|
Tangó mennyen és poklon át
2008.08.13. 10:48
Szerepjáték
A Színpad főbejáratához vezető úton egy lány szökdécselt végig, kezében laptopjával, lenge nyári ruhában, öröme pedig vetekedett egy oviséval, aki épp most kapta meg régen áhított játékát, vagy egy kamasz lányéval, aki most készül élete első randijára. Megragadta az ajtóban álló másik lány kezét, majd vidáman körüllendült körülötte, magával rántva a forgásba.
- Hát téged meg mi lelt?! Megnyerted a lottót? -kiáltotta Anna a tovalendülő lány után.
- Nem, találkoztam Leonardo Di Caprio-val. - válaszolta nevetve Mia.
- Tényleg???
- Dehogyis, te bolond! Egyszerűen csak boldog vagyok!! Végre egyenesbe jött az előadás, azt hiszem, kijelenthetem... - a színpadra vezető folyosón haladtak – hogy talán nem lesz több probléma... - benyitottak a hatalmas terembe – a... - tekintete megakadt Során és Leonon, akik épp a középső tánctéren, a zene feszes ritmusára táncoltak – a... szereplőkkel... „Nem jó!”
Sora arca a tömény ürességet és komolyságot tükrözte, minden lépése a legapróbb tartástól kezdve a legkisebb izom rándulásáig a helyén volt.
- „Nem jó!”
Forgás, lépések, keresztezések. Minden a helyén, legkisebb hiba nélkül.
- „Nem jó!”
Maga volt a megtestesült szerep. Maga volt Victoria, a démon, a gonosz.
- „Nem jó!” Nem jó!!! Hagyjátok abba, ez nem jó! -kiáltotta végül.
- Valami baj van netalán? - Leálltak, Leon már nyitotta volna a száját, de Sora megelőzte. - Elrontottuk volna?
- Nem... én... csak... én... „Nem tudom megfogalmazni!” - Mia csak hebegett-habogott, a szemét azonban még mindig sütötte az előző látvány képe.
- Akkor kérlek kímélj meg minket az ilyen felesleges megszakításoktól, mert akadályozol a munkában. - mondta a lány kimért, rideg hangon, majd meglendítve a haját, megfordult, és folytatták a táncot.
Mia csak állt megrökönyödött tekintettel majd feleszmélt és kirohant a helységből.
- Hé, várj! Mia, gyere vissza!!! -rohant utána Anna, de már csak a legközelebbi női vécében érte utol. - Mia, mi a csuda lelt téged?! -kérdezte a lányt, aki épp az egyik mosdókagyló felé hajolt és mereven bámult előre. - Jól vagy?
- Persze. Csak... egy kicsit sokkolt a látvány.
- De... nem igazán értelek. Mi... a gondod vele?
- Azt ne mondd, hogy te nem láttad!!! -kelt ki magából a rendezőlány. - Netalán vak vagy?!?! Erről a táncról csak úgy sütött, hogy valami irtó nagy gáz van!!
- És mégis megmondanád, hogy mi az?!
- Hát... valahogy... mintha... Sora... nem tudná eljátszani jól a szerepét...
- Ez nem igaz. Sora teljesen élethűen eljátszotta, láttam...
- De nem... valami... teljesen elrontotta. Már annyira eljátszotta, hogy... hogy...
- Hogy eltúlozta és már csak az vetted észre, hogy játszik?
Az ajtóban Leon állt, hátával nekitámaszkodva az ajtófélfának, karba tett kézzel.
- Neked nem próbálnod kéne éppen?
- Szünet van.
- De...
- Hogy értetted azt, amit mondtál? - kérdezte a férfitől Anna.
- Ezt akartad megfogalmazni? - A szavait a rendezőlánynak intézte, a másik lány kérdését elengedte a füle mellett.
- Azt mondod, annyira el akarja játszani a szerepét, hogy abból már csak a színészkedés látszódik?
- Végre valaki rajtam kívül is észrevette a problémát.
- És mégis ez mióta tart???
- Körülbelül a párbaj óta.
- Nem értem... -kezdett el Mia fel-alá járkálni, közben a kezét tördelve. - Már minden rendben volt, egyenesbe jött az előadás, erre most ez...
- A kesergés helyett inkább a megoldással kéne foglalkoznod.
- De nem tudom!!!! A legutóbb is mindenki tőlem várt megoldást, erre tessék!!! Megkapták?! Igen, de nem tőlem!! Sora volt az, aki segített Mayen és Rosettán, nem én!!! Sora vált démonná, hogy előcsalja a démont Rosettából is, aki pedig előcsalogatta az angyalt Mayből, nem én!!!
- Biztos vagy abban, hogy Sora tényleg démonná vált?
Mia szemében elapadt a könnyek folyója és lassú felismerésnek adta át a helyét.
- Te honnan jöttél rá? -kérdezte a férfit.
- Mit? Mire? Mivan?! -kapkodta a fejét Anna, aki teljesen elvesztette a fonalat.
- Egy démon felismer egy másikat.
- De hisz eddig még neked sem sikerült démonná válnod.
- Pont ez az, amiből rájöttem.
- Nem lehet igaz, beszélhetnétek úgy, hogy értsem is amiről szó van?!? - kezdett el toporzékolni Anna.
Az ajtó előtt egy alak állt, mindegy egyes szót jól hallva, majd méltóságteljesen felszegte a fejét és kisétált az épületből, vissza a szállás felé, amint azonban belépett a kis szoba ajtaján, lehullott róla a szerep nyújtotta álarc és remegve rogyott össze a padlón.
„Elegem van... menekülni akarok, futni... messze... el innen... ahol senki sem talál rám...”
A terv készen állt, már csak az úticél hiányzott. A kis bőrönd, ami csak a legszükségesebbeket tartalmazta, az ajtó mellett feküdt, teteje még felnyitva. Az éjszaka rejteket adó sötétsége lassan leereszkedett a tengerpartra és környékére.
Nem késlekedett, bedobálta a maradék fontos holmit, lezárta a csomagot és útnak indult. Az úticéllal még ráérek foglalkozni – gondolta. A felmondás nem jutott eszébe, legfeljebb majd telefonon elintézi, ha úgy látja jónak. Hova menjen? New Yorkba, Laylahoz? Nem, leszidná, hogy így viselkedik, visszaküldené és ráadásul szólna a többieknek is biztosan. Japánba, haza? Nem, a szülei sem tudnák ezt megérteni, akármennyire is szeretik. Franciaországba, Párizsba? Nem, hazai terep Leonnak és Rosettának, fél perc alatt megtalálnák. De akkor hova? Mire a gondolatmenet végére ért, a taxi már meg is állt a reptér előtt.
- Mikor indul a legközelebbi gép? - kérdezte köszönés nélkül a jegyeladót.
- Megkérdezhetem, hogy hová?
- Az teljesen mindegy. Mikor indul a legközelebbi gép? -ismételte meg a kérdést.
- 10 perc múlva, a Hawaii szigetekre, jegy már csak a másodosztályra...
- Nem érdekel, adjon egy jegyet rá.
Majdnem kitépte a nő kezéből a jegyet, ahogy elvette, majd köszönet és köszönés nélkül a gép felé viharzott.
- „Hawaii szigetek, nem is rossz. Ott aztán az életben nem találnak rám!”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
