Két nap… Két fáradalmasan, gyötrelmes nap. Napfényben úszó, langymeleg érzések keringtek mindenhol. Suhogás, nevetés hangja. Heves zihálás. Majd a boldogság mámora. Lendülés, ugrás, zuhanás… Végül siker… Szenvedélytől fűtött, forró éjszakák az érzékiség tengerében. Mozdulás, élvezet, repülés… Ez tette ki Sora Naegino egy hetét, melyet itt töltött el Párizsban, a szerelem városában, a Bleu Dahliánál, az álmok színpadánál…

- Félsz? - kérdezte Leon partnernőjét. Már csak fél órájuk volt a premierig. Ők ketten egy öltözőben készültek. - Csak nem ijedtél meg, kedves?

- Nem félek a manővertől. - jelentette ki Sora és úgy is gondolta. Ő valami egészen mástól félt.

- Akkor tőlem félsz? - kérdezte Leon gonosz mosollyal. - Megijedsz a Démonodtól?

- Ne nevetess, kedvesem! - kacagott fel Sora. - Hiszen megkaptam, amit akartam tőled, nem?

- Szóval, csak kihasználtál? - hajolt le a szófán ülő lányhoz. - Amúgy meg, jobban tennéd, ha kicsit félnél tőlem, szépséges partnernőm. - mosolygott rá gonoszan, majd elé guggolt. - Köszönöm neked Sora Naegino, hogy visszahoztál a kínból és tudatlanságból. És köszönöm, hogy itt vagy velem.

- Mindig itt leszek. - simogatta meg a férfi arcát. - Még akkor is, ha nem látsz. - mondta elgondolkodva.

- Ezt, hogy érted? - kérdezte gyanakodva a férfi.

- Mindegy. - válaszolt Sora gyengéd mosollyal. - De mielőtt kilépnénk oda, szeretném elmondani, hogy miért hagytalak el akkor.

- Nem Sora, ne most. - suttogta Leon.

- De most. Mert talán máskor már nem tudom. - mondta, majd elfordította a tekintetét. - É… én… muszáj volt, hogy elhagyjalak. - suttogta. - Emlékszel, Lindára?

- Az a kis csitri, aki folyton folyvást a nyomomban járt, és mindent megtett, hogy elhagyjalak? - kérdezte gúnyosan. - Persze, hogy emlékszem. És úgy rémlik, mintha egyszer majdnem sikerült is volna neki. De csak majdnem. - mosolyodott el.

- Nem, nem csak majdnem. - hajtotta le Sora a fejét. - Sikerült neki. Ha nem is örökre, de jó hosszú időre.

- Hogy érted ezt? - kérdezte a férfi gyanakodva.

- Leon. - nevetett fel Sora keserűen, és könnyeit nyelve. - Linda elérte, amit akart. Ha jól emlékszem, te öt évvel ezelőtt leestél a trapézról. Majdnem meghaltál. És az én hibám volt.

- Ugyan már. - emelte fel a lány fejét. - Miért lett volna a te hibád, hisz legalább három méterre voltál tőlem.

- Leon! - zokogott fel Sora. - Linda előző nap azt mondta nekem, ha nem hagylak el, valami bajod esik. És én nem hittem neki. - mondta sírva. - Amikor leszakadt a trapéz, már nem tudtam semmit tenni. A kórházban pedig megesküdtem neki, hogy elhagylak. Inkább elviselem, hogy Halálistenné váltál, minthogy meghaltál volna. Inkább ezt vállaltam.

- Sora… - Leon nem tudott mit mondani. Annyi évig hibáztatta a lányt, hogy elhagyta, hogy nem szerette. Erre kiderül, hogy jobban szerette, mint a saját életét. Bár már meggyőződött róla, hogy szereti, most mégis olyan hihetetlen volt minden. Megfoghatatlan. - Sora! - majd magához rántotta és szorosan átölelte. Nagyon szorosan. Mély vággyal, örök szerelemmel. - Jobban szeretlek, mint bármi mást. - majd miután megcsókolta, rákérdezett. - Miért nem jöttél előbb vissza?

- Nem lehetett, Leon. - válaszolta. - Nem tudhattam, hogy mit képes még elkövetni. Egy évvel ezelőtt megtudtam, hogy Londonba utazott. Én is oda mentem, de mire megérkeztem, már késő volt. És örökre tönkre tette az én életemet is. Legalábbis azt hitte. - mosolyodott el szomorúan. - De én megkaptam a legcsodálatosabb ajándékot, amit ember valaha is képzelhet.

- Mi történt Lindával? - kérdezte a férfi gyengéd mosollyal.

- Meghalt. - mondta Sora minden érzelem nélkül. - AIDS - es volt.

- Hát elég egy szörnyű halál. - viszolygott Leon. - De nem tudom miért, nem sajnálom.

- Én sem sajnáltam. - mondta Sora komolyan. - De talán túl keményen ítéljük meg. De most már menjünk. - mosolygott és felállt. De abban a pillanatban rosszul is lett és vissza kellett ülnie.

- Sora! - kapott utána Leon. - Minden rendben? Azt ne mond, hogy megint nem ettél!

- De, de ettem. - mosolygott rá erőtlenül, ám olyan fehér volt, mint a fal. - Pillanat. - majd nagy nehezen a mosdóba ment. - Istenem, istenem könyörgöm, ne tedd ezt! Csak ezt az egyet, kérlek, csak ezt az egyet had tegyem még meg neki. - majd zokogva hajolt a wc fölé. - Édes istenem. - tette a szája elé a kezét. - Könyörgöm, csak egy órát. Csak még egy órát. Csak ennyit kérek. Még egy órát vele. - keze remegett. És a saját vére áztatta el.

Leon idegesen ácsorgott és már azon volt, hogy bemenjen, amikor Sora lépett ki. Bár még egy kicsit sápadt volt, de sokkal jobban nézett ki. Megitta a számára behozott ásványvizet, majd partnerére mosolygott. Kissé félrebillentett fejjel nézte a francia Démont, akit most fognak bemutatni a nagyközönségnek. És Sora csak remélhette, hogy később is az marad. Végignézett az izmos, arányosan kidolgozott testen. Leonon, egy mély bordó fellépőruha volt. Az egyik ujja hosszú volt, a másik viszont csak a könyökétől kezdődött. A férfi elragadtatottan bólintott. Sora haja le volt engedve és hullámosan omlott le a hátán. Gesztenye szemeit kiemelték, ajkán egy kis szájfény volt. A ruhája pedig mesés volt. A mogyorószínű, dupla keresztpántos felsőrész szorosan a testére feszült, szépen megmutatva nőies idomait. A szoknya, ami a csípőjétől kezdődött vérvörös volt, és elől combközépig, hátul egészen a földig ért. Könyékig érő kesztyűt viselt, a nyakában pedig egy vörös rózsa volt, egy fekete szalagon. Leon magához húzta, majd mélyen a szemébe nézett, végül lehajolt. Csókjuk mély volt, és édes. Szerelem fűszerezte, különös aromákkal. Sora lehunyt szemhéja alól néhány forró könnycsepp. Az utolsó alkalmak, hogy csókot kap Leontól. A legutolsók. És igenis ki akarta élvezni, teljesen. S ha ilyen rövid időt is tölthetett csak vele, egy percig sem bánta meg. Könnyei összeforrt ajkaiknál állapodtak meg, s végleg összeolvadtak. Leon lassan eltávolodott. Gyengéd mosolyt küldött partnernője felé. Érezte, hogy valami baj van, de megpróbálta megnyugtatni Sorát. Felemelte a vörös kesztyűbe bújtatott kezet, majd lágy csókot hintett rá. Hirtelen kinyílt az ajtó, és Layla lépett be Sophieval az oldalán. Már a lányok is fel voltak öltözve. Négyen indultak a porond mögé. Leon mindvégig átkarolta Sorát, tudatlanul biztosítva neki félelmetes erejéből. Sora érezte az éles összehúzódásokat a mellkasában, majd az egész egyszer csak elmúlt. Tudta; innen már nincs sok ideje hátra. Feltekintett Leonra, és maga felé fordította a férfi fejét.

- Nagyon, nagyon szeretlek téged.  - suttogta. - Ezt soha ne felejtsd el! És mindig, mindig veled leszek.

- Én is szeretlek. - mosolygott Leon. - De mi ez a hirtelen felindulás? Talán nem fogjuk tudni végrehajtani a manővert? - kérdezte dacosan.

- Dehogynem. - mosolygott rá Sora. - Sophie, vigyázz a bátyádra, kérlek. - majd magához szorította a kislányt.

- Naná. - kacsintott Sophie.

- Remek. - morgott Leon, de szemeiben különös fény villant.

- Itt az idő fiúk, lányok. - lépett oda Kalos, Kenneth úrral az oldalán. - Sok sikert mindenkinek!

Az artisták lassan kiléptek a porondra, Sora és Leon pedig egyedül maradt. A két sztár odaállt, és mosolyogva nézték, amint színes reflektorok, virágszirmok, és csillámporok töltötték be a levegőt. A tömeg pedig nevetett, sírt és tapsolt. Hamarosan azonban elérkezett a várva- várt pillanat. A fények leoldódtak, az artisták lejöttek. A tömeg pedig feszülten felmorajlott. A színpadon vak sötétség volt. Sora és Leon egymás kezét fogva sétált a helyére. A férfi még egyszer lehajolt és mélyen, mohón megcsókolta partnernőjét. Aztán a csók ellágyult. Édes lett, gyengéd, tele az egymás iránt érzett végtelen szenvedéllyel, és szerelemmel. Majd lassan elhúzódott, és bíztatóan megszorította a lány kezét. És elsétált a sötétben. Sora a könnyeit nyelve, puhán ugrott az állványra. Az utolsó érintés. Most nem ragadhatta el az érzelem, most nem. Lehunyta a szemét és megpróbálta élvezni az előadást, még egyszer… Utoljára…

Leon, valahol a sötétség túloldalán volt. Sora szinte magán érezte azokat a tüzes, ezüst szemeket. A falak lassan elhúzódtak, ezzel teret adva a Hold és a csillagok ragyogásának. A tenger halkan morajlott a háttérben, mire a közönség elbűvölten felsóhajtott. Aztán kigyulladt a két reflektor. Két vörös világítás. Az egyik Leont világította meg, a másik Sorát.  Úgy nagyjából húsz méterrel voltak egymástól, és legalább nyolcvan méter magasan. A nézők elhűlten nyögtek fel ültükben. És több ’ezek őrültek’ mondat hangzott el. A két Démon odafent elmosolyodott. Sora hirtelen megszédült, és megkapaszkodott az állvány korlátjában. Úr isten… nem lehet több egy óránál… különben innen szédül le. Az azért nem lenne túl szép látvány. Lassan visszanyerte az egyensúlyát, és elmúlt a lüktetés is. Csak Leonra akart koncentrálni… csakis rá.

Leon gyanakodva nézte a vele szemben álló partnernőjét. Mit titkolhat? Az a furcsa rosszullét az öltözőben nem egyedüli volt. Sora hirtelen megkapaszkodott az állványban. Leon már ugrott volna, de tudta, hogy Sora nem akarná. Ez a műsor valamiért nagyon fontos a lánynak. És nem csak azért, mert ezzel hozta őt vissza. Emlékezett Sora szavaira, ami egy próbán hangzott el; „- Figyelj Leon! Ennek a műsornak tökéletesnek kell lennie. Ha esik, ha fúj, de én megcsinálom. És nagyon remélem, hogy ezúttal nem fogsz az érzéseidre hallgatva visszalépni. - mondta komolyan. - Meg kell csinálni, és kész! Velem repülsz?”

És ő azt mondta, hogy igen. Ez volt a válasza. Sora mindössze egy hét alatt visszaadta neki a lényét, az érzéseit. Gyors volt. Nem gondolkozott, cselekedett. Pedig ez nem volt jellemző Sora Naeginora. Leonnak már magában ez furcsa volt. Keményen, elszántan, mégis végtelen szeretettel hozta őt vissza a kínból. És biztonságot teremtett a sebezhető voltának. Mégsem tudott rájönni, hogy miért kellett egy ilyen kaliberű manővert csupán egy hét alatt begyakorolni. Hisz egyetlen kis hiba is elég. A lány tökéletesen bízott a saját, és még jobban a partnere képességeiben. Ám Leont, akkor sem hagyta nyugodni egy gondolat, ami a szokásosnál sokkal gyorsabb sebességet adott a szívének. Lassan felhangzott az a zene, amire vártak. Egyszerre rugaszkodtak el az állványokról. Fejjel lefelé kezdtek zuhanni. A közönség egy emberként sikított fel. Többen még a helyükről is felálltak. Főleg, hogy minden mozdulatukat tökéletesen lehetett látni a nagy kivetítőn. Úgy tizenöt méterrel alattuk ott volt a speciális trapéz. A szerkezetet zuhanás közben kapták el, ezért a lendületüktől az rögtön a magasba emelkedett. Ahogy a rúddal együtt fölemelkedtek, vörös csillámpor szállt fel a levegőben. Bámulatos fordulatokat mutattak be, szinte egymás tükörképeként. Mélyen egymás szemébe néztek, s mind a kettejük ajkára ugyanolyan démoni mosoly húzódott fel. Sora egy dupla szaltót mutatott be, Leon pedig egy dupla csavart. Majd leengedték magukat, s egy újabb rántás kíséretében, valamint, egy- egy szaltóval, egymás felé kezdtek szállni. Sora felül, Leon alul siklott el, csodálatos tartással. Majd a másik eredeti helyére kerülve, egy könnyed mozdulattal lefelé fordultak, és zuhanni kezdtek fejjel lefelé. Majd egy újabb fordulatnak köszönhetően, guggolva érkeztek egy- egy sima trapézra. És innen jött csak a neheze. Ellökték magukat előre felé, és még elugrás közben egy fél fordulattal módosította a helyzetükön. Háttal fordultak, majd egy szép ívben a fejjel lefelé ereszkedtek. Fantasztikus csavarokat, és szaltókat fektettek bele, majd egy kb. húsz méterrel lejjebb lévő trapézt kaptak el. Hátra felé lendítették magukat, majd egy dupla csavar után újabb trapézt fogtak meg. Tökéletesen egyszerre mozogtak, és a közönség nem bírt csodálkozni. Káprázatosak voltak a Hold fényében, miközben csillámpor száll utánuk.  Átugrottak a rúd felett, és hátra felé kezdtek szállni. Lassan, kecsesen. Amikor megálltak, mind a kettejük mögött egy- egy méterre, hatalmas lángcsóva robbant fel. Hangos sikolyok hallatszottak fel a magasba. Sora és Leon pedig egyöntetűen mosolyodott el. A lángok simogatták, éltették, hódoltak a két Démonnak. Majd a két sztár lefelé fordult, és őrületes tempóban zuhanni kezdtek. A lángok pedig utánuk. Az üvegbúra és a medence már készen volt. Kivilágítva várt rájuk. Mind a ketten hátra felé fordultak, majd belecsapódtak az üvegfalba, ami ezer kristályszilánkra tört. A tűzben repültek szét, egyfajta különleges teret adva a két sztárnak. A szilánkok és lángok között feltűntek ők ketten, egy- egy pózt megtartva. Sora a Főnixet, Leon a Hattyút. Majd újabb fordulat után ismételten zuhanni kezdtek, most már egyenesen a vízbe.  A közönség síri csendben volt. Feszülten várakoztak. A víz felszínén pedig még mindig lángok keringtek. Az artisták is kijöttek a színfalak mögül. Hirtelen két alak bukkant fel a víz felszínén, egy hatalmas ugrással. A tűz pedig követte őket. Majd ahogy guggolva értek a földre a természeti elem is köztük csapódott be, végül kialudt. Feszült, döbbent csend volt. Érezni lehetett a levegőben is. Sora és Leon lihegve nézett össze. Ők csak egymást látták.  Taps csattant. A feszült csöndet felváltó megkönnyebbülés, és örömmámor. Minden ember felállt a lelátókon, az artisták a porondra léptek. Ahány ember ott volt, annyian kezdtek tombolni a csodás manőver láttán, s annyian hódoltak a sztárpárosnak. Lassan felkapcsolták a fényeket. Sora lehúzta a kezéről a kesztyűket, és elhajította, mikor Leon nevetve az ölébe kapta. A közönség őrjöngött elragadtatottságában. Hát ilyen az igazi mámor, az eksztázis érzése. Leon végre megtapasztalta, milyen is az, amikor az igazi partnere szárnyal mellette. Nem csak az érzékek terén, de fent a trapézokon is. Soha nem volt még olyan boldog, elégedett és mámortól ittas, mint ebben a pillanatban, és mint a színpadtól távol. Ez a lány… ez a Démon méltó párja, s kihúzta őt a kínból. Lerántotta a Pokolba, majd felemelte a Mennyországba, de mindannyiszor vele repült maga is. És Leon nem tudta, hogyan hálálhatná meg neki azt, amit érte tett. Végtelen csodálatot, vágyat… és szerelmet érzett a lány iránt. Sora Naegino képes volt kiszabadítani a Halálisten börtönéből… És már soha nem lehet olyan… soha. Letette partnernőjét, és a boldogságtól megrészegülve, semmi másra nem figyelve, a közönség vad tombolásában, forró, szerelmes csókot váltott a Démonhercegnővel. Ebben a csókban benne volt minden… a múlt álmai, a jelen mámora, és a jövő reményei…

Sora lezárt szemhéja alól forró könnycseppek csordultak ki. Fájdalmasan édes volt számára ez a csók. Mélyen magába szívta Leon illatát, ízét. Magába akarta temetni az érintését, a csókját. A szemének csillogását, a boldog mosolyát. Hirtelen vakuk fénye villant. Sora el akart húzódni, de Leon nem hagyta. Szorosan ölelte, mintha egybe akarna olvadni vele, s valóban ez is volt a szándéka. Nem érdekelte ki látja, ki nem. Egyszerűen fürdött a mámorban, s nem akarta elengedni egyetlen szerelmét… soha. És nem sejtette, hogy hamarosan mégis meg kell tennie…

Hirtelen elrántották partnernője mellől, és máris Sophie ölelésében kötött ki. A kislány is végtelenül büszke volt, és néhány örömkönny is kicsordult a szeméből. De ajkain továbbra is ott ült az a csodálatos mosoly. Mindenki a francia Démon köré gyűlt. Még Layla is szorosan átölelte.

Sora boldogan mosolyogva nézte, amint partnere újra olyan, mint régen. Sőt… A közönség még mindig tombolt. Az artisták gratuláltak. Nem akart elcsendesedni az örömmámoruk.  Ám ez a sok fajta zaj lassan kezdett elmosódni a fejében. Megmerevedett. Éles fájdalom hasított keresztül a mellkasán. Szinte olyan volt, mintha ketté akarta volna hasítani. Forró levegő áramlott be a tüdejébe, és égette minden lélegzetvétel. Egyensúlyát vesztve zuhant a földre. Remegve térdelt, miközben az egyik kezét a hevesen lüktető mellkasára szorította. A fejébe vér tolult, ezzel elhomályosította minden érzékét. A fájdalom már elviselhetetlenné vált. A levegő élesen hatolt a tüdejébe. Tompán hallotta a közönség őrjöngését. A taps, a kiabálás hangja nem szűnt meg, de ő csak úgy hallotta, mint egy távoli zajt. Olyan volt, mintha aludni készülne, szemhéja elnehezedett. Lassú dobogás… egy szív dobogása… Hangja erősödött, ám üteme lassult. Látta, amint Leon boldog mosollyal fordult felé. Szemei csillogtak, és őt keresték…

Leon még mindig mosolyogva fordult vissza partnernője felé. Újra a gesztenyeszínű tekintetet akarta látni. Ám, amikor megtalálta, az már nem boldogan csillogott. Fájdalom honolt benne. Mély fájdalom… Megdermedt… Mindenre számított, de erre… hogy szerelmét ott találja térdelve, miközben nehezen lélegzik, s láthatóan fájdalmai vannak. Sora ajkán egy apró vérfolyam csordult le, és Leon már látta mekkora a baj. Amint észhez tért partnernője mellé lendült. Felfogta az esést, mielőtt megüthette volna magát. Ezüst tekintetében kétségbeesés cikázott át. Tehetetlen volt, annyira tehetetlen. Csak nézte, amint a számára legkedvesebb személy egyre csak elveszti az erejét. Remegő kézzel simított ki egy tincset kedvese bársonyos arcából. Olyan puha volt, annyira finom. Olyan üde, és fiatal volt. Nem halhat meg, egyszerűen nem… Az előbb, odafent úgy ragyogott, mint egy igazi csillag. Ám most olyan megtört volt, mint egy porcelánbaba. A közönség felmorajlott, és több helyről sikítások hangzottak fel. Az artisták döbbenten léptek oda hozzájuk. Ahogy Leon felnézett, segítségért könyörögve, rögtön egy óceánkék tekintettel találkozott, ami már könnyben ázott. Nem… az nem lehet… Még most kapta vissza, egyszerűen nem veszíthette el. Újra a lányra nézett, derengő gyöngyházfényű tekintettel, és rekedt hangon szólalt meg.

- Sora! Kérlek, ne csináld ezt! - suttogta. - Mond, mi a baj? Mit tegyek?

- Már eleget tettél. - mosolyodott el gyengén a lány. - Már nem segíthetsz. Minden pillanatban boldoggá tettél. Köszönöm.

- Ne csináld ezt! Ne búcsúzkodj! - kérte. - Velem maradsz, meg fogsz gyógyulni!

- Nem, Leon, már nem. - suttogta, s a megerőltetéstől lassú vérfolyam csordult ki a száján.

- Kérlek szépen! - remegett meg a férfi hangja. - Minden álom, te vagy nekem. Te vagy az életem, nem hagyhatsz magamra, mert belehalok.

- Nem Leon. - köhögött fel Sora. - Meg ne próbáld! Megígérted, hogy nem változol meg soha többé. Ezért - sóhajtott. -, ezért volt olyan sürgős minden. A változás, a manőver, minden. De nem bántam meg egy pillanatra sem, hogy idejöttem. Csak azt, hogy akkor elhagytalak. Túlságosan féltettelek. Talán nem kellett volna. - mosolygott rá. - De túlontúl szeretlek.

- Én is szeretlek, Sora. - suttogta Leon, miközben lehajolt hozzá. - Könyörgöm, ne hagyj el! - majd hátra fordult vad dühvel a szemében. - Hívjon már valaki mentőt! - ordította el magát. - Nem hallják?! Azonnal hívjanak egy mentőt! - üvöltötte önkívületben.

- Leon! - sietett oda Dr. Kate. - Leon, higgadj le! Sorának egy öröklődő családi betegsége volt. Tüdőbetegség. Engedd meg neki, hogy úgy távozzon, amilyen volt; egy igazi csillagként. Hagyd őt nyugodtan meghalni!

- Nem! - kiáltott fel kétségbeesve a férfi. - Nem! Ő nem hallhat meg! Nem hagyhat itt! - ölelte magához szorosan partnernőjét. - Könyörgöm, Sora. Ne tedd ezt velem, kérlek!

- Már nem sok van hátra Leon. - suttogta mosolyogva a lány. - Ne csináld ezt, ne légy ilyen! Nem így akarok rád emlékezni, hanem úgy, amilyen voltál; Démonként. Mosolyogj rám, még egyszer, kérlek!

- Nem megy, nem tudok. - mondta már szinte sírós hangon. - Kérlek, szerelmem! Ne hagyj el! Annyira szeretlek, annyira.

- Én is szeretlek. - simított végig a férfi arcán. - Layla! - szólította meg némán síró barátnőjét. - Kérlek, vigyázz rá! Helyettem.

- Vigyázni fogok! - suttogta a Főnix. - Ígérem.

- Nem! - kiáltott fel újfent Leon. - Velem kell maradnod! Ez parancs!

- Leon… - nevetett fel erőtlenül Sora. - Nem tűröm, hogy parancsolgass nekem. Nagyon szeretlek! Ígérem, hogy mindig veled leszek.

- Nem, Sora. - kérte kétségbeesve a férfi.

- Szeretlek. - majd szemei lassan lecsukódtak.

- Sora! - rázta meg kétségbeesve Leon. - Sora! - emelte meg a hangját. - Sora! - kiáltott fel. Sora! - üvöltött fel, s a színpad visszaverte a hangját. - Kérlek, kicsim, ne tedd ezt velem. Kérlek! Annyira szeretlek, ne hagyj el! - majd csak azt vette észre, amint forró, nedves cseppek csordultak le az arcán.

Csak figyelte azt a törékeny szépséget, aki most úgy feküdt a karjaiban, mint egy porcelánbaba. Nem mozdult, nem nyitotta ki azokat a csodaszép gesztenye szemeket. Nem suttogta, hogy minden rendben lesz. A szíve megállt… s magával vitt egy másikat is. De Leon megfogadta, hogy nem lesz olyan, mint volt. És nem is lesz… Mert akkor csak keserű érzések kavarogtak benne, most olyan fájdalmat érzett a szívében, mint soha. A közönség egynémely tagja halkan felsírt, ahogy a női artisták is. Leon szemei gyöngyházfényűvé vált. És a Démonherceg könnyei fájdalmasabbak voltak, mint bármi más. A szívében egyre csak az a keserű fájdalom kezdett kibontakozni, amit a karjaiban tartott szépséges csillag halála okozott neki. Lassan lehajolt… Hagyta, hogy az érzései teljesen elöntsék. Az előbb érzett mámoros varázs a lánnyal együtt távozott… Egy olyan helyre, ahol nincs már sem kín, sem fájdalom. Elvesztette… ez egyszer örökre… és már soha többé nem fog visszatérni, hogy kimenekítse a fájdalmas sötétségből. Már soha többé… Hagyta, hogy elöntse a fájdalom és a lány iránt érzett szerelem. Megcsókolta azokat a cseresznyepiros ajkakat, még egyszer… és ez egyszer valóban utoljára…

Mikor felemelkedett a szemei már olyan szárazak voltak, mint a legforróbb sivatag. De még most is derengtek. Lassan felemelkedett és a karjaiba vette szépséges partnernőjét. A kecses test, élettelenül nyugodott. Sora feje, Leon vállára csuklott, és a férfi érezte a belőle áradó édes illatot. Lassan elindult kifelé. Kifelé az álmok színpadáról, hisz az ő álmát, épp most vesztette el, örökre…

Lassan a hajnal első fényei világították be a várost. A langymeleg sugarak, szomorúan siklottak  keresztül a színpadon. Mindenki az elhunyt csillagot gyászolta.

Az álmok színpadánál nem maradt más csak egy keserű Démon, akinek a szívében örök fájdalom időzött. Soha nem feledte el egyetlen, örök partnerét. És az emlék, mit szerelme, a Szívek hercegnője hátra hagyott neki, az a mámoros éjszaka, és az ugrás; a Kék dália, melyet soha többé nem hajtott végre…

Vége