A szobámban lévő ablakom vizes volt a sok felhőkönnytől. Az eső megállíthatatlanul szakadt megtisztítva kis városom táját. Lábaimat fölhúzva, piros, kisírt szemeimmel meredtem az átláthatatlan üvegen keresztül. Su szomorúan nézett rám a földön feküdve.

Nagyot sóhajtottam.

Már több óra telt el, Leonnal történt veszekedésünk óta. Még most is fájnak a szavai: „Kérlek, gyere velem Angliába, és had vegyelek feleségül!” Még jobban sírni kezdtem. Én lennék a legeslegboldogabb nő, ha a feleséged lehetnék, gondoltam, de hazudtál, Leon! A szemembe hazudtál! Pedig annyira boldog voltam veled.

Akkor képtelen voltam tiszta fejjel gondolkodni. Az eszemet ellepte a düh, a kétségbeesés, a csalódás, és a boldogtalanság. Egy szikra reményt sem éreztem, hogy jóvá tudnánk tenni ezt a kegyetlen félreértést. Szörnyen fájt. Szörnyen.

Fölálltam, de abban a pillanatban megtorpantam, mikor az ágyamra tekintettem. Az emlékek, azok a mámoros emlékek megrohamoztak. Itt aludtunk. Itt volt az első, és szerelmes éjszakánk. Lassan odaléptem, s kezemmel végighúztam a kezemet az ágyneműm. Érezni véltem azt a bizonyos mélyerdő illatot. Nem, nem! Ki kell vernem a fejemből! El kell, hogy felejtsem!

De mégis, hogy? Hogy, ha minden egyes pillanatban lelki szemeim a gyönyörű, vágytól és szerelemtől fűtött füstszürke tekintetébe néz? Mégis, legutóbb nem ezt a tekintetet láttam. Egy kétségbeesett, szerelmesen ijedt szempárba néztem, melyekből csillogó könnycseppek folytak le azon a csodálatos arcán.

A múltat már nem lehet megváltoztatni. Ami volt, az megtörtént. De ilyenkor azt kívánom, bárcsak elfeledhetném ezeket a pokolian fájó emlékeket, és helyette csak a boldog, és szép percekre emlékezhetnék. Sajnos ezt nem tehettem. Hisz minden jó mögött ott van a rossz is!

Kirohantam a konyhába, és levettem egy bögrét. Töltöttem bele kakaót, és miután az forrón gőzölgött, leültem a kanapéra. Lassan szürcsölni kezdtem, vigyázva, nehogy megégessem nyelvemet.

Könnyeim még jobban folyni kezdtek, mikor láttam a kényelmes fekvőhelyen pihenő fekete felsőjét. Itt hagyta, akárcsak az emlékeit, és a szívét is. Letettem a poharat, majd arrébb kúsztam. Ujjaim szorosan fonódtak a vászonanyaghoz. Orromhoz emeltem, s beleszippantottam. Könnycseppjeim a ruha anyagán haltak meg.

Leon elment, emlékeztettem magamat. Elment, és soha nem is jön vissza, Sora! Kilépett az életedből. Nem mehetsz utána, hisz Ő egy gróf! És van is egy menyasszonya... Egy menyasszonya, akit hamarosan feleségül vesz, és örökre összekötik életüket. Boldog családapa lesz, s legalább két gyermeket fog felnevelni.

-         Sajnálom Leon, de ki fogsz törölni az emlékezetedből, a szívedből! És el is fogsz feledni. - megtöröltem szemeimet, és az ablakhoz sétáltam. - Ég veled, szerelmem!

***

Eközben Angliában, egy magángép szállt le, mely igen fontos személyeket szállított. Egy hatalmas vagyonnal rendelkező grófot, s húgát, a grófkisasszonyt, no megy egy nem kívánt személyt, aki szintén egy grófnő volt.

Már rég óta utaztak. Az ezüsthajú isten egy szót sem szólt egész végig. Nem evett, nem ivott, csak bámult a szürke felhőkbe, melyekben egy gesztenyebarna szempárt látott. Nem tudja feledni. Képtelen volt. Akármit is tesz, akármit is lép, Sora Valentine képe mindig is ott lesz a szívében elrejtve. És megesküdött, nem fogja elvenni Melissát. Amint átgondolta a helyzetét, visszamegy Los Angeles-be, és beszélni fog szerelmével. Csak az volt a gond, hogy ezt már soha nem teheti meg...

A gép sikeresen leszállt. Az ajtaja kinyílt, melyből hamarosan ki is szállt a férfi. Egy udvarias inas lépett oda, feje fölé téve az esernyőt, mely megóvta az aprón szemerkélő esőtől. Mögötte húga lépkedett, és utánuk jött Melissa, a minden baj okozója. Leon beszállt a limuzinba, akárcsak Sophie, de mielőtt „szeretett” menyasszonya is belépett volna, becsapta az ajtót, és utasította a sofőrt, hogy indulhatnak.

Gyűlölte azt a nőt. És képtelen lett volna elviselni, ha egy kocsiban lettek volna. Per pillanat mindent, és mindenkit gyűlölt. Senki se tudta volna megvigasztalni. Vagy, aki igen, az csakis én lehettem volna. De sajnos, én már...

-         Leon! - szólt kedvesen Sophie. A férfi csak az ablakon meredt ki. - Leon! - ült át a másik oldalra bátyja oldalára. - Hidd el, minden rendben lesz!

-         Hogy lehetne minden rendben - kezdte szomorú hangon, húgára sem figyelve -, amikor elvesztettem? Sora most gyűlöl! Képtelen megbocsátani nekem! Hazudtam neki. Pedig akkor akartam elmondani, amikor az az idióta Melissa megjelent.

-         Bátyus... - szomorúan átölelte. - Sora meg fog bocsátani neked! Higgy benne! Most túlságosan is összezavarodott, és dühös. De semmiképpen sem gyűlöl! Ó, hogy is gyűlölhetne, mikor leírhatatlanul szeret? Ezt ő mondta, hogy szeret! Neked is, és nekem is! És emellett...

-         Sophie. Kérlek, most hallgass el! - suttogta.

Szegény kislány még sohasem látta ilyennek szeretett testvérét. Az a fenséges, és őrjítő nőcsábász, ki nők ezrei közül választhatott, már nem létezett. Meghalt, mikor Cape Mary-be érkezett. Mikor találkozott egy kedves, szeretetreméltó lánnyal, Sora Valentine-nal. És most, itt ül mellette, összetört szívvel, mert fájdalmat okozott az egyetlen olyan nőnek, akit tényleg, igazi, és szenvedélyes szerelemmel szeretett. Szenvedett. Fájdalmasan, és kegyetlenül szenvedett. Olyat érzett ott benn, a szíve táján, mint még soha. Tudta, attól a perctől fogva, mikor meglátott engem a hotel teraszáról, mikor a parkban rajzoltam, hogy kivételes lány vagyok. És lám, tessék, belém is szeretett. Eleinte tagadta érzéseit, de hosszas vívódás után megtört, és bevallotta. Mind a ketten leírhatatlanul boldogok voltunk. És most mind a ketten leírhatatlanul szenvedünk.

A fekete limuzin lassan megállt egy páratlanul csodálatos, kastélyszerű birtokon, a Rosings-parkon. Ó, ez a birtok valami fenséges volt. Szavakkal le sem lehet írni. Több erdő, mező, és tó csatlakozik a hatalmas kastélyhoz. Két istálló van a palotaszerű építmény mögött, igen. A ház előtt egy hatalmas szökőkutat találhattunk, amiből tiszta víz lövellt föl. Körülötte szebbnél szebb virágokat láthattunk, melyek most nedvesek voltak a sok esőtől.

A ház, körülbelül a tizenhetedik század végén épült, igen szép, francia stílusban, de természetesen az angol díszítések is megtalálhatók rajta.

Az autó megállt a lépcső előtt, melyet két oldalról lehetett megközelíteni. Leon - miután a sofőr kinyitotta az ajtót -, kiszállt, az inast meg sem várva, hogy esernyőt tegyen feje fölé.

Fölvágtatott a lépcsőn, és kicsapta az ajtót. Sophie szomorúan lépkedett mögötte.

-         Isten hozott itthon, fiam! - jött le édesapja mosolyogva a hatalmas, vöröses szőnyeggel borított márványlépcsőn.

-         Makkoli! - üvöltötte el magát Leon. Ebben a pillanatban Matthew arcáról lehervadt a kedves, elégedett mosoly. - Makkoli! - ismételte magát.

-         Igen, uram? - futott be egy szolgálólány, szorgosan hajlongva a férfi előtt.

-         Készíts elő egy forró fürdőt, emellett vacsorát is. - indult a lépcső felé. - Mostantól a szobámban eszem, és senki nem zavarhat meg. Emellett, szólj Steve-nek, hogy a bőröndjeimet vigye fel a szobámba.

-         Értettem, Mr. Oswald. - Leon közömbös arccal és gyűlölködő szemekkel nézett édesapjára.

-         Leon, fiam! - jött le édesanyja is. - Mi a baj? - a férfi semmit nem szólt, egyenesen fölsétált a lépcsőn, szüleit kikerülve.

-         Sophie, a rajzot, és a videót tedd majd le az ágyamra! - szólt húgának. A rajz, melyet én rajzoltam és a videó, mely az első táncunkat örökítette meg - ez volt az emléke rólam.

-         Hol hagytad Melissát? - kérdezte apja már-már dühös hangnemben. Itt Leon visszafordult az utolsó lépcsőfokon.

-         Hogy hol hagytam azt az utolsó szajhát? - sziszegte. - Hogy hol hagytam? - majd úgy tett, mintha elgondolkodna. - Á, megvan! Ha van annyi agya abban, akkor esetleg hívott magának egy taxit. Bár, ezt kétlem, így valószínűleg még mindig ott álldogál a reptéren. Persze, ez ki izgat? Mert hogy engem nem, az egyszer száz! - ordította.

-         Leon, mi a baj? - kérdezte Mrs. Oswald.

-         Hogy mi? - nagy levegőt vett. - Ki volt az, aki utánam, küldte azt a szajhát?

-         Leon, mért beszélsz így?

-         Melyikőtök? - nézett szúrós szemmel édesapjára, majd anyjára.

-         Én voltam, de...

-         Akkor te vagy az, akit teljes szívemből gyűlöllek! - köpte a szavakat egy grófhoz nem méltó viselkedéssel.

-         Mi? - apját villámcsapásként érték a szavak. Ám Leon csak megfordult, és egyenesen a szobába igyekezett. Az egész felső emelet megrázkódott a hatalmas ajtócsapódástól. A gróf és grófné értetlenül nézett kisebbik gyermekükre. - Sophie... mi a baja a bátyádnak?

-         Most az egyszer... - lépett előrébb. - Legalább most az egyszer nem avatkoztál volna Leon életébe. Csak egyetlen egyszer. - állt meg előtte.

-         De mi történt? Az istenért, mondd már meg! - kezdett ideges lenni a ház ura. - Csak nem egy újabb kis csitri van a dologban, akivel lefeküdt? Szegény Melissa...

-         Tévedsz, apám! Abban igazad van, hogy egy újabb lány. De annyi különbséggel, hogy ebbe a lányba beleszeretett... - indult felfelé a lépcsőn. Apja gúnyosan nevetett.

-         Ez képtelenség, Leon soha nem szeret senkit! A nőket csak tárgynak tekinti, és...

-         Hát nem érted? Leon beleszeretett! Ő talán nem érdemli meg a szerelmet? Őszintén? Voltál olyan kedves, és mindent elrontottál! Életemben először láttam a bátyámat boldognak, és szerelmesnek! Egyszer az életben volt olyan kedves, és segítőkész. Ragyogott a boldogságtól. De Te most mindent elrontottál, apám! Utánunk küldted azt a boszorkát, pedig még volt legalább két napunk, a pihenésből. Leon egyenesen gyűlöli Melissát... És most már téged is. Örülhetsz neki, ha egyáltalán szóba áll veled. És csak hogy tudd: egy életre tönkretetted a fiad életét! - a szülők döbbenten néztek. Még soha, de soha nem látták ilyen neveletlennek, és visszaszólónak, az amúgy kedves és szerény kislányukat.

-         Sophie! Sophie! - de a lány fölrohant a lépcsőn, egyenesen a szobájába.

***

Több nap telt el ez után az esemény után. Az idő szürkés, és szomorkás volt. Viharfelhők gyülekeztek Anglia városa felett. Egy szörnyű hírt hoztak magával, melyet hamarosan meg is tudhattok.

Ez alatt az öt nap alatt, Leon bezárkózott a szobájába. Alig evett valamit, csak a hatalmas baldachinos ágyán feküdt, egy rajzot nézegetve, és egy videót, melyen Ő és én vagyunk, ahogy ügyetlenkedve táncolunk a hétemeletes ház legtetején. Szíve újból megdobbant, ahogy arcomra emelhette szürkés tekintetét. A rajzra meredt, s óvatosan végighúzta ujját arcom vonalán.

„Hazudtál nekem!” „És képtelen vagyok megbocsátani neked!” „Csalódtam benned!” „Engem pedig felejts el, örökre!” „Lépj ki az életemből!” „Hagyj... békén!” - jutottak eszébe utolsó szavaim.

-         Képtelen vagyok elfelejteni Sora... Amint lesz lehetőségem, visszamegyek hozzád, szerelmem!

Eközben fiatalabbik Oswald, egy ajtócsöngésre lett figyelmes. Odasétált, és kinyitotta. Egy férfi állt ott; egy postát.

-         Miss. Oswald? - kérdezte udvarias hangon.

-         Igen én vagyok. - szorongatta a kilincset.

-         Levél érkezett önnek, és bátyjának, Mr. Oswald-nak.

-         Miféle levél?

-         Elég távoli. Los Angeles-ből, Cape Mary városából.

-         Ez csak Sora lehet... - suttogta. - Ó, azonnal adja ide! - a férfi beletúrt táskájába, és kiszedte belőle.

-         Itt legyen szíves aláírni. - vett elő egy füzetet. A kislány aláfirkantotta, majd a levéllel kezében becsukta az ajtót. Azonnal kinyitotta, és végigolvasta a nem olyan hosszú szöveget, melyet saját kézzel írtam. Ahogy közeledett a végéhez, egyre jobban lett sápadtabb. - Nem! Nem! Ez nem lehet igaz! Nem! - azonnal fölfutott Leon szobájához, és gyorsan, erősen dübörögni kezdett. Arcát sós könnycseppek áztatták. - Ez nem lehet igaz! - suttogta.

-         Hagyj békén! - szólt ki Leon.

-         Leon! Bátyus! Én vagyok! Kérlek, nyisd ki! - halk mocorgást lehetett hallani, majd egy zár kattanását, s az ajtó kinyílt.

-         Sophie, mi történt? - a kislány belépett, és sírni kezdett. - Sophie?

-         Leon! - odalépett bátyjához, és átölelte.

-         Mi történt? - ismételte magát aggodalmasan.

-         Leon, levelet kaptunk.... - szipogta.

-         Kitől?

-         Sorától!

-         Sorától?! - ismételte magát, majd látta húga fájdalmasan szomorú tekintetét, s a remény utolsó szikrája is eltávozott belőle. Azt hitte, valami olyasmit ír, hogy megbocsátok, vagy valami hasonló, de nem... Közel sem volt ehhez gondolathoz. - Sophie, mit ír?

-         Egy... szörnyű hírt... - zokogta.

-         Mit? - kérdezte kétségbeesetten.

-         Leon... Sora... Sora...

-         Sora? - reszketni kezdett. Tudta, hogy valami történt velem. Érezte, szívét ellepi az aggodalom, és a kétségbeesés.

-         SORA MEGHALT! - üvöltötte el magát, és a földre rogyott.