Két nap telt el azóta, hogy Leon megtudta halálom hírét. Két nap telt el, s Ő teljesen megváltozott. Alig evett, s aludt. Ruhái már nem a megszokott kék színben pompáztak, hanem feketében. Szemei beesettek voltak, kicsit le is fogyott. Az az őrjítő, gyönyörű, és csábító füstszürke tekintete már nem csillogott. Üres, üveges szempárral nézett a külvilágba. Szörnyen érezte magát. Mintha már nem lenne miért élnie. De belül még reménykedett. Reménykedett, hogy talán ez az egész valami hatalmas nagy félreértés, és hogy én még élek, és virulok. Erről viszont akkor bizonyosodhat meg, ha Cape Mary-be utazik...

Az idő szomorkás volt városunkban. Szürke esőfelhők lepték be az eget, eltakarva a Napot. A repülőtér leszállópályáján egy magángép készül földet érni. Rajta három igen fontos, és gazdag személy.

Lassan kinyitódott az ajtó. Először Elizabeth, majd Sophie s végül Leon szállt ki. Végigtekintett a sok sürgő-forgó embereken.

-         Itt kezdődött minden... - suttogta alig hallhatóan, rekedtes hangján.

-         Gyere kicsim! - fogta meg anyja a kezét bátorítóan. A fia szomorúan elmosolyodott. - Merre szeretnél menni?

-         Először... Menjünk a lakásához... - felelte halkan.

-         Rendben. - bólintott anyja.

Miután túlestek a szokásos reptéri ellenőrzéseken, fogtak egy taxit, s a már jól ismert lakótelep felé vették útjukat. A kocsiban alig szóltak egy-két szót egymáshoz.

Leon el volt merülve gondolataiban. Csendben emlékezett. Elhajtottak a park előtt, ahol szinte halvány árnyékként látta magát, és engem, miként rajzolok. Majd amint megjelenik Melissa, és mindennek vége. A kocsi elhaladt azon a bizonyos úton, ahol először csókolóztunk. Egyre jobban belefájdult a szíve. Lehunyta szemét, s tisztán látott engem, miként kedvesen mosolygok rá. Egy fájdalmas sóhaj szakadt fel tüdejéből.

Hamarosan a sárga színű utasszállító egy emeletes ház előtt parkolt le. Leon egyből kipattant a kocsiból, lépéseit gyorsra fogva indult meg a bejárati ajtó felé. Amikor a lépcsőhöz ért, a lépcsőfokokat kettesével szedve, már-már rohant lakosztályom felé. Bekopogott - semmi választ nem kapott. Szíve a torkában dobogott, majd remegő kezét a kilincsre tette. Pár pillanatig rajta nyugtatta, majd lenyomta. Az ajtó nyitva volt.

A szobában sötétség uralkodott. Minden ugyan úgy maradt, ahogy legutóbb itt járt. A bútorok, a tárgyak mind-mind ugyan olyan, még az illat is... Csak én nem voltam ott.

-         Sora? - kérdezte rekedtes hangján. - Sora? - ismételte, s hálószobámba igyekezett. Az emlékképek rohamosan törtek elő szívéből. - Hát mégis igaz? - kérdezte fájdalmasan. - Nem... - lépett a kényelmes franciaágyamhoz. Ledőlt rá, és párnámba fúrta arcát. Mélyen beszívta finom illatomat. Érezte, szemeit könnyek marták.

Leon nem az a fiú volt, akit sírni látnak. Nem. Ő mindig is egy magabiztos, erős és fenséges jellem volt. Akármilyen nagy hibát is követett el életében, soha, de soha nem sírt. De most, egy nő miatt - aki fagyos, és jelentéktelen szívét felmelegítette -, sír. Már tudta, hogy igaz. Igaz, amit írtam Neki.

 Az ajtóban édesanyja s Sophie állt meg. Szomorkodva és együtt érzően tekintettek rá. Elizabeth körbetekintett a lakáson. Ellépett Sophie mellől, és egy nyitott ajtóhoz lépett.

Ott rengeteg kép, festék, ecset, rajztömb és polcok hada nyugodott. A nő végigtekintett, majd egy festményhez lépett. A festék még nem száradt meg rajta, s ezt igen furcsának találta. De az még jobban megdöbbentette, hogy a fia tökéletes arcmását látta rajta. Azt a Leont, aki egy nőcsábász volt. Mikor még füstszürke tekintete csábítóan, és vágyakozóan nézett a világba. És... Szerelmesen. Ezt a pillantást még soha nem látta.

-         Tényleg szerette... - suttogta halkan. Nagyot sóhajtott, majd véletlenül egy papírlapra lépett rá. Én voltam rajta és Leon, ahogy átöleljük egymást. Fölül a „Szeretlek” szócskát írtam szépen ívelt betűkkel. - Olyan ismerős vagy. De nem lehetsz a lánya... Hisz Eleanor... Neki csak egy húsz éves fia és egy alig tizennégy éves lánya van... Nem születhettél Tomtól. - gondolkodott hangosan. - Hisz Eleanor gyűlölte Tomot, mert kényszerből ment hozzá! Akkor... Lehetséges, hogy Dominic lánya vagy? - kérdezte hitetlenkedve. - Igen, ez a tekintet Dominic tekintete. Édes istenem! - sóhajtotta.

-         Anya! - szólalt meg Sophie. - Mit csinálsz itt?

-         Ó, kicsim! Csak nézegettem a képeket... Ez a kislány tényleg nagyon tehetséges volt. - vágta ki magát.

-         Igen. Volt itt egy festmény az édesanyjáról. Az édesapja festette.

-         ~ Dominic nem tudott festeni, bár igen tehetséges volt. De az üvegfúvásban... Eleanor meg a lovaglásban. Hmm... Értem már! Akkor ezek szerint ők a nevelőszülei voltak. Drága barátném. Átérzem a fájdalmadat, hisz ismertem apádat... Olyan szigorú, és kegyetlen ember volt, s miatta... - gondolkodott.

-         Anya, mi a baj? Annyira elkalandoztál... - hozta vissza édesanyját gondolataiból.

-         Semmi-semmi... Csak... Á, semmi! - mosolyogott zavartan.

-         Anya, minden rendben? - nézett rá gyanakvóan a fiatalabbik Oswald.

-         Persze... Minden a legnagyobb rendben! De most gyere! - lépett előre. - Leon merre van? - hadarta.

-         Még mindig Sora szobájában. - hajtotta le a fejét. - Annyira szomorú...

-         Szerinted, hagyjuk magára? - tette fel újabb kérdését Mrs. Oswald.

-         Nem tudom, édesanyám. De valamit nem értek.

-         Mit, szívem?

-         Hol van a kutyája, Su? Hisz neki még mindig itt kellene lennie...

-         Lehet kicsim, hogy menhelyre vitték, vagy elkóborolt. Esetleg valaki örökbe fogadta.

-         Lehet... Ó, anya! Mért ilyen kegyetlen az élet? Pedig végre boldog volt. - szakadt fel egy szomorú sóhaj a kislány tüdejéből.

-         Anya. Mehetünk... - lépett be Leon.

Arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Egy bizonyos jégpáncél mögé bújt. Semmi sem árulta el valójában mit is érez. Kivéve üveges s fájdalmas tekintete, mely enyhén vöröses árnyalatban tündökölt.

-         Biztos vagy benne, fiam? Nem szeretnél még itt maradni egy kicsit?

-         Nem. - felelte hidegen. - Sora meghalt. Már nincs többé. Csak a szívemben. - ugyan olyan hangszínben folytatta mondanivalóját. - De ha valóban meghalt, akkor csak a helyi temetőbe temethették el. Itt Cape Mary-be csak egy olyan temető van, ahol végső álomra hajthatta fejét. Ott, ahol a szülei is nyugalomra találtak. Ki szeretnék menni oda, hogy örökre elbúcsúzhassak tőle. Remélem, édesanyám, megengeded... - nézett a fehér hajú középkorú nőre.

-         Hát persze kicsim. Ha ez téged megvigasztal... - suttogta.

***

A temető ijesztően kihalt volt. Itt, ahol a lelkek megnyugvásra találtak sehol egy ember nem volt. Voltak szépen rendbe tett, és gondozott sírok, de voltak, amely több éve érintetlen maradt.

Leon tudta, hogy merre kell menni. A lábai magától vitték oda. Ismerte az utat, hisz egyszer, mikor még együtt voltunk kijöttünk ide, hogy meglátogathassam édesanyám s édesapám sírját.

A fölből kiemelkedő egyik márványból készült sírhalmon ez volt ráírva:

Itt nyugszik Elena McOwen

Élt: 30 évet 

A sírról gondoskodtak, egy fehér virág pihent a fekete földön. A virág még friss volt, pár nappal ezelőtt tehették oda. Leon a mellette lévő nyughelyre tekintett:

Itt nyugszik Richard Valentine. 

Élt: 38 évet  

Ez előtt a sír előtt is egy ugyan olyan, hófehér virág feküdt. Leon egy mély levegőt vett, majd tovább tekintett. Szíve összeszorult, torkát könnyek marták, pedig megfogadta, hogy többet nem fog sírni. Mégis, most képtelen volt visszatartani zokogását. Elizabeth és Sophie mögötte álltak. A nő az előző két sírra pillantott, míg Sophie bátyját nézte. Leon letérdelt, az alig pár napos sírhalomra. Előtte sok friss virág díszelgett. Leon a vörös rózsát - mely a kedvenc virágom volt -, leejtette a többi fehér virágra.

 Itt nyugszik Sora Valentine 

Élt: 18 évet 

Ökölbe szorított kezét emelte ajkaihoz, miközben arcán forró könnycseppek peregtek.

-         ~ 18 éves volt. Igen, minden tökéletesen illik... Eleanor és Dominic lánya volt. Akkor nem Sora Valentine, hanem... Sora Naegino. S Ő valójában... - már biztos volt kilétem felől. - Ő...

-         Elvesztettelek. - még egyszer, utoljára végigsimított a márványsíron, s egy csókot hintett rá. - De akárhogy is kéred, Sora, örökre szeretni foglak, és nem foglak elfelejteni. - suttogta. - Mehetünk... - állt fel Leon könnyezve. Szíve majd szétszakadt a fájdalomtól. Lassan elindult kifelé a temetőből.

Édesanyja s Sophie halkan követték őt. 

***  

A sötétszürke felhők esőt hordoztak magukban. Hamarosan el is engedik könnycseppjeiket. A szél hidegen fújt végig egy poros uton. Végigsüvített a fák zöldellő levelein, port kavarva a poros erdős úton. S nemsokára egy lánnyal ütközött. Hosszú haját könnyedén fölemelte, s úgy táncolt vele, mint egy ország zászlajával.

Egy sötétkék színű férfi fölsőt viselt, farmernadrággal és egy Nike cipővel. Vállát egy sporttáska nyomta, melyben pár ruha volt, némi élelmiszer, kevéske pénz s egy rajzfüzet, a hozzá tartozó kellékekkel. Fázósan ölelte át magát. Mellette kutyája sétálgatott, kissé lihegve.

-         Ne félj, Su! Talán találunk valami házat, ahol egy picit megpihenhetünk... - suttogtam neki, mire vakkantott egyet.

Két napja hagytam el Cape Mary városát. Folyamatosan, megállás nélkül gyalogoltam. Tekintetem piros volt a sok sírástól, szemeim beesettek voltak, ajkaim cserepesek. Hajam kócosan simult vállamra.

Már egy hete nem láttam Leont. És most már soha többet nem láthatom. Most biztosan gyűlöl érte, és biztosan elfelejtett. Lehet, hogy már házas ember, és boldogan él Melissával. Adja az ég, hogy így legyen - tekintettem fel a szürke égboltra.

Muszáj volt megtennem... Muszáj volt elhagynom otthonomat, s elfelejteni Őt. Így kell tennem. Új életet kezdeni egy másik városban.

Egy erdő melletti úton sétálgattam. Körülöttem mindenhol égbe törő fák nyújtóztak zöld ruhába öltözve, néha-néha meghajolva a szél erős süvítésének. El is felejtettem, hogy itt sokkal hidegebbek az idők...

Mintha az időjárás is rá akart volna tenni, apró cseppekben esni kezdett az eső. És ha ez még nem is volt elég, szörnyen rosszul éreztem magamat. Szédültem, és hányingerem is volt. Biztos amiatt, hogy alig ettem, s aludtam, gondoltam akkor.

Már bőrig áztam, mikor megpillantottam egy faházat. Igen kellemesen nézett ki kívülről.

-         Gyere, Su! - intettem kiskutyámnak. Farkát csóválva követett engem.

Föllépdeltem a kis falépcsőn, s végre megkönnyebbültem, mikor a fafedél megóvott az esőtől. Hideg, reszkető kezemet fölemeltem, majd kopogtam az ajtón. Nem válaszolt senki. Még egyszer kopogtam, s ekkor valamiféle neszt hallottam és kinyitódott az ajtó.

-         Segíthetek valamit?

Egy, úgy az ötvenes éveiben járó asszony nyitott nekem ajtót. Haja már őszült, szemüveg takarta el kékesszürke tekintetét. Kedves szemei engem s kutyámat méregették.

-         Öö... Elnézést, hogy ilyenkor zavarom... - kezdtem bele kissé dadogva. - Megtudná nekem mondani, hogy pontosan merre is vagyok? - kérdeztem félve. - Tudja, egy kicsit eltévedtem...

-         Ó, hát Te most az Averaché birtok határánál vagy. A birtokon lévő kastélyban egy elözvegyült grófnő él két gyermekével. - mosolyodott el kedvesen. - Néha kilovagol az idősebbik testvér, az örökös, Brian gróf. - tekintetem könnyes lett a „gróf” szó hallatára. Egyből Leon jutott eszembe. - Jaj, mi a baj, gyermekem? - kérdezte lágyan, s mellém lépett, miközben gyengéden átölelt. - Te jó ég, hiszen Te csupa víz vagy. Ej, hát mit csinál egy ilyen tünemény ebben a szörnyű időben? Na gyere be kedvesem, mindjárt eszel valami finom levest, ettől majd átmelegszel! Biztosan fáradt is vagy! Mindjárt megágyazok neked...

-         Én nem akarok zavarni, csak érdeklődtem, hogy...

-         Tényleg vissza akarsz menni abba az ítéletidőbe? - szakított félbe. Ebben a pillanatban egy hatalmasat villámlott, melyet nemsokára egy óriási dörgés követett, mintha csak ennek a kedves öregasszonynak az igazát akarta bebizonyítani. Su ugatni kezdett, biztosan megijedt az égi szónoklattól.

-         Öö... Nem. Nagyon szépen köszönöm öö...

-         Climany. Szólíts csak Climanynak! - mosolygott kedvesen.

-         Köszönöm Climany.

-         De mondd csak kedvesem, mégis mit csináltál itt? - invitált be házába, miközben folyamatosan kérdezett. - Elszöktél otthonról? A szüleid nem aggódnak érted?

-         Az az igazság, hogy a szüleim már nem élnek. Az édesanyámat kilenc évvel ezelőtt vesztettem el. Az édesapám meg két vagyis három évvel ezelőtt halt meg.

-         Ó, bocsáss meg kicsim, nem akartam ezt a témát felhozni. - közben szorgosan sürgött-forgott a konyhában, s pár perc múlva finomabbnál finomabb ételek sorakoztak a faasztalon.

-         Semmi gond! - mosolyodtam el halványan. - Igazán szép ez a ház - néztem körül az otthonosan berendezett házikóban.

-         Tudod, a férjem asztalos volt, így nagyon sok mindent Ő készített. Sajnos már öt éve nem él. Volt egy fiúnk, de ő egy balesetben halt meg. Így hát egyedül élem napjaimat... - sóhajtotta az asszony.

-         Értem. - feleltem halkan.

-         Na de most ne drámázzunk! Jó étvágyat! - mosolygott, míg Ő leült a velem szemben lévő székre, s egy bögre teát kezdett el szürcsölgetni, miközben én a finom levest kezdtem el enni.

-         Köszönöm... - pár perc múlva ismét megszólalt:

-         Nagy kérés lenne, ha megkérnélek, hogy mesélj magadról?

-         Hmm... Hát elég fiatal vagyok, tizennyolc éves. Cape Mary-ben éltem eddig, de el kellett... mennem... - hajtottam le a fejemet, s arcom szomorúvá változott.

-         Jaj, gyermekem, olyan nagy szörnyű dolog történt? - lépett mellém. - Jaj, ne sírj nekem, kérlek, nem illik hozzád.

-         Tudom, Climany, tudom, de... Hjaj, annyira boldogtalan vagyok nélküle! - szipogtam.

-         Ó, szerelmes vagy, kicsim? Ki az illető?

-         Hát ez az, hogy ki! Ő egy gróf, asszonyom, és én meg egy szegény, nincstelen senki! S én és Ő nem illünk össze pont emiatt.

-         Ő is egy gróf?

-         Igen. Angliában él. A neve Leon Oswald...

-         Leon Oswald? - nézett döbbenten tekintetembe. ~ Az édesanyja akkor biztosan Elizabeth Oswald az apja meg Matthew Oswald - gondolta. - Elizabeth... Elizabeth... - gondolkodott ezen a néven. - Hát persze, Eleanor grófné legjobb barátnője volt. Ó, édes Istenem!
-         Igen, netán ismeri? - érdeklődtem.
-         Hát... Őket nagyon sok helyen ismerik... - mondta. - De mondd csak, csak emiatt kellett elválnotok?
-         Ó, asszonyom! - töröltem meg tekintetemet. - Hazudott nekem! - bár magam sem tudom, mért mondom ezt el Neki, de úgy éreztem, valakinek ki kell öntenem szomorú szívem. - Azt mondta, hogy Ő Leon Oldham, és hogy Párizsból jött. De mégsem, Ő Leon Oswald, és képzelje, volt egy menyasszonya, és nem mondta el nekem! Egész végig hazudott nekem, pedig én halálosan szerettem Őt... - ahogy mondatom végéhez értem, hangom egyre halkabb lett. - Azt mondta, Ő is szeret...
-         Ó, kicsikém, biztos nyomós oka volt rá. Hisz ha tényleg szeretett, akkor hazudnia kellett a kiléte felől. Gondold csak magadat az ő helyébe: te egy grófnő lennél, és egy olyan férfiba lennél szerelmes, aki szegény. Mit tennél? Elmondanád neki, vagy nem, hogy mind a ketten boldogok lehessetek?
-         Ez most már mindegy, hisz én is hazudtam neki. - tört fel ismét belőlem a zokogás. Fejemet az asszony nagy mellére fektettem, s ott sírtam tovább. - Én is hazudtam neki. - ismételtem.
-         Miben, drágám, miben?
-         Azt mondtam, hogy meghaltam. Ezért hagytam el Cape Mary-t. Ó, asszonyom, azt mondtam neki, hogy mérget vettem be, még sírt is csináltam magamnaj, amely üresen áll szüleim nyughelye mellett. Így biztosan elhiszi majd, hogy már tényleg meghaltam. Nem tehettem mást, azt mondta, hogy soha nem fog elfelejteni engem, hogy vissza fog jönni hozzám. De én ezt nem akartam, mert így mind a kettőnknek csak baja esik. Nem tehettem mást, mint írtam neki egy levelet, és eltűntem Cape Mary-ből.
-         Sss! - susogta anyai szeretettel hangjában. - Minden rendben lesz, kicsim! Gyere, nagyon fáradt lehetsz! Holnap majd, mikor kipihent leszel, majd elmondasz mindent, rendben? Ilyen állapotban, ilyen lelkileg sérült állapotban nem mehetsz el! Itt fogsz maradni egy ideig! Remélem, nem gond?
-         Dehogy is! Nagyon szépen köszönöm! Olyan, mintha a nagymamámmal beszélgetnék... - bukott ki belőlem. A nő csak elmosolyodott. - Ó, milyen buta is vagyok, be se mutatkoztam. Sora Valentine vagyok. - a nő döbbenten nézett.
-         Sora? - kérdezte.
-         Igen, Sora! - mosolyogtam. Kicsit remegni kezdett a név hallatára. - Minden rendben?-         Hát persze, csak kicsit hosszú volt a mai nap. Gyere, gyermekem, készítek neked egy fürdőt, majd megcsinálom a szobádat is. Fönt van az emeleten! - erőltetett arcára egy mosolyt.
-         Köszönöm szépen! Hogy hálálhatnám meg?
-         Sehogy, kedvesem, sehogy! Örülök, hogy valakiről gondoskodhatom! De most gyere, kicsim! - megfogta kezemet, s fölfelé vezetett.  

Előkészítette a fürdőt. Nagyon jól esett kissé átfagyott testemnek a kellemesen meleg víz. Körülbelül fél órát ültem benne, majd megtörölköztem, s az odakészített pizsamaruhát felvettem, és a kijelölt szobában lévő ágyra feküdtem le.

-         Jó éjt, Sora!

-         Köszönöm, viszont, Climany! - mosolyogtam, s pilláim hamarosan lecsukódtak. Egy álomvilágba repültem, hol Leonnal lehettem. 

-         Sora Valentine. - suttogta még mindig döbbenten Climany. - Nem, drágám, te nem Valentine vagy... Te Naegino vagy... Ó, édes Istenem! Már tudom, hogy honnan vagy nekem ennyire ismerős! Hisz én voltam az, aki a világra segített! - tekintete könnyes lett. - Eleanor hogy fog örülni, mikor megtudja, hogy a lánya itt van tőle nem is olyan messze! - mondta boldogan, majd szobájába csoszogott, s Ő is álomra hajtotta fejét.