|
Tangó mennyen és poklon át
2008.08.14. 14:18
Felhőkarcoló tetején...
A pánik úgy ragadta magával, mint mikor egy tömeggel sodródik az ember, tehetetlenül az árral szemben, már eszébe se jutott, hogy mondjon valamit George-nak, egyetlen szó fogalmazódott csak meg benne: menekülj...
Nem nézte, de tudta, hogy Leon követi. Csak futott és futott, a folyosó végén azonban sarokba szorult.
- Mit keresel itt?!?! -kiáltotta hisztérikus hangon.
- Ugyanazt, amit a többiek. Téged.
- Én nem kértem, hogy keressetek!!! És egyáltalán honnan tudtátok, hogy itt vagyok?!
- Ugyan, Sora, ennél sokkal okosabbnak hittelek, vagy csak zaklatott vagy egy kissé mostanában? Egy apró tanács a jövőre nézve, ha szökni akarsz és nem akarod, hogy rád találjanak, tüntesd el jobban a nyomaidat, például beszélj kevésbé feltűnő hangnemben a repülőtéri jegyeladóval. Legalább a szállodába álnéven jelentkeztél be. Mondd, mi miatt menekültél ennyire messzire?
- Semmi közötök hozzá! Hagyjatok békén!!! -kiáltotta, és más menekülőút híján a nyitott ablakhoz ugrott.
A kép kísértetiesen ismerős volt, a mélyben araszoló kocsik látványa a több mint húsz emelet magasságból, a menekülés érzése, a különbség csak annyi volt, hogy most nagyon jól tudta, hogy ki elől fut. És azt is, hogy ez most nem álom. Araszolni kezdett a keskeny párkányon, majd mászni fel a sima üvegfalon, akár egy pók, és az ég, mintha csak erre várt volna, a viharfelhők, amik eddig még láthatóak se voltak, most megeredtek.
És mászott tovább a síkos, csúszós üvegen, vakon, nem nézve se jobbra, se balra, ahogy arcába csurgott a hideg esővíz. Föl, a torony legtetejéig, a kilátóhoz közeledve, amit a turisták elől amúgy is lezártak, felújítás miatt. A keskeny fém oszlopon – talán villámhárító? - ami magasan az égbe nyúlt, most keresztbe feküdt rajta egy másik, és kötelek lógtak róla, hogy a munkások dolgát megkönnyítse.
Megállt, fenn a lapos tetőn, a kilátó külső korlátján, és lenézett. Sehol sem látta Leon.
- Ami azt illeti, - szólalt meg hirtelen a háta mögött a férfi, ő pedig kis híján megbillent, ahogy ijedten megpördült – ezt a fogócskát akár ki is hagyhatnánk.
- De... hogy...
- Sora, nézz magadra. - lépett közelebb a férfi – Rettegsz, de ne próbáld azt állítani, hogy csak tőlem.
- Ne merj közelebb jönni!!! -sikoltotta Sora, és újra futásnak eredt, fel a kötélen az ingatag szerkezetre. Egyszer azonban képtelen volt megállni. A legmagasabb ponton állva, rá kellett döbbennie: innen már nem tud följebb menekülni. Leon pedig ott állt szembe vele, elzárva a menekülés minden lehetőségét.
- Mért jöttetek utánam?
- Ezt neked kéne a legjobban tudnod. Neked volt mindig is annyira fontos a barátság...
- Barátság!!! Mit érnek a barátok, ha nem értenek meg és nem tudnak segíteni?!
- Te nem hagyod, hogy segítsenek! Miért menekülsz?
- Én...
- Rettegsz, csak azt nem mered beismerni magadnak, hogy mitől.
- Én nem!! Te ezt nem értheted!! Nem tudok szembenézni vele!
- De meg kell tenned! Mondd ki!
- Nem!! -sikoltotta. Hatalmasat dördült az ég, egy fényes villám a közeli toronyházak egyikébe csapott.
- Mondd ki! -ordította Leon, és elindult felé!
- Ne gyere közelebb! -kezdett el hátrálni Sora.
- Mitől, talán a haláltól rettegsz ennyire?!
- A Legendás Manőver óta nem félek a haláltól!
- Hát akkor?
- Nem!
- Mondd!
- Neeeem!! -kiáltotta, de lába alól hirtelen kicsúszott az állvány és zuhanni kezdett. Majd az utolsó pillanatban Leon elkapta a karját. - Félek, igen, igazad van!!! Rettegek, de nem tőletek, nem, a szerepemtől!!! Démonná kellett volna válnom, de nem sikerült, mert nem mertem! Én, Sora Naegino, az angyal, nem válhatok démonná... Félek, ha mégis sikerül... akkor soha többé nem leszek újra... angyal...
Fellendültek az állványra. Az eső vad cseppekben zuhogott.
- Te mindig angyal maradsz... még akkor is, ha a szereped démoni... - ölelte végül magához a férfi.
Az ég újra megdördült, és egy villám egyenesen az állványba csapott.
Leugrottak, még pont időben, a másodperc töredéke alatt. Még idejében kapták el az egyik kötelet, ami azonban lángra lobbant, dacolva a hideg esővel.
- Túl messze van a tenger, nem bírnánk odáig elugrani! -kiabálta túl a vihart Sora.
- De a kötél perceken belül elszakad! -válaszolta Leon ugyanakkora hangerővel.
- Ha át tudnánk lendülni a másikra, leereszkedhetnénk a kilátóhoz!
- Túl veszélyes, nem bírja ki az állvány!
- Több száz méter magasan lógunk a semmi felett, ez nem veszélyes?!
A kötél lassan, hátborzongató nyikorgással, ropogással kezdte megadni magát, habár a tüzet már eloltotta az eső. Az vízszintes állvány lassan oldalra kezdett dőlni.
- Tennünk kell valamit!!! Gyorsan!! - kiabálta Sora, ám a hangja beleveszett az egyre hangosabbá váló zúgásba. Lenézett – és nem hitt a szemének.
Mia integetett feléjük, egy helikopterből kihajolva. Melléjük érkeztek, megragadták őket, pont, amikor a keresztrúd recsegve kettétört és lezuhant.
- Jajj Istenem, ennél veszélyesebb kalandba nem tudtatok volna kerülni?! És te?! Lelépsz csak úgy, erre egy villám sújtotta felhőkarcoló tetejéről kell leszednünk téged?! -ugrott a rendezőlány Sora nyakába. - A tévében láttuk, hogy mi történik. Szerencsétek, hogy errefelé jártunk, lenyúltuk ezt a rendőrhelikoptert, különben már nem élnétek!!!
- Köszönjük, Mia... -mondta elcsukló hangon a japán lány.
- Mondd, miért mentél el?
- Tulajdonképpen....
- Már nem lényeges. - szólt közbe Leon. - Minden rendben. Viszont azt szeretném, hogy írd át egy kicsit a darab legvégét.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
