Amíg Yurit vártam újra és újra lejátszódtak előttem a nemrég történtek. Próbáltam kiverni a fejemből a véres út és Leon véres, mozdulatlan testének látványát, azt, ahogy fájdalommal teli szemei megtelnek rég vissza folytott könnyekkel, mikor remegő, hideg kezével lágyan végig simította az arcomat… de nem ment. Szinte már megőrjített. Csak ültem egymagamban és arcomat a kezembe temettem, hogy ne látszódjanak a végig gördülő könnycseppek, amik az akkor érzett magánytól, bánattól és kegyetlen fájdalomtól törtek elő.

-         Sora… - hallatszott egy ismerős hang. Leemeltem arcom elől a kezeimet és felnéztem. Yuri állt előttem, bőrig ázva és aggódó tekintettel nézett könnyekkel teli szemeimbe. – Ne félj…. – mondta halkan és halványan, bíztatás ként megpróbált rám mosolyogni. Nem sikerült. Éreztem, hogy akaratom ellenére is, újra végigfolynak arcomon a könnycseppek.

-         Yuri… - mondta elcsukló hangon. – Miattam….minden…miattam.. – rejtettem újra kezeimbe az arcomat. Ekkor Yuri közelebb lépett és éreztem, ahogy gyengéden átölel, és magához húz.

-         Mondtam, hogy ne félj,… minden rendben lesz. – simította végig a hajamat.

Én közben szorosan hozzá bújtam. Kabátja csurom víz volt, de nem zavart. Örültem, hogy végre valaki mellettem volt. Főleg hogy az a valaki Yuri volt. Az elmúlt években szinte a bátyámmá vált. Jóban és rosszban egyaránt mellettem volt. Velem örült és sírt. Átérzett velem mindent, tudta mikor kell megtörni a csendet és tudta azt is, hogy mikor van szükségem arra, hogy csak egyszerűen mellettem legyen. Úgy, mint most.

Leült velem és én a vállára dőltöttem a fejemet, ő pedig átkarolt. Nyugtatólag simogatni kezdte a karomat. Próbáltam megnyugodni és vissza folytani a sírást, de nem tudtam. Képtelen voltam felállni, letörölni könnyeimet, mosolyogni és azt mondani minden rendben lesz. Hogy is lettem volna képes rá, mikor az, aki mindennél fontosabb volt számomra, akit még akkor is szerettem mikor kést mélyesztett szívembe, és aki nélkül soha nem válhattam volna igazi Angyallá, most egy rideg műtőben fekszik, egyedül, és az életéért küzd…ha küzd még egyáltalán.

- Sora… - fordított maga felé Yuri. – Kérlek… ne magadat vádolt.. – törölte le az arcomon végigfolyó könnycseppet. – Leon is ezt mondaná… mikor szükséged volt rá ő mindig melletted volt és fogta a kezedet…. Most neked kell ezt tenned…..Te vagy az ő Angyala… hát erősnek kell lenned… mert csak te tudsz neki segíteni…te tudod érte nyújtani a kezedet és visszahozni magad mellé..

- Még hogy én Angyal….- néztem remegő kezeimre. - Mikor mindez miattam…csak is miattam történt…. Nem… - szorítottam ökölbe kezemet. - …inkább szívtelen démon…. – néztem Yuri szemeibe. - Csak magamra, a saját érzéseimre gondoltam és még csak fel sem merült bennem, hogy ő mit érez. Figyelembe sem vettem…. – ütögettem Yuri vállát. – Azt hittem, hogy neki semmi nem fáj, de ez nem igaz… Az ő szíve is darabokra tört… Én törtem darabokra. Érted???!! Minden az én hibám!! – szinte már kiabáltam Yurival.

- Nyugodj meg!! – ölelt magához és ekkor már az ő szemei is könnybe lábadtak. – Megígérem, hogy minden rendbe fog jönni...

Órák…vagy talán csak óráknak tűnő hosszú percek teltek el Yuri érkezése óta. Ott ültünk a folyosón csendben, és vártunk. Vártunk arra a pillanatra, hogy megjelenjen előttünk a doktor és őszinte mosollyal az arcán közölje velünk a jó hírt, „Túlélte”. De ez a csodásnak tűnő pillanat nem akart eljönni és egyre kevésbé hittem azt, hogy egyáltalán eljön.

Az ablakon, a lehúzott redőny rései között próbált utat tört magának a hajnali fény. Felálltam és az ablakhoz mentem. Megfogtam a vékony kötelet, és lassan felhúztam a redőnyt, utat adván a nap halvány sugarainak, hagy ragyogják be a sötét folyosót. A fény angyalként szárnyalt végig a folyosón, nyugalmat hozva magával. S mikor elérte a folyosó végén lévő ajtót, az kinyílt.. az ajtó, ami mögött egészen idáig Leon harcolt az életéért. Ijedten még is reménykedve néztem abba az irányba. „ Vajon belenézhetek még füstszürke, titkokat rejtő szemeibe? Vajon érezhetem e még gyengéd simítását? Vajon elkaphat e még ha zuhanok??....Vagy egyedül maradok és törött szárnyal omlok össze a magány gyötrelmes súlya alatt?...

                                                                Folytatása Következik…..