Tökéletesítsük az ugrást…

Reggel arra ébredtem, hogy a fény az arcomba süt a függönyök közötti kis résznél utat törve magának. Mordultam egyet és megpróbáltam úgy elhelyezkedni, hogy ne süssön a szemembe a nap de, amikor Nick megérezte, hogy mocorgok olyan szorosan ölelt, meg hogy azt hittem megfulladok. ~Hajnali fél hat??? Úristen… Saját rekord…~ Mivel tudtam, hogy ezek után már képtelen leszek aludni, lehámozta magamról az ölelő karokat és kimentem a fürdőbe, megmostam az arcom, főztem magamnak egy kávét és leültem az asztalomhoz és elkezdtem azon agyalni, hogy mégis mit rontok el az ugrásnál… ~Nem értem… Hol rontom el? Tényleg velem lenne a baj? Sora már rég megcsinálta volna… Nem! Erre nem gondolhatok… Mit kéne ahhoz csinálnom, hogy végre ne a hálóba landoljak? Mi lenne, ha nem csak oldalra, hanem előrefelé átbuknék a trapézon, így lenne elég lendületem, ahhoz hogy úgy tudjak pörögni, mint ahogy Nick elképzelte. Ez az! Elmegyek gyakorolni de, előtte írok egy levelet ennek a mormotának…~ Azzal amilyen gyorsan csak tudtam írtam egy levelet, összeszedtem az edzőruhám, tusoltam és futottam az gyakorolni… Amint beértem rögtön az öltözőmbe siettem majd azzal a lendülettel fel is pattantam a trapézok világába. Elkezdtem gyakorolni azt, amit megálmodtam. Először csak lengtem majd megpróbáltam átfordulni a trapéz fölött úgy, hogy azt is magammal húzom, de a hálóban landoltam ~Tudtam, hogy nem fog elsőre sikerülni… Még egyszer!!!~  Azzal másztam is vissza. Úgy az ötödig ugrásnál jött meg az áttörés, aminek nagyon örültem még ötször hibátlanul megcsináltam és elkezdtem a következő ugrást is összehozni. Nick közben ébredezett és automatikusan engem keresett de már nem talált maga mellett csak a levelemet, amit a mellette lévő párnára helyeztem…

~Ez a lány sosem tud a fenekén maradni!!! Mindegy… Bekapok valamit és megnézem mit hozott össze…~ Főzött magának egy kávét és csinált egy szendvicset… Gyorsan megette, majd Felvette a tegnap este magával hozott inget és nadrágot. Miután ezekkel végzett elindult az edzőterembe. Amikor belépett leesett az álla… Ismer már. Sosem kezdek egy ugrást a végéről és most az utolsó, felfelé ívelő, ölelkezős részt próbáltam összehozni… Sikerült, de hiányzott belőle valami és ez a valami partnerhiány volt. Amikor észrevette a hibát amilyen gyorsan csak tudott átöltözött és felugrott az ugróasztal segítségével a körtrapézra. Én ezt csak akkor vettem észre, amikor ő kapta el a kezem, és nem a trapézt fogtam meg… Ő csak elismerően bólintott egyet…

-         Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan sikerül majd elsajátítanod az ugrást…

-         Mennyi az idő? Kérdeztem miközben még mindig ő tartott a levegőben a körtrapézon állva.

-         Tíz lesz öt percen belül…

-         Akkor nem is olyan gyorsan, mert én kb. fél hétre értem ide, és nagyon jól haladok…

-         Rendben de mutasd, meg hogy mit hoztál össze hogy, tudjam mit kell összehangolnunk…

-         Renden de akkor dobj vissza…

Azzal már szálltam is vissza az Aranyfőnix trapéz felé. Amint elkaptam máris elkezdtem lengeni és amikor úgy éreztem elég a lendületem van átfordultam a trapézt szorosan tartva a tartókötelek között és az első fordulat után beindítottam oldalra is a forgást merev testtel hogy amikor átfordulok ne akadjak fel a drótokban. Amikor elég magasra lendült elengedetem és pontosan úgy ugrottam el, ahogy partnerem elképzelte a bemutatkozó-ugrásunk, de, most amikor elkapta a kezem, nem állította meg a forgásunk, hanem folytattuk az eltervezettek szerint. Onnan is teljes pontossággal ugrottunk el bár én egy kicsit feljebb voltam tekintve, hogy hamarabb ugrottam el onnan, mint Nick. Amint felértem a legmagasabb pontra előre buktam és vettem egy fél fordulatot, hogy szemben legyünk egymással. Amikor én elkezdtem zuhanni akkor ért fel partnerem a legmagasabbra és megragadta a lábam, ahogy én is tettem majd előrebukott és úgy forogtunk lefelé. Leginkább egy karikára hasonlítottunk, amit feldobtak a levegőbe… Amikor közeledtünk a rugós trapézhoz felé nyújtottam a kezem és felhúzott maga mellé. Pontosan érkeztünk, és így amikor a legalacsonyabb pontra leértünk, ami nagyon alacsonyan volt tekintve, hogy egyszerre ketten érkeztünk rá visszadobott miközben mi átöleltük egymást és forogtunk felfelé majd pontosan a simatrapézra érkeztünk állva… Nagyon boldog voltam… ~Végre sikerült! Bárcsak te is láthattad volna a sikerem Sora! Annyira örülnék, ha te is itt lennél velem a sikerem pillanatában! Nagyon hiányzol… Ha itt lennél te is boldog lennél igaz? Nem! Éreztem, hogy itt van mellettem, és nem fogom abbahagyni! Ez még korántsem volt tökéletes! És én nem fogom cserbenhagyni Sorát! A Kaleidosok csak a teljes és tökéletes mutatványt fogják tőlünk látni! Erre itt és most megesküszök!~

-         Folytassuk! Ez még nem volt tökéletes! Addig nem hagyom abba, amíg nem tökéletes!

-         Rendben! – Látom a szemedben, hogy elhatároztad magad, hogy ez az ugrás olyan tökéletes lesz, ami az eddigieket is felülmúlja és azt is tudom, hogy Sora miatt határoztál így… Hogy a Kaleidosok csak a tökéletes változatát fogják látni az ugrásunknak. Nekem is fontos volt Sora, úgyhogy benne vagyok!~

Még két órát gyakoroltunk, amikor az első ugrásom közben elájultam és belezuhantam a hálóba, amit biztos, ami biztos alapon húztam fel még akkor, amikor bejöttem. Nick meg majdnem szívinfarktust kapott, amikor látta, hogy a hálóba zuhanok.

-         Te jó ég Serill! Kellj fel! Hallod! Ne hülyéskedj most ez nem vicces! Hallod! Serill! Valaki segítsen!

Eric aki épp akkor ment el megbeszélni Filinnel a műsorhoz a ruhaterveket hallotta a kiabálást és rögtön be is jött megnézni, hogy mi történt…

-         Istenem Serill! Mi történt? Jött oda hozzánk miután partnerem a karjaiban tartva kiugrott a hálóból.

-         Nem tudom egyszerűen elájult! Kérlek, mond meg mi baja!

-         Mond evett ma valamit?

-         Nem tudom, mert hamarabb kelt, mint én. Most van dél szóval ma már öt és fél órája gyakorol megállás nélkül…

Mosolyodott el halványan, mert tudta hogy elég gyakran megyek fel a trapézok közé óvatlanul, de eddig még nem ájultam el… Ekkor megrebbentek a pilláim majd szépen lassan kinyitottam a szemeimet. Amit először megláttam az egy aggódó, és mégis dühös tengerkék szempár volt. Gyanítottam hogy ezt nem úszom meg szárazul mert sejtettem, hogy rájött miért is ájultam el…

-         Mégis hogy képzelted ezt te buta liba!

-         Mire gondolsz? – Kérdeztem ártatlanul csillogó szemekkel…

-         Arra hogy majdnem hat órát gyakoroltál végig úgy, hogy ma még nem ettél semmit! Legalább szólhattál volna, hogy éhes vagy!

-         Azért nem szóltam hogy éhes vagyok, mert nem is vagyok az! De mi van veled te se ettél ma még semmit!

-         Dehogynem! Miután felkeltem csináltam magamnak egy szendvicset, amire te nem voltál képes! És most megyünk az ebédlőbe és eszel valamit! És ne tiltakozz!

Tette hozzá, amikor látta, hogy szólásra nyitom a szám. Jól van, elismerem, hogy felelőtlen voltam de attól még nem kell így beszélnie velem… De igaza van… Egy felelőtlen liba vagyok, aki veszélyezteti a saját életét… DE EZ NEM OK ARRA HOGY A KARJAIBAN VIGYEN ENGEM!

-         Tegyél le! Tudok én magam is járni!

-         Nem teszlek le mert most ájultál el… És nem vagyok hajlandó erről vitatkozni veled!

-         Tegyél le!

-         Nem csak székre vagyok hajlandó letenni téged…

Innentől feleslegesnek éreztem a tiltakozásomat és csöndben vártam, hogy beérjünk az étkezőbe… ~Nem hiszem el! Hogy lehetett ilyen ostoba! Nem tudja, hogy mennyire megijedtem, amikor láttam, hogy zuhan lefelé. Lepergett előttem minden, amit átéltünk… Nézzük csak… Mit tömjek bele??? Ezek jók lesznek…~

~Akkor sem értem… Jó aggódott miattam de ennyire azért nem hiszem, hogy fontos lennék neki… Vagy mégis? Még mindig nem tudom kezelni azt hogy ismét van családom… Talán végre félre kéne tennem a múltat… De még valamiért nem megy…~

-         Tessék edd meg ezeket.!

-         De ez rengeteg… - Néztem kitágult szemekkel a tálcára, ami roskadozott a különféle ennivalók alatt.

-         Nem érdekel!

-         De… - Elhallgattam… Láttam a tekintetében, a hogy komolyan gondolja, hogy az egészet meg kell ennem, így csendben elkezdtem falatozni…

Néma csendben kezdtünk el enni, ami lassan az idegeimre ment… Én vetettem véget a szótlanságunknak…

-         Sajnálom… Sajnálom, hogy aggódnod kellett értem…

-         Csak megijedtem… Nem történt semmi komolyabb bajom annál hogy szívinfarktus közeli állapotba kerültem…

-         Nem aggódhatsz ennyire értem… És egyébként is azért gyakoroltam hogy közelebb kerüljek Sora szintjéhez…

-         De igen aggódhatok… És egyébként is, jóval Sora képességei felett jársz!

-         Nem igaz! Sora sokkal jobb volt nálam és nem ismersz annyira hogy, megmond, mihez vagyok elég jó és mihez nem! Mert Sorát akkor sem fogom legyőzni, ha száz évet edzek egyfolytában!

-         De ismerlek és nyugodtan kijelentem, hogy Sorát már réges-régen lehagytad!

-         Nem igaz! Na jó megmondom, hogy miből tudom azt hogy nem ismersz eléggé! Van egy kedvenc kajám, mint mindenkinek… Szóval… Hogyha olyan jól ismernél, akkor azt hoztál volna nekem és nem mindenféle más undorító izét!

-         Bocsika… Nem volt sajttal-sonkával töltött pulyka csak gombával de mivel tudom, hogy gyűlölöd a gombát így nem is hoztam neked belőle…

Na most döbbentem meg… Kikerekedett szemeimet látva elnevette magát… ~Szóval mégis ismer… De akkor sem vagyok olyan jó mint Sora és nem is leszek soha… Egy angyalt egy magamfajta csitri sosem tudja legyőzni… Az egész világ ismerte és most egységesen gyászolja őt… A Kaleido angyal már nincs többé! És nem érdekel, mit gondol Nick sosem, leszek még csak a közelében se Sora képességeinek… Erre akár itt és most mérget is veszek!

Folyt köv…