A Nap fénye meseszerűen borította be Cape Mary városát. Madarak csicseregtek, gyerekek játszottak a parkokban, és mindenki jókedvű volt.

Akárcsak én, és az Oldham testvérek. Egy kellemes nyári nap volt a mai. Kedves, megnyugtató utcán sétálgattunk.
Sophie teljesen „beleszeretett” Su-ba. Annyira jól elvoltak ketten. A kislány nagyon szeretett vele lenni, így azt mondta, hogy vigyázni fog rá, amíg mi kettesben vagyunk Leon-nal.
Ó, Leon! Az a férfi teljesen megőrjít engem! Én ténlyeg nem hazudok! Megőrülök tőle! Mikor reggel, a csapnak lökve össze-vissza csókolgatott... És az ígérete: „Ma este az enyém leszel...”  Izgatottan, és türelmetlenül vártam az estét. Álmodozásomból Leon hangja hozott vissza.

-         Kértek fagyit? - mosolyogta kedvesem.

-         Maradjatok itt. - ám, nem csak fagylaltért ment el. Közben telefonjáért nyúlt, s egy számot tárcsázott...

Amíg mi várakoztunk, egy kellemetlen személy jelent meg. Hosszú, vállig érő, szőke haja volt, mélykék tekintettel. Egy fakó nadrágot hordott, egy bő pólóval. Alig egy fejjel volt magasabb nálam; tekintete merő gúnyt és szánalmat tükrözött.

-         Nocsak-nocsak! Sora Valentine. Micsoda kellemes meglepetés!

-         J... Jason... - hátráltam pár lépést.

-         Még szebb vagy! Még mindig csak firkálsz, ahogy két évvel ezelőtt is?

-         H... Hagyj békén! - Su, ki eddig Sophie mögött legyeskedett, megérezve feszültségemet, védekezően elém állt, s ugatott. Ez nem csak neki tűnt fel...

-         Ch, még mindig meg van ez a korcs? - mondta gyűlölködve.

-         Jason, menj innen!

-         Valami baj van? - lépett mögénk Leon, s óvoan átölelt. Érezhette, hogy reszketek, akár egy gesztenyefa sárgás levele az őszi szélben.

-         Lám-lám, férfit találtál magadnak, Sorácska? Mondd csak, kielégiti a vágyaidat? - fordult Leon felé.

Éreztem, Leon izmai megfeszülnek, s hogy még szorosabban ölel. Bár, azt nem láthattam, de szemei vészesen szorták haragja szikráit. Mellkasa megemelkedett, levegőt belélegezve, s hamarosan szóra nyitotta kivánatos ajkait.

-         Takarodj innen! Nem tudom, ki vagy te, de azonnal tűnj a szemem elől!

-         Micsoda hősies lovag valaki... Elég pénzed is van? Sora csak a pénzes embereket szereti... - Leon elengedett, s lendítette is a kezét. Jason félve hátrált pár lépést, majd behunyta szemeit, várva a pofon csattanását.

-         Leon! Leon, kérlek, nem akarom, hogy valami bajod essen! Hagyd őt békén, és kérlek, menjünk innen! - fogtam meg a kezét, s húztam el onnan.

-         Ezt megúsztad, te rohadék! De ha még egyszer bántani mered Sorát, neked véged! - sziszegte fogait összezárva.

-         Haha - nevetett undoritóan tenyérbemászóan. - Sora csak a szexet akarja! Remélem, kielégited a vágyatit! - köpte oda, majd Leon ismételten meg akarta félemlíteni, de Jason olyan hamar tűnt el, ahogy megjelent. Szerelmem megfordult, s látta könnyes tekintetemet.

-         Sora! - suttogta, majd odalépett hozzám, s szorosan átölelt. - Sora, sss! - susogta, kezét hátamra téve. - Nincsen semmi gond. - ringatott lágyan.

-         Leon! Én nem vagyok olyan, mint amilyennek ő mondott! Kérlek, ne higgy neki, hisz...

-         Css! - tette ujjat számra, ezzel elhallgattatva. - Nem kell aggódnod! Egyáltalán nem olyan vagy! Ezt már csak tudhatom! De ki volt ez a szemétláda?

-         Ezt ne itt beszéljük meg, kérlek! - suttogtam, s belé kapaszkodva elindultam, Sophie, s Su, pedig követett bennünket.

Lassan lépkedtünk a nyári szellőben. Sophie csilingelő hangja, s Leon erős karja megnygugtatta zaklatott szívemet. Egy padra ültünk le, kedvesem vállára hajtottam fejemet, s néztem a naplementét.

-         Azt, hiszem, én most megyek...

-         Hova? - kérdeztük egyszerre Leonnal.

-         Su-t haza kell vinnem, meg szeretnék bevásárolni is. Remélem, nem haragszotok... - nézett ránk angyali tekintettel, majd észrevetlenül kacsintott Leonnak, aki elmosolyodott. ~ Sophie, Te vagy a legcsodálatosabb hugi a világon! - gondolta magában. - Na, megyek is! Pá! - adott egy csókot arcomra, akárcsak bátyjának.

-         Szia! - köszöntünk el, majd néztük a kis angyal alakját, amíg eltűnik az egyik utcasarkon. Leon egy gyöngéd puszit lehelt fejemre. Aki elhaladt elöttünk, egy szerelmespárnak könyvelt el bennünket. Pedig nem voltunk azok... sajnos... - kicsit elbambultam, majd nagyot sóhajtottam.

-         Jason Céllan a barátom volt 15 évesen. - kezdtem történetemet, melyet úgy éreztem, Leonnak tudnia kell. - Egy évvel volt idősebb nálam. Abban az évben teljesen össze voltam törve, hisz akkor vesztettem el édesapámat. Jason pedig mindig ott volt mellettem, segített, és támogatott. Majd a barátságból szerelem lett. - Leon csendben, feszülten hallgatta szavaimat. - Legalábbis az én részemről. De aztán az egyik estén, mikor hazaértem, Jasont találtam a saját lakásomban egy másik nővel, a saját ágyamban, miként hancúroztak. Jason részeg volt, és mikor kérdőre vontam, megütött, és a fejemhez vágta, hogy csak egy szajha vagyok, egy szerencsétlen senki, egy nincstelen, egy pénz nélküli szegény. Ahelyett, hogy kérdéseket tennék fel neki, inkább örülhetnék, hogy volt mellettem valaki, aki segített neki, és szeretett. De ő nem is szeretett... csak azt akarta, hogy megbízzak benne, hogy aztán az ágyába csalogasson. - hidegen, és keményen mondtam a szavakat, érzelem nélkül.

-         Az a nyomorék... - sziszegte Leon.

-         Aztán... Aztán... - hangom elcsuklott. - Jason megprópált... megprópált... meg... meg... - szerelmem tekintete elsötétült, erős kezével átölelt, mintha ezzel própálta volna elűzni a kellemetlen emlékeket.

-         Csss, Sora! - nyomott egy csókot fejemre. - Nincsen semmi baj...  Itt vagyok veled... - suttogta a megnyugtató szavakat. Lassan ringatni kezdett, én meg azt kívántam, bárcsak így maradhatnánk örökké.

-         Bocsánat, én nem nem akartam... csak szerettem volna, ha tudod, hogy...

-         Felejtsük el azt a szemetet... Rendben?

-         O... Oké...

-         Meglátod! - felelte titokzatosan.

-         Rendben. - követtem őt. Ó, én képes lennék a világ végére is követni!

-         Az meg minek? - kíváncsiskodtam.

-         Fordulj meg! - utasított. Én így is tettem, ő meg rámkötötte, látásomat elzárva. Hosszú ujjai a csuklómra fonódtak, s fölfelé vezetett. Csodálkoztam, mikor nem álltunk meg a negyedik emeleten. Még feljebb mentünk.

Egy ajtó nyikorgást hallottam, majd éreztem, hogy megáll, én meg majdnem nekimentem.

-         Leon, mi ez az egész?

-         Készen állsz?

-         De mire?

-         Készen állsz? - ismételte magát.

-         A... Azt hiszem.

-         Rendben! - hallhattam válaszát fülem mellett. A fekete selyem halk suhanással földet ért.

-         Leon... ez... ez...

Amit akkor, abban a pillanatban éreztem... Bocsássatok meg, de képtelen vagyok elmondani. De az a látvány... Az valami csodálatos volt.

-         Leon! - fordultam meg, s szorosan átöleltem. - De... mért?

-         Gondoltam megünnepelhetnénk, hogy a fogadás véget ért!

-         De az eredmény egyenlő lett. Hisz, én tudok táncolni, Te meg rajzolni...

-         Attól még megünnepelhetjük, nem? - kérdezte, majd megfogta a kezemet, s az asztalhoz húzott. - Kérem, foglaljon helyet, moedmoiselle.

-         Ó, köszönöm, Uram! - mosolyogtam. Boldog voltam. Ó, de még milyen boldog!

-         De, mégis, mikor csináltad ezt?

-         Amikor fagyit kértem, egy telefont is elintéztem... - mosolyodott el, miközben átlátszó borospoharából kortyolt a piros nedűből.

-         Sora... - lehelte. - Engedd meg, hogy csodálatos helyekre repítselek el... Hogy érezhesselek... Hogy elmerülhessek benned... - kábultan megcsókoltam. - Gyere velem... - kezeimet megfogva a lakásom felé húzott...