|
Tangó mennyen és poklon át
2008.08.12. 09:36
Egyirányú út
- Ugrás! - engedte el végül a szalagot, hogy egy lélegzetelállító mozdulattal átlendüljön a túloldalra. Az ismeretlen érzés, amely hatalmába kerítette, ördögként ült a vállán, és ösztökélő, bíztató, szinte kecsegtető szavakat súgott a fülébe. Te vagy a jobb, úgyis tudod... itt a lehetőség, hogy legyőzd... ha most legyőzöd, akár még a szerepét is megkaphatod, és akkor te lehetsz a főszereplő... mire vársz? Gyerünk, Rosetta, söpörd le a színpadról, hisz nem ellenség számodra...
- Mi folyik itt? -lépett be a térségbe Leon, ám választ senkitől sem kapott. A társulat összes tagja egy emberként révedt a harcoló párosra, a levegőben vibráló feszültség már szinte szemmel látható volt. A harc a tetőpontjára hágott.
- „Nem tudsz legyőzni!”
- „Hiába erőlködsz, a csillogás az enyém!”
- „Elveszem tőled még a szerepedet is!”
- „A Színpad Sztárján még te sem tudsz túltenni!”
- „Most bebizonyosodik...”
- „Most bebizonyosodik...”
- „...hogy én vagyok az igazi...”
- „...hogy én vagyok az igazi...”
- „...Démon!”
- „...Sztár!”
- Elég legyen! -kiáltotta Leon. Ledobta fekete felsőjét, és lendületet vett, hogy a lányok közé vesse magát, ám egy erős férfikéz megragadta a vállánál fogva és visszahúzta. Yuri farkasszemet nézett a lángoló tekintetű férfival, majd már szinte nyugodt, kedélyes hangon megszólalt.
- Ne merészelj beleavatkozni. Különben nagyon megbánod.
- Elég!!! Hagyjátok abba!!! - kiáltotta egy újabb hang, de fenn a magasból. A félhomályban, ami eddig uralkodott, mert a világosítók elfelejtettek a munkájukkal foglalkozni és fel-le kapcsolgatni a lámpákat, szinte vakított az a fényes pont, ami lassan, tündöklően ereszkedett le a levegőben. A feszült izgalom, ami eddig súlyos teherként nehezedett az összes jelenlevőre, mint a kámfor mikor elpárolog, egyik pillanatról a másikra oldódott fel és tűnt el.
A kamera, amely felvette az egész eseményt, utólag semmiféle fényt nem mutatott, csak egy vékony, kecsesen ereszkedő lány alakját, aki lassan, lehetetlenül lassan zuhan, az egyedüli csillámlást is csak a könnyei okozzák, amit kisöpör a szeméből, amikor a forgó trapézokra érkezik, amik akkor már nem is forognak. De aki ott volt, az mind ugyanazt mondja. Az a fény akkor is ott volt, mintha csak tényleg egy angyal szállt volna le a mennyből.
May letörölte a könnyeket a szeméből, majd ahogy a trapéz közelébe ért, puhán ráérkezett. A szerkezet forgása lassan megállt.
- Mégis hogy a csudába képzelitek ezt?! Egyszerűen lezavarsz a színpadról, hogy aztán ekkora csetepatét rendezhess?! Pont te?! Te, aki annyira gyűlölsz minden csatát, akinek az álma egy csaták nélküli színpad volt, Sora Naegino, az Angyal?!?! Valld be!! Te nem lehetsz az, te maga vagy az ördög, egy démon!!! És nézd meg, hogy mit műveltél!!!! Démont csináltál Rosettából is!!!
- Nem csak, May... Angyalt csináltam belőled...
***
Kopogtak az ajtón. Sora lassan felemelte a fejét, majd ülő helyzetbe tornázta magát az ágyán, amelyen eddig feküdt, bámulva az üres plafont. Fáradtan sóhajtott egyet, majd leküzdve a furcsa érzést, ami azóta gyötörte, mióta kilépett a színpad kapuján a legutóbbi kis esemény után, felállt és elindult, hogy kinyissa az ajtót.
Amikor May véget vetett a párbajnak, már tudta, hogy a célját elérte. Sikerült rávezetnie a lányokat arra az útra, ami a szerepük megértéséhez és megformálásához vezet. Most már csak annyi a feladatuk, hogy végigmennek rajta.
A gratulációkat azonban már úgy fogadta, mintha nem is neki, hanem egy teljesen ismeretlen, idegen embernek szólnának. Vagy önmagát érezte idegennek a többiek között, netán a többiek voltak teljesen idegenek számára. De nem értette, hogy miért. „Nem, a többieknek ehhez semmi köze – gondolta. - Nem vagyok önmagam, nem ismerem azt a lényt, aki itt van, bennem, együtt velem, és olyanokat tesz, amiket én soha. De akkor ki az?”
Azt ajtóban Rosetta és May állt.
- Ne haragudj, ha megzavartunk, csak szerettük volna... megköszönni. Mia teljesen odavolt a mai próbán, és azt mondta, bárcsak a premier is így sikerülne.
- Nem zavartatok, csak pihentem. És nincs mit megköszönnötök, mert én nem is tettem semmit.
- Dehogynem... segítettél megtalálnunk a szerepünket, és ezzel megmentetted az egész előadást. Megmentetted azt, amit mi elrontottunk.
- Nem rontottátok el. Csupán késett a megoldás, de az a lényeg, hogy sikerült végül megtalálnotok.
- Sora... minden rendben? Úgy nézel ki, mintha valami bántana.
- Jajj, nem dehogy, csak egy kicsit fáj a fejem! Tudjátok, valószínűleg front van, nemde? -nevetgélt idegesen, majd inkább lehervadt az arcáról a mosoly. - „Na jó, ez béna volt.”
- Rendben, akkor inkább hagyunk pihenni. - mondta May, és rá nem jellemző módon nem firtatta tovább a dolgot. Elköszönt, majd elindult a saját szobája felé. Sorának pedig lassan tényleg elkezdett fájni a feje.
- Tulajdonképpen... - kezdte Rosetta – egy kicsit tartottam is a szerepemtől. De te ezt gondolom megérted, hisz neked is démonná kellett válnod a szerepedhez...
A lüktető fájdalom eluralkodott Sora fejében, ahogy a lány szavai visszhangot verve kavarogtak elméjében, minden egyes szót egy gongütésként érzékelve. Hisz neked is démonná kellett válnod... démonná kellett válnod... démonná kellett válnod... démonná...
- ...eljátszani egy ilyen szerepet nehéz, gonosznak kell lenned...
Gonosznak kell lenned... gonosznak kell lenned...
- ...démoninak és ördöginek...
Démoninak kell lenned... ördöginek kell lenned... gonosznak kell lenned...
- ...nehéz, ha alapból nem vagy ilyen...
Ilyen vagy... gonosz vagy... alapból ilyen vagy...
- Sajnálom, Rosetta, de most mennem kell! - hadarta a japán lány, majd becsapta az ajtót. Lábai úgy remegtek, mint az újszülött őzgidának, aki első lépéseit teszi meg, szemei előtt összemosódtak a berendezési tárgyak képei, szédült, mintha perceken keresztük pörgött volna egy helyben. A fejében tomboló lüktetés csak még tovább fokozódott, a kínzó szavak még mindig ott dübörögtek a fülében.
- Nem!!! - sikított fel és a földre borult. - Én nem!!! Én nem vagyok gonosz!!! Én nem vagyok démon!!! Nem akarok démon lenni!!!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
