Az Averaché birtokon egy gyönyörű kastély áll. Úgy a tizenhetedik-tizennyolcadik században épülhetett. Egy gazdag gróf építette. Francia stílusban építetett, de egy-két helyiségben látszott, hogy angol stílusban volt berendezve.

A birtoknak több büszkesége is volt, például a gyönyörű zöldellő erdők, a kristálytiszta patak, mely áthaladt a szép zöld mezőkön. Egy halastavat is láthattunk telis-tele halakkal a horgászni vágyóknak. Mind-mind csodaszép volt, mintha csak egy mesevilágba léptünk volna. De mégis, a kastély tulajdonosa a birtok lovaira voltak a legbüszkébbek.

Gazdag, nemes állatok foglaltak helyet a kastély mögötti istállóban. Három kanca és négy csődőr, no meg egy kiscsikó pihengetett a pajtában. Természetesen a lovászfiú gondoskodik róluk, de olykor besegít neki a birtok örököse, Brian gróf.

Az alig húszéves fiúnak csokoládébarna haja van, mely a nyakáig ér, s tépettre van vágva. Tekintete égszínkék színű. A testalkata magas, lovaglásra alkalmas. Egyenes, és tökéletes. Rengeteg nő álma volt, de Ő senkit nem szeretett igazán. A tiszta és igazi nőt kereste, s érezte, hogy hamarosan meg is találja.

Mint ahogy szokássá vált számára, ma reggel is az istálló felé igyekezett. Kényelmes lovaglóruhája már rajta volt, lovaglópálcáját jobb lábán doboltatta.

-         Jó reggelt, Peter! - köszönt a fiatal szőke hajú lovásznak.

-         Jó reggelt, Brian gróf. - hajolt meg előtte a pár évvel fiatalabb fiú. - Parancsolja a lovát?

-         Igen. - mosolyodott el. - De most ne Midnight-ot hozd! Hanem Sofit. Vele már rég lovagoltam...

-         Ahogy parancsolja, uram. - hajolt meg ismételten, majd gyorsan elviharzott. Brian eközben az egyik boxhoz sétált, s az alig pár hónapos kancához sétált.

-         Na mi van, Hajnal? Hogy vagyunk? - kérdezte vigyorogva Brian, majd egy kis répát adott neki. - Ej, de elkényeztetlek... - a ló egy vidámat nyerített.

-         Itt van Sofi, gróf úr. - adta át a gróf kezébe a kanca kantárját.

-         Köszönöm. Úgy pár óra múlva visszajövök.

-         Ahogy szokta, uram. - erre a férfi csak kacagott egyet, majd fölszállt a gyönyörű arab telivér nyergébe.

Ez a ló az egyik legszebb, s az egyik leghibátlanabb lófajta. Bátor és nemes. Sofinak szürkés színű szőre, és erős testalkattal volt megáldva. Szemei nagyok, szélesen ülők, fülei aprók, orrnyílása tág, sörénye és farka selymes.

Brian könnyedén, és ügyesen ülte meg. Sofi nagyon szerette lovasát, így engedelmesen követte gazdája parancsait. A gróf egyre gyorsabb és gyorsabb tempóra ösztökélte lovát. Szinte szálltak a mezők fölött, a széllel szemben. Elhaladtak a kisebb patak mentén, s bevágtattak az erdőbe. Itt lassabbra fogta a tempót. Egy faházat pillantott meg.

-         Gyere Sofi. Meglátogatjuk Climany-t. - odaügettek, majd a kis falépcső előtt leszállt. Megveregette lova szép, hosszú nyakát, majd kikötötte az egyik faoszlopnak. Fölsétált a lépcsőn, majd bekopogott. Semmi választ nem kapott, így még egyszer kopogott.

-         Öö... Igen? - az ajtó kinyílt, Ő meg döbbenten nézett.

Egy magas, barna hajú fiút láttam az ajtóban. Csodálatos égszínkék tekintete volt.

-         Segíthetek valamiben? - kérdeztem óvatosan.

-         Hello... - kicsit elpirult. - Öö... Brian vagyok. Climany-t jöttem meglátogatni.

-         Ó. - mosolyodtam el én is. - Climany bent van a konyhában. Épp mosogat. Gyere, kerülj beljebb. - mondtam kedvesen.

-         Köszi. - felelte, majd belépett. - Climany?

-         Ó, Brian gróf! - repült az asszony felé, s szorosan átölelte. - Jaj, de örülök, hogy meglátogattál! Már olyan rég voltál errefelé! Hogy vagy? Megint lovagoltál? Jó egészségben vagy? Ó, kicsikém! - ölelgette.

-         Climany, egyszerre csak egy kérdést! - nevetett zavartan. - De hogy válaszoljak, igen, megint lovagoltam. És köszönöm, jó egészségnek örvendek. És te?

-         Jaj, én is, köszönöm! Kérsz egy teát? Vagy egy kis sütit?

-         Azt hiszem, ez lenne az utolsó dolog, amit visszautasítanék... - motyogta mosolyogva.

-         Gyere a konyhába, drágám! - én csak halkan nevettem a jelenet láttán.

-         Ó, milyen neveletlen vagyok. Brian Naegino vagyok. - felelte, s megfogta a kezemet, és egy csókot hintett rá.

-         Öö... Izé... Sora... Sora Valentine... - pirultam el. Nemigen volt olyan férfi, aki kezet csókolt nekem. Ó, hát persze, hisz Ő egy gróf. Ez egy szokás náluk, jöttem rá.

-         Sora Valentine. Szép név. - mosolyogta.

-         Köszönöm.

-         Mióta vagy itt? Nem nagyon láttalak még errefelé. - ráncolta össze homlokát.

-         Hát, már vagy egy hete itt vagyok. Climany volt olyan kedves, és befogadott. - válaszoltam.

-         Kész a süti! - lépett ki a konyhából. - A kedvenced, Brian.

-         Csokis. - nyalta meg a szája szélét. - Imádlak, Climany.

-         Jaj, Brian úrfi, a végén még elpirulok. - mosolygott zavartan, miközben letette a süteményestálat a szépen faragott faasztalra.

-         Köszönöm, azt hiszem, én inkább kihagyom. - mondtam, s arcom egy kicsit fehérebb lett.

-         Mi a baj? - kérdezte kicsit aggódva Brian.

-         Á, Sora mostanában igen sokat van rosszul... Nem tudni, mért... - sóhajtotta az asszony.

-         Semmi, nem fontos. - motyogtam. - Csak szívnom kell egy kis friss levegőt, és... - fölálltam, és a vécébe rohantam.

-         Mostanában mindig ez van. Azt mondja, hogy nagyon szédül, és hogy állandóan hányingere van. Alig van étvágya, de ha mégis eszik, akkor egy morzsa sem marad a tányéron.

-         Nem szívesen szólok közbe - suttogta a gróf. -, de... Amikor anya volt terhes Liliann-nel, akkor ezek voltak az első jelei. Nem lehet, hogy Sora... Terhes?  

-         Valóban így gondolod, úrfi? Lehet, hogy terhes? Ó, édes Istenem! - csapta össze tenyereit.

-         Nem tudom. Meg kéne nézetni egy orvossal.

-         Azt hiszem, én inkább lefekszem... - jöttem be a szobába. - Kicsit fáradt vagyok... Örülök, hogy találkoztunk, Brian gróf.

-         Sora! Ha jobban leszel, lenne kedved feljönni a kastélyba? Bemutatnálak az édesanyámnak, és a húgomnak, Liliann-nek.

-         Öö... Igen, hát persze, hogy lenne kedvem. Természetesen, ha Climany megengedi...

-         Jaj, drágám, nem vagyok én rabszolgahajcsár... Nyugodtan fölmehetsz hozzájuk! - az asszony tekintete furcsa fényben csillogott. Mintha ezt a mondatot várta volna.

-         És természetesen téged is szívesen látunk, Climany! - csókolta meg az asszony homlokát a fiatal fiú.

-         Rendben! - mosolyogta.

-         Akkor, én most megyek. Anyám már biztosan aggódik, hogy merre vagyok...

-         Igen-igen! - mondta az asszony, miközben megfogta a kezét, és kivezette.

-         Nos, akkor további szép napot kívánok! - intett Brian, s fölszállt Sofira. - Gyertek bármikor, az Averaché birtok ajtaja mindig nyitva áll! - kacsintott.

-         Köszönjük. - bólintott Climany, s integetett az elvágtató fiúnak. - Hát nem helyes fiú?

-         De igen... - motyogtam. Akaratlanul is eszembe jutott Leon tekintete, s ettől arcomról lehervadt a mosoly. - Bocsáss meg Climany, de tényleg rosszul vagyok. Szeretnék fölmenni egy kicsit pihenni. Nem tudom, mi van velem, biztos valami betegséget összeszedtem.

-         Ó, drágaságom! Menj, és pihenj le! Készítek neked egy nyugtató teát.

-         Köszönöm! Addig fönn leszek... - indultam felfelé.

A szobámba érve ledőltem az ágyra. Mélyet lélegeztem, hogy nyugtassam háborgó gyomromat. Gondolataim Brian körül forogtak. Volt benne valami, ami nagyon megfogott. Olyan ismerős volt nekem, de nem tudom honnan, és mért. Egész helyes fiú volt. Ha nem szerettem volna Leont még mindig, akkor esetleg jobban közelednék hozzá. De nem. Sajnos még mindig Őt szeretem, sóhajtottam. Azt mondta Brian, hogy van egy húga. Hmm. Igazán kíváncsivá tett. És az édesanyja... Biztosan gyönyörű. Vajon milyen lehet egy kastélyban élni? Szolgák, és inasok vennének körül, arany- és ezüsttálcáról enni az ételt. És a legszebb ruhákban megjelenni. Na de, álmodj csak királylány, gondoltam szomorúan. Ha én is gróf lehetnék, akkor talán Leon és én...

-         Tessék, szívem, itt van a tea. Idd meg, és talán jobban leszel...

-         Ó, Climany... Én olyan... Szörnyen érzem magamat...

-         Kicsim... - ült le mellém az ágyra. - Mit érzel pontosan?

-         Hányinger, émelygés, rosszullét, szédülés... És itt a mellem nagyon feszül... és fáj.

-         Nem szívesen kérdezem ezt, de... A menstruációd megjött már? - kicsit elpirult.

-         Öö... Nem... - döbbenten pillantottam rá. - Nem... - ismételten újból.

-         Mondd csak, kedvesem... - fogta meg a kezemet. - Mit tudsz az anyaságról? - még jobban meglepődtem.

-         Anya, mikor még kicsi voltam... Nos, hát akkor babázgattunk, és megtanultam egy-két dolgot. De mért kérdezed?

-         Voltál mostanában férfival? - kérdezte rezzenéstelen arccal.

-         I... Igen. - nem értem mért kérdezi ezt. Csak nem...?

-         Ó, Sora! - csapta össze tenyerét. - Drága! - tekintete könnyes lett. - Te minden bizonnyal... Terhes vagy! - ujjongott.