Az utolsó tánc

Az utolsó tánc- Harmadik rész

Az egész Világ szunnyadt a békítő csend végtelen kékjébe takaródzva. Néha a hold megvilágította a Démon Herceg arcát, ami még varázslatosabbá tette őt. Csak némán állt Sora mellett és a lány minden egyes mozdulatát figyelte. Tekintetük néha egymásba gabalyodott kétségbeesetten. Leon tekintete szelíd volt és mély fájdalmat tükrözött. Kezeivel épphogy érintette az angyali lány arcát válaszul egy őszinte mosolyt kapott. Lassan lehunyta a szemét, hogy csak egy kis időre is, de ne érezzen, ne szenvedjen, és végképp ne szeressen. A mély levegő vétel egy nagy sóhajtásba torkollott mikor érezte Sora kezeit nyaka köré fonódni. Szemei hirtelen kinyíltak visszarántva őt a valós világba. Vajon miért ilyen kedves? Miért épp velem? Ezek a kérdések cikáztak a fejébe válaszra várva, amit valószínűleg soha nem fog már kapni. Túl rövid ahhoz ez az éjszaka…

Árnyékuk ismét eggyé vált, ahogy szorosan ölelték a másikat. Majd hirtelen újra fájdalmas szinte már kínzó ridegség lett úrrá a Démonon. Ellépett Sorától s menekült tekintetétől. Menekült attól a lágy, kedves és szeretet teljes tekintettől mely minden egyes alkalommal felperzselte vérét. Kezeit ökölbe szorította majd lassan egy szoba felé vette az irányt. A sötét folyosó mélyébe hamar elrejtőzött menekülve, hogy szívét ismét körülölelje a rideg jégtakaró. Viharszürke szemei csillogtak az aprócska szoba sötétjében. Leült az ágyra gondolatiba elmélyedve. Ezüstös haja eltakarta arcát mely elárulta volna minden egyes érzelmét, amit ő oly sokáig titkolt még saját maga elől is. A szobába nagy volt a csend kínzóan nagy. Minden kis hangot elnyelt a sötétség gonosz lénye. Az ajtó apró résén némi fény szűrődött be majd a rés egyre nagyobb lett utat biztosítva a betörni akaró fénynek. Az hold fényében állt az Angyal ártatlanul. A fény játéka szárnyakkal hatalmazta fel a lányt. Oly illúziót keltett mintha apró tollpihék alkotta gyönyörű fejér szárnyai lettek volna Sorának. Arcát lágyan körberajzolta a fény majd sötétség lepte és ismét fény. Az éj csalfa játéka cirógatta a lány arcát. Kék ruháján a csillámok kápráztak a félhomályban. Haján végig siklott egy-egy fénycsóva megvilágítva a lilás hajzuhatagot, ami most lágyan a lány vállán pihent. Leon felnézett Sorára majd lélegzet visszafojtva figyelte a gyönyörű előadást. Lassan az ajtó ismét kizárta a fényt, hogy ő uralkodjék tovább. Sora testén már kialudtak a csillámok okozta fények és a szárnya is a múlté volt már. Ajkai démoni mosolyra formálódtak. Finom léptekkel közelített partneréhez majd megállt vele szembe. Abban a percben már két démon csatája zajlott le nem a démoné és az angyalé. Egymás ajkába kapaszkodva menekültek a szakadéktól, ami kettejük között volt. Egyszerre égette őket a Pokol tüze és cirógatta a Menny.

-          Szeretnék könnycsepp lenni, szemedben megszületni, végigfolyni arcodon és meghalni az ajkadon…- suttogta Leon.

-          Én nem akarom, hogy meghalj…

Sora félve nézett a Hercegre majd hátrébb lépett. Szemeiben a szomorúság keserves lángja égett. Lassan eltávolodott a Démontól és utat adva a fénynek kilépett az ajtón. Nem zárta be maga után hadd világítsa be a mámoros holdfény az apró szobát. Leon utána akart menni, de már késő volt. A sötét folyosó elemésztette angyalkáját, aki sietős léptekkel rohant vissza a bálterembe. Hirtelen minden szempár az ő tekintetét fürkészte és mintha a zene is neki szólt volna. Arcát kezeibe temetve rohant végig a termen majd egy férfinek ütközött.