Hajnalodott. A Nap felkelő fényei gyönyörű képet adott, miként belerohant az álmodozó, színes felhőkbe. Cape Mary városkája még rég az igazak álmát aludta, egy olyan világban, ami csakis az övék. De én nem. Ó, hogy is aludhatnék, mikor egyfolytában egy bizonyos ezüsthajú hercegen, és a tegnapi éjszakán gondolkodtam? Tudjátok, a tegnapi éjszaka valami észbontóan gyönyörű volt! Furcsa, de csodálatos...

Az ablaknál álltam, az elhúzott függöny mellett, s úgy néztem a meseszép tájat. Hátrapillantottam, s láttam, miként Leon békésen alszik. Arcán egy halvány mosolyka táncolt, mely arcát kisfiússá tette. Kívánatos felsőteste mezítelen volt, csak ágyékát takarta a fehér lepedő. Szürkés haja szétterült arca körül, gyönyörű képet adva, az amúgy is mesébe illő képnek.

Ó, Leon! - sóhajtottam. Vajon mért ismerkedtünk meg? Egy puszta véletlen volt, vagy maga, az a kiszámíthatatlan Sors akarta ezt? Ha... Ha Ő nem jött volna, biztosan még mindig az a szerencsétlen lány lennék, mint voltam. Az... Az, aki egyedül volt, család nélkül... Arcomat forró könnycseppek égették, mely vagy a köntösömön, vagy a hideg földön haltak meg.

Halk mocorgást hallottam, melyhez hamarosan léptek is társultak. Két izmos, és erős kéz karolt át, melyek nemsokára megfordítottak. Először meg akart csókolni, de mikor látta könnyeimet, hátrált pár lépést. Fájdalmasan, és bűnbánóan tekintett rám.

-         Sora... Én... - kezdett bele szomorú hangon. Letöröltem azokat a fénylő kristályokat, s szomorú szemeibe néztem. - Kérlek, bocsáss meg...

-         Mért kellene megbocsátanom? - suttogtam.

-         A tegnapi este... én... Sora, fájdalmat okoztam? - bukott ki belőle a kérdés, mely egész éjszaka kétkedéseket ébresztett benne.

-         Hogy fájdalmat? - kérdeztem vissza döbbenten.

-         Tegnap... Tegnap este sírtál! És most is sírsz! Azért, mert fájdalmat okoztam?

-         Te lennél a legutolsó ember, aki fájdalmat okozna nekem, Leon! - feleltem hangosabb hangszínen. - Nem azért sírtam tegnap... - folytattam.

-         Hanem? - lépett előrébb megkönnyebbülve.

-         A tegnapi este, az valami... valami csodálatos volt! Gyönyörű! Köszönöm, a születésnapi ajándékomat! - mosolyodtam el halványan.

-         Mi? Tegnap volt...

-         Igen. Tegnap volt a születésnapom! És ez az ajándék volt életem legcsodálatosabb ajándéka! - át akart ölelni, de én kitértem előle. Most el kell mondanom, ami a szívemet nyomja, ami a való igazság, gondoltam magamban. - Az elmúlt években nem kaptam semmilyen ajándékot. Igazság szerint, nekem az, hogy valaki törődik velem, hogy valaki szeret engem, az valami csodálatos érzés. Ez nekem a legnagyobb ajándék, melyet valaha is kaphatnék valakitől. Ezt, természetesen a nevelőszülőim meg is adták, segítettek engem, tanítottak, szerettek... Szegények voltunk, igen, szegények! De mégis boldogok voltunk. Aztán, először édesanyámat, majd édesapámat vesztettem el. És nem maradt nekem senkim. Egyszerűen... Szörnyű érzés volt, hogy nem dicsekedhettem nekik a jó tanulási eredményeimmel... Hogy nem mondhattam el, ha valaki bántott... Hogy nem rajzolhattam együtt papával... És hogy a karácsonyokat egyedül töltöttem, a születésnapokon nem köszöntöttek fel... Üresnek, magányosnak és szerencsétlennek éreztem magamat. - fordultam meg, és néztem együtt érző szürke tekintetébe. - De... De most jöttél Te! Te, aki teljesen megváltoztatott...

-         Sora...

-         Aki egy kis színt vitt szürke napjaimba. Aki megnevettetett, aki törődött velem, aki... szeretett, s boldoggá tett. - nagyot sóhajtottam. - De tudom... Tudom, hogy pár nap múlva Te is elmész! Te is itt hagysz engem! Olyan hamar fogsz eltűnni, ahogy beléptél az életembe! Leon, te valószínűleg nem tudod, milyen érzés az, ha arra vágysz, hogy öleljenek Téged... Hogy reggelenként az legyen az első dolog, akit meglátsz, kit szeretsz! Hogy mikor hazaér finom sütivel várd! Mert én tudom, hogy milyen érzés ez... Ha fáj, és sóvárog a szív. - kezeimet megfogta, és szorosan átölelt. - És egy újabb fontos dolgot fogok elveszíteni... Téged! - szipogtam. - Tegnap azért sírtam, mert leírhatatlanul boldog voltam, miként a részeddé válhattam. Akkor tényleg, igazán boldog voltam. Azon gondolkodom, vajon emlékezni fogsz-e rám... Vagy te is elfelejtesz, mint mások...

-         Sora, én soha nem foglak téged elfelejteni! Örökké emlékezni fogok rád! Te is fontos vagy a számomra!

-         Mért hazudsz? - törtem ki öleléséből. - Mért hazudsz? Nemsokára visszamész Párizsba, és ott fogsz élni... Soha többé nem fogunk találkozni, és valószínűleg pikk-pakk el fogsz felejteni... Akkor meg mért mondasz ilyen badarságokat?

-         Azért, mert szeretlek...

***

Eközben Anglia egyik gazdag birtokán, az Oswald birtokon egy szőke hajú leány sétálgat a szőnyeggel fedett folyosón. Egy szoknyát viselt, mely nem takarta el formás combjait. Vékony lábán egy magas sarkú cipő díszelgett. Egy nyakba akasztós toppot vett fel, mely fehér színben pompázott. Ujjain drágábbnál drágább gyűrűk díszelegtek, de egyik sem ért fel a nyakában pihenő csillogó ékkőre. Ajkait ezúttal egy halványan fénylő szájfénnyel kente ki, kékes szeme vidáman csillogott. Szőke fürtjeit egy lófarokban kötötte fel, így most csak háta közepéig ért, az amúgy fenekéig érő bársonyos haja. Előkelő, s ringó csípővel érte el célját, mely jelenleg a nappali volt.

-         Elizabeth, Matthew! - mondta csilingelő hangján, mely boldogságtól fűtött volt. - Szép napot! - adott egy puszit először a ház asszonyának, majd az urának. - Hogy vannak?

-         Melissa! Köszönjük, jól vagyunk, és Te? - kérdezte társalgó hangnemben a fehér hajú nő.

-         Szintén, nagyon boldog vagyok. Bár, az egy kicsit elszomorít, hogy nem találtuk még meg a megfelelő esküvői ruhát. - válaszolt ajkait lebiggyesztve.

-         Ó, ne aggódj kedvesem, hamarosan azt is megtaláljuk! - mondta bíztatóan Matthew.

-          Jaj, biztosan Te leszel a legcsodálatosabb, és leggyönyörűbb menyasszony, akit a világ látott! - ujjongott Elizabeth.

-         Jó döntés volt, hogy az Oswald és Lofts család eggyé váljon! - mosolyogta a fekete hajú férfi.

-         Igen! Én leszek a legboldogabb nő a világon! - ült le a több milliót érő kárpitra.

-         Teát? - udvariaskodott Mrs. Oswald.

-         Köszönöm, kérek! - bólintott egyenes tartással Melissa, miközben kedvesen mosolygott. A nő felé nyújtotta a díszes csészét, melyben most forrón gőzölgött a finom tea. Aztán szomorúan nézett egy pontot.

-         Mi a gond, kedvesem? - kérdezte ismételten csak Elizabeth.

-         Leon... annyira hiányzik... - felelte szomorú hangnemben. - Olyan jó lenne, ha Ő is itt lehetne velem! Én nem bírom megvárni ezt a négy napot! Már nagyon szeretném látni! Talán, Ő segítene kiválasztani a menyasszonyi ruhámat, és akkor az esküvő ideje is mihamarabb eljöhetne!

-         Melissa! Leon és Sophie ez alatt a két hét alatt pihenőt kaptak, hogy Leon még utoljára kitombolhassa magát, miután tényleg megházasodik... - motyogta Elizabeth.

-         De nekem már elviselhetetlenül hiányzik! Azt ne mondja, hogy 1,5 hét alatt nem tudta kitombolni magát. Nem lehetne, hogy most jönne haza?

-         Mért nem leped meg Te? - kérdezte Mr. Oswald. A lány kérdőn, és értetlenül pillantott rá. Úgy értem, mért nem mész Cape Mary-be? Meglepheted Leont, és biztosan örülni fog neked! A fiam így is szerelmes beléd, szóval nincs semmi gond. - erre kedves felesége „félrenyelte” teáját.

-         Ez remek ötlet! Azonnal megyek, és szólok, hogy pakoljanak nekem össze! Ó, nagyon hálás vagyok, Matthew! Melyik szállodában szálltak meg?

-         A Dream Hotel-ben! - mosolygott a férfi.

-         Köszönöm szépen! - azzal kirohant a nappaliból, egyenesen szobájába.

-         Ezt most mért csináltad, Matthew? Hisz Leon egyáltalán nem szerelmes ebbe a szerencsétlen lányba!

-         Előbb-utóbb bele fog szeretni! Még szép, hisz a felesége lesz! Teát? - kérdezte feleségét, miközben a teáskannáért nyúlt...

***

Azért, mert szeretlek, szeretlek, szeretlek... Istenem, ez tényleg igaz? Tényleg szeret? Vagy ez is csak a képzeletem szüleménye volt? Ó, annyira boldog voltam! És sírtam, örömkönnyeimet hullajtva.

-         Nem tudom, hogy, és mért, de egyszerűen... Egyszerűen beléd szerettem, Sora! A hajadba, a szemedbe, az ajkaidba, mindenedbe, ami csak a Tiéd! Szeretlek! - lépett közelebb.

-         Leon! - suttogtam halkan. - Én... Én is szereltek! - ugrottam nyakába, s szorosan öleltem át. Ő fölemelt, és megpörgetett a levegőben. - Szeretlek! - letett, s egy szerelmesen mámoros csókban egyesültünk.

-         Én is, Sora! - lépdeltünk össze-vissza, miközben ajkaimat rabul ejtette, majd véletlenül az ágyra estünk. Én alul voltam, Ő pedig fölöttem magasodott. - A legboldogabb ember voltam, mikor találkoztam veled, te lány! - mosolygott.

-         De... Mi lesz ezután? Hisz, én is szeretlek, és te is... De, te...

-         Csss! - tette ujját ajkaimra. - Ez még a jövő! Ráérünk gondolkodni... - majd nagyot sóhajtott. - Sora, mondanom kell valamit... Én valójában...

-         Csss! Ezt majd elmondod később! Most túl boldog vagyok ehhez...

-         De ez fontos a számomra, mert... - de egy csókkal elhallgattattam.

-         Mondtam márt, hogy csss! - kacagtam. - De ha nem bánod, így, 18 évesen szeretnék kérni valamit...

-         És mit?

-         Ismételjük meg a tegnapi eseményeket! - mosolyodtam el gonoszan.

-         Ezer és egy örömmel! - csókolt meg, majd köntösömet szétnyitotta...

***

Teltek múltak az órák, és Cape Mary zsúfolt repülőterén egy magángép szállt le, melyből egy gyönyörű nő szállt ki. Miután a szokásos ügyeit elintézte, egy taxit fogott, s úgy tekintett a nagyvárosba.

~       Szóval ez Cape Mary! Hmm, nem valami nagy szám, de legalább itt vagyok. - gondolatmenetéből a taxis hangja hozta vissza.

-         Hova kéri a fuvart, kisasszony?

-         A... A Dream Hotelbe! - mosolyogta kedvesen, melytől az öreg, duci sofőr elpirult.

-         Értettem!

~        Leon! Hamarosan találkozunk, szerelmem! - gondolta boldogan.