Terhes? Édes Istenem, sóhajtottam magamban. Szemembe könnyek szöktek. Valóban terhes lennék? Kezemet akaratlanul is lapos hasamra tettem. Ajkaim remegni kezdtek, arcomon sós cseppek peregtek lettek. Ha ez igaz, akkor... Leon! Leontól van! Hamarosan kisbabánk lesz! És... És Ő soha nem láthatja majd! Ettől a gondolattól még jobban zokogni kezdtem.

-         Ez egészen biztos? - kérdeztem könnyezve.

-         Minden jel azt mutatja, kedvesem! - simogatta fejemet. - De hát, nem örülsz neki? Hamarosan egy tündéri kis csodát foghatsz a kezedben...

-         Ó, Climany! Hidd el, én vagyok a legboldogabb ember a világon, de... de...

-         Az apa soha nem láthatja majd, igaz? - fejezte be halkan a mondatot. - Mert, gondolom Leontól van...

-         Igen. Tőle. Ha jól számolom, akkor a második hetemben járok. Azt hiszem, tényleg terhes vagyok. Ez mindent megmagyaráz, a rosszullétek, hányingerek... De most mihez kezdjek? - kérdeztem némi kétségbeeséssel hangomban.

-         Gyermekem! - fogta meg a kezemet. - Meg fogod szülni a kicsit. Még szép! Együtt majd bevásárolunk, majd szépen berendezünk egy szobát. Hidd el, ismerem, hisz már nem egy gyermeket segítettem a világra! A legboldogabb ember lennék, ha ott lehetnék a szülés pillanatában... Tudod, orvos voltam... Pontosabban bába... - mosolygott kedvesen.

-         Ó, Climany! Téged az ég küldött! - öleltem át.

-         Köszönöm, angyalkám. De abban egész’ biztos vagyok, hogy a grófné, a gróf és a grófkisasszony is segíteni fog neked! - simogatta hajamat. - Mikor szeretnél fölmenni hozzájuk? - kérdezte kedvesen.

-         Nem tudom... Esetleg holnap, vagy holnapután. Ma biztosan nem. - sóhajtottam, s szememből ismételten könnyek folytak.

-         Rendben. Akkor most, gyere és feküdj le. Minden rendben lesz. - adott egy csókot a homlokomra. - Minden... - ismételte halkan, én pedig pár pillanat múlva már egyenletesen szuszogtam.

***

Eközben, az Averaché birtokon lévő kastélyba egy igen sármos férfi lépett be. Lovaglópálcáját odaadta a felé igyekvő inasnak, majd egy másiktól egy pohár üdítő italt fogadott el.

-         Anyám! - sietett az igen ízlésesen berendezett szalonba.

Ott egy gyönyörű nőt pillantott meg. Magas volt, alakja fenséges és vékony. Hosszú, világos lila haja volt, mely derekát súrolta, de mégis, most egy egyszerű kontyba fogta föl. Tekintete sötétebb volt bármely kék árnyalatánál. Egy csinos kosztümöt viselt, mely még jobban kiemelte származását. Nyakában egy csodaszép nyaklánc tündökölt, melynek ára felért egy luxuskocsi árával. Sminkje előkelő, de természetes volt. A drága bőrkanapén ült, és egy szerelmes regényt olvasott. Ekkor fölpillantott, s fia kék szemeibe tekintetett.

-         Tessék, Brian? - szólt könnyed, de lágy, mégis csilingelő hangján.

-         Anyám! - ült le mellé. - Anyám, ma találkoztam valakivel... - kezdett bele.

-         Ó, drágám. - tette le a könyvet. - Kivel?

-         Egy csodaszép lánnyal...

-         Nocsak, a bátyám végre szerelmes! - jött be egy fiatal lány.

Úgy tizennégy éves lehetett. Egy nyári egybe részes, fehér ruhát viselt, melynek derekán egy világoskék színű selyemöv díszelgett. Vékony, de magas lányka volt. Gyönyörű tengerkék tekintettel nézett családjára, és hosszú, hátközépig érő szőke haját egy könnyed copfban fogta föl. Csuklóján egy gyönyörű karlánc lógott. Mosolyogva, de kissé pajkosan tekintett szeretett bátyjára.

-         Liliann! - mordult rá Brian. - Nem úgy értettem...

-         Á, nem, bátyus! Úgy beszélsz róla, mintha egy álomból léptél volna ki. - pördült meg, miközben kezét összecsapta.

-         Liliann! - szólt rá anyja fejér csóválva. - Brian, kérlek, folytasd! - fordult vissza fia felé.

-         Tehát, találkoztam egy lánnyal. Climany-nál él. Kedves, és csodaszép.

-         Biztosan nem tetszik neked, drágám? A szemed úgy csillog! - mosolyodott el finoman.

-         Anya! - vágott közbe. - Nem tetszik nekem, bár tényleg meseszép. De tudod, Ő... Olyan ismerős nekem. Mintha mindig is ismertem volna. Nem tudom honnan, de ismerős... - gondolkodott el.

-         Hát hívd meg hozzánk! - bátorította Eleanor. - Szeretném megismerni.

-         Meghívtam én, csak mostanában igen rosszul szokott lenni...

-         Netán beteg? - kérdezte Liliann, aki bátyja mellé ült.

-         Nem, szerintem nem. Valószínűleg terhes.

-         Terhes? Ó, hiszen ez nagyszerű! - mosolyodott el Eleanor. Brian egy ideig nézte édesanyját. ~ Úgy hasonlít Sora mosolyára.

-         Igen, de nincs mellette a párja... - gondolkodott el.

-         Brian, én is akarom látni! Azonnal vigyél oda!

-         Buta kislány! Nem állíthatsz be oda csak úgy! - szidta le.

-         De te is beállítottál! Brian, azonnal vigyél oda! - erőszakoskodott tovább.

-         Liliann! Ez a lány, mint ahogy bátyád is mondta, valószínűleg hamarosan meg fog bennünket látogatni. Hogy is hívják a leányt, fiam?

-         Sora... Sora Valentine...  

Mintha egy villám csapott volna Eleanor szívébe, úgy érte a felismerés. Sora... Valentine... Tekintete könnyes lett, s remegni kezdett. Arca falfehér lett. Valentine... Elena és Richard Valentine. Nem, ez csak egy furcsa véletlen egybeesés, gondolta kétségbeesetten.

-         Anya, minden rendben? - kérdezte Liliann.

-         Persze... csak... nagyon fáradt vagyok... és igen meleg a mai nap... azt hiszem, én inkább... fölmegyek, és egy kicsit lepihenek... - mondta szaggatottan. - Ha a lány... Sora eljönne a mai nap folyamán, kérlek, szóljatok nekem... Nagyon kíváncsivá tett ez a gyermek... - mosolygott erőltetetten, majd elfordult, ugyanis egy könnycsepp folyt végig puha arcán. Kisétált a szalonból, majd egyenesen hálószobájába lépett, melyet már oly rég óta egyedül oszt meg.

-         Anyával meg mi történt? - értetlenkedett Liliann.

-         Hjaj, te lány... - sóhajtotta Brian, majd gyengéden megpöckölte testvérhúga homlokát.

-         Héj! Ez fájt! Brian, azonnal gyere vissza! - futott az elsiető bátyja után.

„Írország... Egy gyönyörű nemzet. Csodálatos zöldellő dombok, ahol mindenféle állatok legelésznek. És egy kis megye, Clare megye, ahol mindenki mindenkit ismer. Ahol a Shannon folyó egy selyemszalagként szeli át a mezőket. Hol a kocsmákba rengeteg ember tér be, hogy halhassa az ír muzsikát, vagy csak igyon egy kis frissítőt.  És ez a táj hozott új reményeket egy fiatal, szerelemre és boldogságra vágyó szívnek is... Eleanor Ennelis Naegino huszonkét évesen lépett először ír szigetre. Barátnőjével, Elizabeth Ennelis Oldham-mel jött ellátogatni erre a csodálatos álomvilágba.

-         Héj, Lizzie! Gyere, menjünk! Annyi mindent föl kell még fedeznünk! - fogta meg Eleanor legjobb barátnőjének a kezét.
-         Jaj, Eleanor! Kérlek, majd’ leszakad a karom! Olyan fáradt vagyok! Annyit utaztunk! Először pihenjünk meg!
-         Eleget fogunk pihenni, El’! Gyorsan, gyere! Ó, de csodálatos! - mutatott egy kis porcelánbabára a kíváncsi nő. A városban sétálgattak, hol rengeteg ajándékbolt és kirakatot láthattunk. - És ez is! Legszívesebben mindent megvennék! - mosolygott elégedetten.
-         Jaj, Eleanor! Hát mit fog szólni az apád, és a férjed, Tom? Hisz így is alig engedtek el ide... - nézett rá szörnyülködve Mrs. Oswald.
-         Igen-igen, de hála neked, és férjednek, Matthew-nak, eljöhettem... - hadarta gyorsan, alig figyelve barátnője mondatára. - Nézd, lovak! - mutatott pár legelésző lóra. - Ó, hát nem csodálatos? - kérdezte lelkesen.
-         De, ahogy mondod... De én még mindig azt mondom, hogy menjünk, a száll-...
-         Hát nem gyönyörűek? - szakította félbe. - Ezek a legcsodálatosabb állatok a földön... Olyan fenségesek... - simogatta meg az egyik kancának a fejét. - Okos állat... - de a kanca ellépett mellőle, s egy huszonhárom éves körüli férfihoz ügetett.
-         Hajnal... - suttogta áhítattal az ismeretlen. A ló a fejét a férfi vállára tette, miközben egyet prüszkölt. Erre a férfi mély, dallamos hangján felnevetett. Eleanor pedig csak nézte ezt a magas, erős, és izmos alkatú mélybarna hajú, és gesztenyebarna tekintetű férfit. Csodálattal tekintett végig rajta, ahogy látta, milyen nagy szeretettel játszadozik a kancával. - Jó kislány... - veregette meg az állat nyakát, majd a következő pillanatban már a lovon ült.. - Marton! Elviszem Hajnalt egy körre!
-         Hát persze, Dominic! De ne sokáig maradj! - szólt még a férfira.
-         Nyugi, csak a mezőre megyünk... Igaz, kislány? - kérdezte mosolyogva, mire a ló csak nyerített egyet. Eleanor elmosolyodott, s csak nézte, és nézte a távolodó lovas alakját.
-         Eleanor! Eleanor! - rázta meg Elizabeth a vállát. - Eleanor!
-         Hát nem gyönyörű?
-         Miről beszélsz, te lány?- kérdezte kicsit dühösen. - Hahó!
-         Elizabeth... - fordult a barátnője felé. - Menj, és foglald le a szállást... - mondta, miközben Marton felé igyekezett, s pénzt nyomott a kezébe. A férfi elégedetten elmosolyodott, majd egy csodálatos állatot adott a lány kezébe.
-         Jézusom, Eleanor, ugye nem akarsz most kilovagolni?
-         Dehogyisnem! Na, gyerünk, olyan fáradt vagy! - mondta kicsit gúnyosan. - Kérlek, Lizzie, foglald le a szállást! Pár óra múlva visszajövök! - kacsintott, majd már csak vágtató lovát, és lovasát lehetett látni.  

A mezőn egy fenséges lovast, s gazdáját pillanthattunk meg. Boldogan, és felszabadultan vágtattak a dombok között, miközben a férfi kacaját süvítette messzire a lágy, nyári szellő. Mögötte hamarosan egy gyönyörű nőt lehetett látni.  

-         Szép napot, kisasszony! - emelte le a kalapját a férfi. - Mi járatban errefelé?
-         Öö... Én csak... Izé... - dadogta a nő.
-         Csak nem eltévedt? - kérdezte egy elbűvölő mosoly kíséretében. Eleanor egy kicsit elpirult.
-         Azt hiszem... - füllentette.
-         Netán új errefelé?
-         Vendég vagyok itt... - felelte, miközben a férfi gesztenyebarna tekintetébe pillantott.
-         Vendég? Honnan jött?
-         Messziről... Egy birtok örökösnője vagyok...
-         És megkérdezhetném, hogy melyik birtok örökösnője? - kíváncsiskodott tovább.
-         Az Averaché...
-         Averaché? Tehát maga egy grófnő... - állította meg a lovát, majd pár pillanattal később le is szállt róla.
-         Igen. - csodálattal nézett a gesztenyeszempárba.
-         Szabad? - kérdezte, s kezét nyújtotta a nő felé.
-         Igen. - felelte pironkodva, majd tenyerét a férfi kezébe helyezte. Dominic segített leszállni. Derekát átölelve ért földet a grófnő. - Elnézést, hogy ezt mondom, de maga gyönyörű... - suttogta Dominic, s tekintetét a nő mélykék szemeibe fúrta. Arca alig volt pár centire a másikétól. A nő két kezét akaratlanul is a férfi nyakára fonta.
 -         Hogy hívják?
-         Dominic... Dominic Brown.
-         Dominic... - suttogta szerelmesen.
-         És önt?
-         Eleanor... Eleanor Ennelis Naegino.
-         Elenna... - motyogta Dominic.-         Hmm? - nézett rá értetlenül.
-         A neve kezdőbetűjéből... Ez a név jön ki... - mosolyodott el, majd halkan nevetni kezdett, mire Eleanor is. - Gyönyörű név... Akárcsak a viselője...
-         Kérem, ne magázzon! Tegezzen nyugodtan... - a férfi végighúzta az ujjait a nő arcán.
-         Ahogy óhajtod, Eleanor. - a nő nem bírta tovább. Magához húzta, s szenvedélyesen és szerelmesen megcsókolta. Szerelemre szomjazó ajkaik egymáshoz simultak. Mind a ketten úgy érezték, hogy ez az első, és igazi csókjuk. Ám Dominic megszakította a, s elengedte. - Kérlek, bocsáss meg, én nem akartam. Maga egy grófné, én meg...
-         Css! - tette ajkaira mutatóujját. - Ez most nem számít... De amióta megláttalak... Dominic... - ölelte magához a férfit, mire az visszaölelt.
-         Kérlek, nem is ismerjük egymást... Csak tíz perce... - motyogta.
-         Akkor engedd meg, hogy jobban megismerjelek... - suttogta ajkaiba.
-         Melyik szállodában laksz?
-         Egy közeli szállóban, a Blackstorm-ban. 
-         Blackstorm. Megjegyzem... - lehelte, mielőtt ismét megcsókolta volna. - Holnap elmegyek érted... Megmutatom a várost... Mindent megmutatok neked... - a nő boldogan elmosolyodott.
-         Rendben, Dominic... - susogta, s szerelmesen átölelte. - De előtte még egy csókot...
-         Még egyet, aztán igyekezzünk haza... Különben mind a kettőnknek a fejét veszik... - morogta, s egy édes csókban egyesültek.”