Éreztetetek már olyat, hogy volt valaki, akiben, teljes mértékben megbíztál, elárult? Mert én igen. És kíváncsiak vagytok arra, hogy akkor, és abban a pillanatban mit éreztem? Leírni biztosan nem tudom... Valami olyasmi volt, mintha a lelked kettészakadt volna, a szíved vérezne, pedig eddig ragyogtál a boldogságtól... De most csak egy üres tárgy vagy.

Igen, valahogy én is így éreztem.

Hogy tehette? Mért tette? Ki ő valójában? Egész végig, csakis hazudott! Hazudott a szemembe! Minden egyes szava, súlyos nyomot hagyott lelkemben, amikre azt hittem, hogy igaz érzelmeket tükröznek vissza... De így visszagondolva... Fájdalmas emlékek ezek. Olyanok, melyekre legszívesebben soha nem emlékeznék. Ha elfelejthetném őket, és tényleg csak a boldog, együtt töltött percekre emlékezhetnék...

„Melissa Lofts vagyok... Leon Oswald barátnője...” - jutottak eszembe ennek a lánynak a szavai. Egy ekkora dolgot nem mond el, hogy van egy menyasszonya! Hogy elkötelezte magát. Hogy nemsokára nős ember lesz! Várjunk csak? Oswald?!

-         A... A menyasszonya? - kérdeztem akadozva. Torkomat súlyos könnyek mardosták, a szívemet... A szívemet? Azt már örökre elvesztettem...

-         Igen, a menyasszonya! Egy hét múlva megesküszünk! - mosolyogta kedvesen. Istenem milyen gyönyörű volt. Igaz is, nagyon is illik Leonhoz. Szép, babaarcú, tökéletes, vékony testű, kékes tekintetű nő. Emellett előkelő, s gazdag. Még csak versenyezni se tudnék vele. - Ó, hidd el, én vagyok a legboldogabb nő a világon.

-         Mit is mondtál, mi a neved? - fordultam Leonnal szembe, és keményen, érzelem nélkül próbáltam nézni a tekintetébe. Ő nem válaszolt, csak engem fogyelt.

-         Leon! Mondd meg ki vagy Te! - hajtotta fejét a férfi erős vállára. Arra a vállra, melyen, reggel még az én fejem pihent. Aprón megráztam fejemet. - Hjaj, elvitte a cica a nyelvedet? - kacagta csilingelő, bársonyos hangján. - Akkor bemutatlak - aprót köhintett -, Ő itt Leon Oswald, Anglia egyik leggazdagabb családjának a fia; az Oswald birtok grófja. - Állj! - üvöltöttem magamban. Grófja?

-         G... Grófja? - kikerekedtek szemeim.

-         Leon, nem mondtad el neki? Pedig így van, kedvesem! Ő itt egy gróf! Méghozzá a legtehetősebb, és leggazdagabb gróf Angliában. - áradozott Melissa.

-         Tényleg? - tekintetem könnyes lett.

-         Igen, én pedig Melissa Lofts vagyok, szintén egy grófnő. Drágám... - Leon csak engem figyelt. Egyszerűen képtelen volt megmozdulni, képtelen volt megszólalni. Csak engem figyelt, fájdalmas arcával. - Annyira hiányoztál! - pipiskedett fel, majd szájon csókolta.

Itt betelt a pohár! Legyetek... boldogok! - suttogtam, s Sophiehoz mentem, aki szintén fagyottan állt ott. A kezéből kiszedtem a pórázt, és szép lassan elindultam.

-         Sora! - hallottam Leon rekedtes hangját.

Ebben a pillanatban az eddig szürkülő esőfelhők úgy gondolták, hogy elengedik terhüket; esni kezdett. Mintha az ég is velem együtt érezne. Ő is sírt... Mint én. Máskor annyira szerettem a nyári esőben sétálni. Akkor olyan megnyugtató, és felfrissítő volt. De most nem éreztem ezt. Ebben a pillanatban olyan volt, mintha ezernyi kis és éles tű szurkálná testemet. Fájt. Leírhatatlanul fájt...

-         Leon, drágám! Mi a baj? - A férfi rátekintett az előtte álló, gyönyörű lányra.

-         Mégis mi a fenét keresel itt? - őrjöngött, miközben megszorította a lány kezét.

-         Á... Áu, L... Leon! E... Ez fáj! - nyafogott.

-         Fáj? - kérdezte. - Te utolsó szajha! Hogy képzelted, hogy utánam jössz? - ordította.

-         De... De szerelmem!

-         Ne nevezz a szerelmednek! Te vagy a legutolsó lány, akit valaha is elvennék! - köpte a szavakat gyűlölködve. - És most válaszolj! Mit keresel itt?

-         Leon! Az édesapád azt szerette volna, ha utánad jönnék, és meglepnélek! Szerelmem, én...

-         Mondtam már, hogy nem vagyok a szerelmed! - dühöngte. - És most takarodj! - lökte el, majd ugyan azzal a mozdulattal megfordult, és abba az irányba rohant, amerre én is mentem. Sophie halkan, szomorúan nézett.

-         Mindent elrontottál, Melissa! Hát nem veszed észre, hogy Leon nem szeret téged? Örökre tönkretetted, te... te... Ch! Még azokkal, a szavakkal sem lehet illetni téged! - felelte undorodva.

-         Csak azt ne mondd... Jaj, ne, Leon nem ilyen hülye, hogy egy kis senkit szeressen! A leggazdagabb nők voltak az ágyasai! Nem hiszem el, hogy egy ilyen pénznélkülit szeressen!

-         Tudod, abban különbözöl Te, és Sora, hogy míg te egy elkényeztetett liba vagy, egy kis csitri, addig Sora egy önzetlen, és segítőkész lány. És én mondom, szívesebben látnám Őt Leon feleségeként, mint... - végignézett rajta - téged! - megfordult, és a szállodába ment. ~ Leon, kérlek, vigyázz rá! - gondolta még magában.

***

Az a kis világ, melyet oly sokáig építettem, egy pillanat alatt összeomlott. Itt benn úgy fájt, mint még soha semmisem. Leírhatatlanul. Fájdalmasan. És őrjítően.

Pedig, én tényleg szerettem Őt. Annyira, de annyira! Olyan varázslatos érzés volt, mikor átölelt, és megcsókolt. Azok az apró szavak, bókok életet öntöttek belém. A szürke napjaimat színesre színezték. És sajnos, még ezek után is, még mindig szeretem Őt!

-         Sora!

Jaj ne!- gondoltam, s még jobban futni kezdtem, Su-val az oldalamon.. Az eső halkan kopogott a házak tetején, s tisztára mosták a poros utcákat. Finom illata bejárta az egész várost.

Itt van, és utánam fut! Nem! El kell menekülnöd előle, Sora; el kell tűnnöd az életéből; el kell felejtened, s ehhez hasonló gondolatok jártak fejemben.

-         Sora! - fogta meg a karomat, és pördített meg.

Nem néztem rá. A nedves földet bámultam. Képtelen voltam ráemelni a tekintetemet. Képtelen voltam abba a fájdalmas szemekbe nézni, melyekben mély érzelmek kavarogtak; bűntudat, szenvedés és leplezetlen szerelem.

Bőrig ázott, az a szürke póló vizesen tapadt arra a csodálatosan isteni testére. Hajtincseiből kövér vízcseppek hullottak a földre, kezei hidegek voltak, pedig nyár közepénél jártunk.

-         Sora, könyörgöm hallgass meg! - kérlelte szomorú hangján. Elfordultam, és tovább akartam menni. - Sora! - nyúlt kezem után, és ismételten csak megfordított. Zongorista ujjai állam alá nyúltak, és fölemelték, hogy láthassam szenvedő szemeit.

-         Hagyj... békén! - szipogtam, s azt az oly csodálatos kezet ellöktem államról.

-         Sora, kérlek! Figyelj, én...

-         Nem Leon! Most Te figyelj! - nagy levegőt vettem, hogy nyugtassam háborgó lelkemet, de ez még így sem sikerült. - Hazudtál nekem! - suttogtam halkan. - A szemembe hazudtál! Azt mondtad, hogy szeretsz engem! Minden egyes szavad, minden egyes érintésed valótlan volt!

-         Nem! Én tényleg nem hazudtam ezen a téren! - ellenkezett.

-         De igen! Mert ha tényleg szerettél volna, akkor elmondtad volna, hogy ki is vagy! - sírtam.

-         Amikor ezt kitaláltam, még nem tudtam, hogy beléd szeretek, Sora! Igaz, akkor egy újabb trófeának hittelek, de...  Igen, egy trófea vagy, amit örökre meg akarok tartani! A szerelmem! Szerinted mért találtam ki ezt a fogadást? Hogy még jobban közelebb kerülhessek hozzád! - húzott magához, de én kitéptem magamat öleléséből.

-         Ne érj hozzám! - ordítottam.

-         Sora! Könyörgöm! Hallgass végig!

-         Ki vagy te valójában? - vágtam szavába. - Leon... Oswald! - nyomtam meg az utolsó szót.

-         Rendben... Elmondom az igazat! - nagy levegőt vett, és szemeimbe nézett. - Az igazi nevem tényleg Leon Oswald. - még jobban sírni kezdtem. - És igen, Angliában, a Rosings-parkon lévő Oswald birtok grófja vagyok.

-         Egy nőcsábász! - ordítottam. - Egy olyan férfi, aki több nőt is az ágyába csalt! Azt hiszed, itt nem ismerünk, Mr. Oswald?

-         Az az énem az óta meghalt, amióta itt vagyok veled, Sora! - fogta meg a kezemet. - Sora, én tényleg szeretlek téged!

-         Már nem tudok hinni neked, Leon! A szemembe hazudtál! Egyszerűen képtelen vagyok hinni! Oldham... Oswald...

-         Oldham az édesanyám leánykori neve volt... Elizabeth Oldham. - hajtotta le a fejét. - Azt akartam, hogy azért szeress meg, aki vagyok, és ne a pénzemért!

-         Te bolond vagy! - mondtam indulatosan. - Tudod jól, hogy engem egyáltalán nem érdekel a pénz! Soha nem érdekelt, és soha nem is fog! Az Istenért, hisz tudod jól, hogy nekem a belső számít! Hittem abban, hogy végre lesz egy olyan személy, akiben megbízhatok, aki viszont szeret, és kitölti bennem azt magányos űrt. De látom, ilyen ember nem létezik!

-         Könyörgöm, Sora, bocsáss meg!

-         Képtelen vagyok!

-         Mit kell tennem, hogy megbocsáss? - aprón megráztam a fejemet.

-         Sajnálom, Leon! Te egy gróf vagy... én egy senki... emellett van egy menyasszonyod.

-         Nem szeretem! - ellenkezett.

-         De a menyasszonyod! - emeltem fel a hangomat. - Ha nem is lenne a menyasszonyod, akkor sem lehetnénk együtt!

-         Mért? - kérdezte fájdalommal teli hangon.

-         Mert az angolok hívek a házassági szokásaikhoz... És emellett, ott van még, hogy te egy gazdag társadalmi rangban élsz. Nem vehetsz egy kis sen...

-         Hallgass! Érted lemondanék az összes vagyonomról is, Sora!

-         Nincs olyan ember, aki megválna a pénzétől egy senki miatt!

-         Számomra te vagy minden kincs, Sora! Szeretlek téged! Szenvedélyesen imádlak! Mindennél, és mindenkinél jobban szeretlek! - életemben először láttam egy férfit ilyen kétségbeesetten beszélni valakiről; egy férfit sírni.

-         Nem szerethetsz, Leon! Kérlek, menj innen! Lépj ki az életemből!

-         Nem! Nem akarok, és nem is tudok! - rántott magához, és szorosan átölelt. Nedves testünk egymáshoz csapódott, hallottam aggodalmas szívdobogását, és gyors lélegzetvételét. - Képtelen vagyok! - emelte fel fejemet, és egy csókot lehelt ajkaimra. Ellöktem magamtól, és fel akartam pofozni, de képtelen voltam rá. - Kérlek, Sora!

-         A kívánságomat teljesítened kell... - céloztam a fogadásra, suttogva. - És a kívánságom az, hogy örökre felejts el!

-         SORA! Nem érted, képtelen vagyok elfelejteni téged! - térdelt le elém, és lábaimat átölelte. - Kérlek, gyere velem Angliába, és had vegyelek feleségül!

-         Nem Leon! Hazudtál nekem! És képtelen vagyok megbocsátani neked! Csalódtam benned! Kérlek, menj haza, és vedd feleségül Melissát! Engem pedig felejts el, örökre!

-         Értsd már meg, hogy soha nem tudlak kitörölni a szívemből!

-         El fogsz engem felejteni, Leon! - suttogtam. Lehajoltam, és egy utolsó csókot adtam neki. Az utolsó csókot, melyet akkor, és ott váltottunk. Az utolsó elfeledhetetlen, mámoros, és fájdalmas csókot... - Légy boldog! - sírtam, ahogy Ő is. - Viszlát, Leon! - elengedtem kezeit, és elrohantam.

Ő pedig rengeteg kín, fájdalom, és szenvedés közepette, a szabad, síró ég alatt könnyezett...