jövője. De nem az volt… honnan is tudtam volna, hogy mit érzek pontosan?
Felálltam az asztaltól, illedelmesen elköszöntem, s a kert felé vettem az irányt. Kénytelen voltam elhaladni a nappali előtt. Gyorsan mentem el a leendő pár mellett, de így sem tudtam megspórolni Leon pillantását. Kiléptem a kertbe, s leültem az egyik padra. Hűvös volt odakinn, de nem bántam. Le akartam hűteni magam egy pillanatra. Távol akartam lenni az önfeledten beszélgető szülőktől, a boldog „jegyespártól”. Csak egyedül akartam lenni. De egy valamit nem bírtam „lerázni”: az érzéseimet. Elkísértek, bárhova mentem. Most is ott voltak. Eszembe jutott Leon tekintete. Az a mosoly, mellyel üdvözölt. És az asztalnál való pillantások. Egy pillanatra felnevettem. Ó, az a pimasz úr!
És ekkor egy kezet éreztem a vállamon. Hátrapillantottam: Lord Leon Deasan állt előttem.
- Jó estét, mylord! – szólaltam meg. – Mit parancsol?
- Jó estét mylady! Miért ül itt éjnek évadján itt kint a sötétben?
- Miért tartoznék Önnek magyarázattal, ha maga sem válaszol az én kérdésemre?
Dühös voltam, nagyon dühös. Haragudtam rá, mert utánam jött és otthagyta a nővéremet. Haragudtam rá, hogy egyáltalán a birtokunkra jött. Haragudtam rá, mert összezavarta az érzéseimet…
- Hol van Marie-Louise? – kérdeztem hirtelen.
Leon leült mellém, majd válaszolt:
- A mylady felment a szobájába lefeküdni, mert nem érezte jól magát.
Újból feldühödtem. Tehát ha ló nincs, szamár is jó – Mindegy, hogy ki, csak nő legyen.
- De miért jött utánam?
- Lady Anna! – szólt Leon és maga felé fordított. – Én csak barátságot érzek Marie-Louise iránt.
A szemeim kikerekedtek ere a mondatra, hang nem jött ki a torkomon. Magamat hibáztattam. Miattam nem lesz boldog Marie-Louise. Az én hibámból.
- Maga iránt viszont…- itt szünetet tartott, kereste a megfelelő szavakat. – Vonzódom magához, Anna.
Nem tudtam, hogy érti. Hogy ő szerelmet érez irántam, és hogy én is iránta.
- De én még… magának a nővéremet kell elvennie.
- Tudom – kezébe fogta a kezemet. – Bár inkább maga lenne Lady Marie-Louise Barnavier!
És utána… megcsókolt. Életem első csókja volt. A szája finoman érintette az enyémet, a számat nem nyitottam ki. Fiatal voltam, nem akartam máris egy kész férfi kezeibe omlani.
Ha úgy vesszük, ez csak egy hosszú szájra-puszi-volt. De nekem magát a csókot jelentette.
Kisvártatva elengedett. Zavartan sütöttem le a szememet:
- Mégis mit akarhatna maga egy tizenöt éves lánytól?
- Én már a nőt látom magában, Anna. Szerencsés lesz a férje.
Ekkor villant be nekem is, hogy anyám azt mondta az asztalnál, hogy nekem is megtalálták a megfelelő férjet.
- Jobban örülnék, ha maga lenne a férjem, nem egy ismeretlen.
El sem hittem, hogy ezt mondtam. Elpirultam, s nem néztem a szemébe. Felemelte az államat és elmosolyodott:
- Én is.
Megölelt. Mélyen, hosszan, mígnem meghallotta Lady Deasan hangját:
- Leon! Indulunk!
Felállt, én is utána.
- Remélem, találkozunk még, Lady Anna Barnavier!
Megcsókolt, immár másodszorra, és most hagytam, hogy azt tegye velem, amit akart. Óvatosan kinyitottam a számat, így ez már valódi csók volt.
Miután abbahagytuk, elbúcsúztam:
- Soha nem felejtem el magát, Lord Leon Deasan.
A szüleihez lépett, beszálltak a hintójukba, s elhajtottak. Azt hittem soha nem fogok találkozni azzal a férfival, aki valamit megmozdított bennem, akivel az első csókomat váltottam.