- A nevedet kérdeztem.. - ismételtem meg remegő hangon, s a fiú szemeibe néztem. Szívem hevesen kalapált, és a várakozástól csak még idegesebbé váltam. Láttam azt a játékos fényt a tekintetében, ami teljesen összezavart.
~ Ki vagy te? ~
Remegtem az idegtől, s nem sok kellett ahhoz, hogy összeessek. Kezem ökölbe szorítottam magam mellett, s éreztem, hogy körmeim belemélyednek a húsomba. Halkan felszisszentem, s az előttem álló srác rezzenéstelen arcát figyeltem.
- Christofer Dale vagyok. - válaszolt nyugodtan. Ijedten, kikikerekedett szemekkel bámultam rá. Elengedtem a kezét, a sajátomat pedig vissza húztam.
~ Nem.. Nem, ez nem lehet! ~
Számítottam rá.. Még sem sejtettem, hogy így lesz. Hogy Ő az.. Pont Ő. És miért pont itt találkozom vele? Lábaim remegtek, s éreztem már nem sokáig fognak tartani. A körülöttünk lévő emberek feszülten figyeltek, s próbálták megérteni mi zajlik kettőnk között. De hisz, hogy akarnák megérteni, mikor én sem tudtam felfogni? Jó pár éve nem.. És, hogy most itt áll előttem, teljes valójában.. Felfoghatatlan. A szívem még mindig hevesen vert, és a levegőt is nehezebben vettem. Szemembe könnyek gyűltek, könnyek. Igazi könnyek. Égetett, csípett, fájt.. A cseppek égő ösvényt hagyva maguk után folytak végig az arcomon. Lassan szétnyitottam a kezem, és lazán magam mellett tartottam. Továbbra sem vettem el tekintetem a fiú arcáról, még ha akartam volna, se tudtam volna megtenni. Hírtelen egy furcsa érzés kerített hatalmába. Tekintetem a mellkasára csúszott, s azon belül is testének a jobb oldalára. Lábaim szinte maguktól elindultak, s nem tudtam irányítani őket. Egyre csak közeledtem a fiú felé, felemeltem az egyik kezem, s a szívére helyeztem. Oldalra fordítottam a fejem, s lefelé néztem majd lehunytam a szemem, és éreztem a dobogását. A torkom össze szorult, könnyeim pedig ismét előtörtek. Lassan kinyitottam a szemem, majd fejem Christofer felé fordítottam. Ujjaim óvatosan húztam össze, s végül ökölbe szorítottam a kezem. Láttam valamit a szemében. Talán sajnálatot? Nem hiszem.. Nem tudom, végül később rájöttem. Elvettem a kezem, majd mit sem törődve a kíváncsi tekintetekkel megfordultam, s vissza sétáltam a szobámba. Behajtottam magam után az ajtót, és mint egy élő halott sétáltam a kanapéhoz. Leültem, majd felhúztam a lábaim, kezemmel átfogtam, és sírni kezdtem..

*

- Chris.. - szólította meg Roxy.
- Most ne! - emelte fel a hangját, majd sarkon fordul, s az öltözőjük felé vette az irányt. Az egyik szekrény ajtaja nyitva volt amit becsapott, majd a hajába túrt, s fel-le kezdett járkálni. A szekrényéhez sétált, szembe fordult vele, s két kezét neki támasztotta, majd fejét ráhajtotta.
- Christofer! - hallott egy mélyebb hangot. Arra fordította a fejét, s tekintete Leonard kérdő tekintetével találkozott.
- Ülj le.. - mondta halkan Chris, majd erőt vett magán, s a padhoz sétált, s leült Leo mellé.
- Mi volt ez? - kérdezte érdeklődve.
- Elmondom.. De ne szakíts félbe. - kérte, majd mély levegőt vett. - 17 évvel ezelőtt történt. 12 éves voltam. Másfél éve légzési problémákkal szenvedtem, nem csak sport végzés közben, hanem nyugalmi állapotban is. Mellkasi fájdalmakra panaszkodtam. Étvágytalan voltam, és az éjszakai vizeléssel is akadtak gondjaim. Több kórházban is jártunk a szüleimmel, míg végül az utolsóban, megállapították, hogy szív betegségem van.. Ami nem más mint Dilatatív kardiomiopátia. Be kellett feküdnöm a kórházba, ahol különbféle gyógyszerekkel gyógyítottak. Sikertelenül. A tünetek továbbra is jelen voltak, és a szív ritmus zavaraim is voltak. Az orvos már csak pár hetet adott volna, esetleg hónapot. - halkult el a hangja, majd a földre szegezte tekintetét. - Végleges megoldásnak a szív-transzplantáció, másnéven szív átültetést találták. Donort kerestek a műtéthez. Már több nap is eltellt, de még mindig nem találtak. Emlékszem.. Aznap este egy fiatal 16 éves srácot hoztak a kórházba. Autóbalesete volt. Elakart menni a szüleitől. A húga is vele akart menni. Nem vitte el. Tisztában volt vele, hogy nem biztonságos, hiszen ő sem tud vezetni. Az egyik utcán nem volt jó a világítás, s egy barom áthajtott a másik sávba. A srác nem kapcsolt időben, és sötét is volt.. Frontálisan ütköztek. - mesélte, majd Leonárdra emelte tekintetét. - Behozták a kórházba, de már nem lehetett megmenteni.. Az ő szívét kaptam meg. - folytatta, s közben a fiú arcát figyelte.
- Ki volt a Húga? - tette fel a kérdést.
- Sora.. Naegino. - válaszolt. - Sokkolta a bátyja halála. Láttam a kórházban mikor kihoztak a műtőből. Akkor 6 éves volt.
- Értem. - bólintott, s maga elé nézett. - Mihez kezdesz most? - kérdezte érdeklődve.
- Mihez kellene? - kérdezett vissza kissé megdöbbenve.
- Semmihez.. végül is. Csak azt hittem..
- Ne higyj semmit. - szakította félbe Chris, majd felállt, s a konyhára ment.

*

Kipirosodott, könnyes szemekkel néztem magam elé. Éreztem a bátyám hiányát. Hozzá szerettem volna bújni, megölelni, és érezni, hogy szeret. Hirtelen minden elfeledett emlék az eszembe jutott. Ő volt az aki kimentett a vízből, ő volt ott velem.. mindig.
~ Miért? Miért engedtem el? ~
Felordítottam, majd kinyújtottam a kezem, s lelöktem az asztalról a pezsgős üveget, ami szilánkokra tört össze, és a szőnyegre folyt belőle a pezsgő.
Kiborultam. Egész testemben remegtem. Éreztem, ahogy dobog a szíve.. a bátyám szíve. Kezem ökölbe szorítottam, s ismét felzokogtam. Hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak, s égő ösvényt hagyjanak maguk után follyanak végig az arcomon. Élettelenül ültem a kanapén, gondolataimba merülve. Szívem hevesen vert, s érzelmek tömkelegét éreztem egyszerre. Már nem éreztem magam olyan üresnek. De.. talán addig volt jó. Nem éreztem, hogy bármi fájna, nem éreztem csalódottságot, bánatot, és szenvedést.
~ Nekem ez nem megy. ~
- Ilyen gyorsan nem tudok újra érezni. - suttogtam magam elé, majd megtöröltem az arcom. Erőtlenül felálltam, és a kanapé elé guggoltam. Összeszedtem a szilánkokat, és a konyhába vittem, majd kidobtam a kukába. A folttal - amit a pezsgő okozott - már nem volt kedvem foglalkozni. Fáradt voltam. Elindultam vissza a nappaliba, a kanapéra tettem a köntösöm, s az ágyhoz sétáltam. Levettem a papucsom, majd felmásztam rá. Megigazítottam a párnám, majd magamra húztam a takarót.
~ Miért? ~
Tettem fel újra, s újra magamban a kérdést, majd ismét könnyek folytak végig az arcomon, míg végül lassan elaludtam.

*

A fény halványan szűrődött be az ablakon, megvilágítva a szobát. Lassan nyitogatni kezdtem a szemem, s kifelé bámultam. Kopogás hallatszott. Felemeltem a fejem, s a hang irányába fordítottam. Megfogtam a takaróm szélét, s a másik irányba hajtottam. Felültem, majd felálltam, s felvettem a papucsom. Megigazítottam a ruhám pántját, majd az ajtó felé indultam, és kinyitottam.
- Jó reggelt Sora! - köszönt mosolyogva.
- Neked is Dzsozef. - köszöntem én is, kissé még álmosan. Elálltam az útból, közben neki támaszkodtam az ajtónak.
- Hogy vagy? - kérdezte miután beljebb ment, én pedig becsuktam utána az ajtót.
- Fáradtan, és.. Emlékszel arra amit anyáék meséltek neked? - kérdeztem kíváncsian.
- Mire gondolsz?

- A bátyámra. - feleltem röviden, majd a kanapéhoz sétáltam, és leültem.
- Igen, emlékszem. - válaszolt, s kérdőn nézett rám.
- Nos. Van egy fiatal ember. Christofer Dale-nek hívják. Ismerős? - tettem fel a kérdést.
- Igen. - mondta, s bólintott. - Ő kapta meg Erick szívét.
- Pontosan.. Itt van. - tettem még hozzá, és az arcát figyeltem. Dzsozef szemei elkerekedtek, s arca sajnálkozást mutatott.
- ..nem tudom mit kell..
- Nem kell semmit. Csak megemlítettem. - szakítottam félbe, ezzel megkönnyítve a dolgát. Ismét csak bólintott, majd szólásra nyitotta a száját.
- Mit szeretnél ma csinálni? - kérdezte felettébb kíváncsian.
- Vissza menni a könyvtárba. - feleltem, s arcán némi pir jelent meg.
- Értem.. Szeretnéd, hogy veled mennyek?
- Ha nem okoz gondod, akkor igen. Szeretném. Vagy van valami ellenvetésed?
- Nem nincs.. - válaszolt, s megrázta a fejét.
~ Dzsozef nem szoktál így viselkedni, mi bajod van? ~
Különböző érzések kavarogtak bennem. Már nem tudtam közömbösen viselkedni. Mosolyogni akartam, mégis sírni a tegnapi nap után. Újra éreztem..
- Akkor felöltözöm. - mondtam, s halványan elmosolyodtam, ami újfent már nem esett nehezemre. Láttam Dzsozef arcán a meglepettséget, de különösebben nem foglalkoztam vele. A szekrényhez sétáltam, elővettem belőle egy rózsaszín kosztümszoknyát, és egy fehér fölsőt. Enyhén kivágott dekoltázsa, és rövid ujjai voltak. Előkerestem a fehérneműm, és a melltartóm, majd a fürdőszobába mentem. Levetkőztem, és a zuhany alá álltam, majd pillanatok alatt lezuhanyoztam. Megtörölköztem, s magamra vettem a ruháim. A tükör elé álltam. Megmostam az arcom, halványan kifestettem magam. Megfésültem a hajam, s kiengedve hagytam. Egy utolsó pillantást vetettem magamra a tükörben, majd megfordultam, s vissza mentem a nappaliba,
- Kész vagyok. - mondtam.
- Oké. Egyébként mit csináltál a szőnyeggel?
- Öhh.. háát.. - kezdtem, majd elnevettem magam.
- Sora jól vagy? - kérdezte aggódva. - Beszedtél valamit?
- ...többet nem nevetek. - feleltem, s az ajtó felé indultam.
- Nem azért mondtam. - szólt, s a karom után nyúlt majd szembe fordított magával. - Csak mióta nálatok dolgozom egyszer sem láttalak nevetni. - mentette ki magát, de végül is igaza volt, hisz tényleg így van. Nekem is furcsa volt, hogy több év után nevettem, és sírtam. Hisz.. azt hittem már nem tudok sírni, nem tudok érezni, és szeretni. Tévedtem.. egy dolog tartott vissza mindezektől. A bátyám halála. Az ő halála tett ilyenné, s most ez változtat vissza?
- Rendben. - mondtam, majd bezártam az ajtót, s lefelé indultunk. A recepcióhoz érve leadtam a kulcsokat, majd elköszöntünk, s távoztunk.
- Miért akarsz megint a könyvtárba menni? - érdeklődött Dzsozef.
- ...

*

- Meddig dolgozol ma? - kérdezte Brigitte az asztalnál ülő húgától.
- Nem tudom, de tudod, hogy ezt én határozom meg. - felelte, s halványan elmosolyodott.
- Tudom, csak szerettem volna ha.. - kezdte, mire Sylvia az ajtó felé fordította az arcát, és ismét elmosolyodott.
- Sziasztok! - köszönt kedvesen, mikor beléptünk az ajtón, majd Brigitte is felénk fordította tekintetét.
- Hello. - köszöntem én is, Dzsozef pedig bólintott.
- Sziasztok.. - mondta Brigitte is, majd elfordította a fejét.
~ Nagyon nem tetszhetek neki... ~
Közelebb léptünk, majd elindultunk az asztal felé. Mindkét lány felállt, s minket figyeltek.
- Miben segíthetünk, ismét..? - tette fel a kérdést Brigitte, némi gúnnyal a hangjában. Én viszont már nem voltam olyan görcsös mint első találkozásunkkor.
- Megszeretném ismerni.. a húgodat.. engedelmeddel. - feleltem ugyan olyan hangsúllyal, habár Dzsozef kérdésére nem ezt a választ adtam.
- Értem. - válaszolt, s most valami egészen mást láttam az arcán, és a tekintete.. olyan más volt. Pillanatnyi csend állt be közöttünk, s fél szemmel láttam, ahogy Sylvia és Dzsozef lopva egymásra pillant, majd a lány elmosolyodik. - Akkor én megyek is.. - tette hozzá, majd hátat fordított nekünk, s elindult kifelé. Azóta se tudom akkor miért engedtem el.
- Nagyon nem vagyok színpatikus a nővérednek. - állapítottam meg, de tekintetemmel továbbra is az ajtót figyeltem.
- Ellenkezőleg. - mondta, s kissé megdöbbentem, majd a lány felé fordítottam a tekintetem.
- Ezt, hogy érted? - kérdeztem kíváncsian.
- Szerintem inkább kérdezd meg tőle. - mondta, s elmosolyodott, majd Dzsozefre nézett, én pedig bólintottam. Elindultam az ajtó felé, majd becsuktam magam mögött. Leszaladtam a lépcsőn, s az utcát bámultam, de már nem láttam. Párpercig ott álltam, s magam elé néztem. Kezemet karba tettem. Hajamba bele-bele kapott a szél, ami ebben a pillanatban nem igazán zavart. Tisztában voltam vele, hogy nagyon sok időt fogok itt tölteni a könyvtárban, nem csupán a könyv miatt, hanem a lányok miatt is.
~ Nehezebb lesz mint gondoltam. ~
És igazam volt. Ha akkor nem engedem, hogy el menyjen Brigitte, akkor.. A mellettem lévő padra pillantottam, majd odasétáltam, s leültem.
~ Mi ez a furcsa érzés? Görcsöl a hasam, s a szívem hevesen ver. Olyan mintha egy kihívás lenne. Egy kihívás arra, hogy megkedveljen. De nem értem. Miért akarok vele jóba lenni? S miért pont vele? Ez teljesen értelmetlen.. De ő sem. Uhm. Egy nap.. egy nap alatt teljesen megváltozott minden. Mindent egészen másképp látok. Szeretném.. szeretném ha szeretnének, és én is vágyom arra, hogy szerethessek. Szükségem van barátokra.. ~
Szabadnak éreztem magam. Eddig önmagam árnyékában éltem. Az érzelmeimet elfolytottam, s próbáltam más lenni.
~ Mert.. mert gyáva vagyok, és gyenge. Gyáva ahhoz, hogy kiálljak azért ami az enyém, s harcoljak azokért akiket szeretek. Gyenge ahhoz, hogy elviseljem a fájdalmat, amiket a sikertelen élmények okoznak, s gyenge, hogy elviseljem a csalódást. ~
Innentől kezdve tudtam, hogy sokat fogok szenvedni, s tudtam fájni fog, és csalódott leszek. De biztonságot adott az, hogy lesznek barátaim, akik mindig, s mindenkor mellettem lesznek. Többek között Brigitte is..

Egy héttel később..

Megint itt ülök a könyvtárban, mint ezen a héten minden nap, és várok. Már egy hete nem láttam. Aznap, mikor hagytam kisétálni az ajtón.. akkor láttam utoljára. Feszülten ültem a fotelban, s egy könyvet olvastam, melyet még a hét elején kezdtem el. Sylviával sokat beszélgettem, nem rég átadta a könyves bolt vezetését egy volt alkalmazottjának, s azóta nővérét helyettesíti.
- Sora. - szólított meg. - Meddig akarsz még várni? - kérdezte, mire felemeltem tekintetem a könyvről.
- Honnan gondolod, hogy várok valamire? - kérdeztem vissza érdeklődve, majd letettem a könyvet az asztalra, s odasétáltam hozzá.
- Egy hete ide jársz. Nem, egyáltalán nem zavarsz, és kedvellek, meg minden.. De hétfő óta azt a könyvet olvasod.. már rég kikellett volna olvasnod.
- És ebből gondolod, hogy várok valakire? - tettem fel újra a kérdést, majd elmosolyodtam.
- Tudom, hogy a nővéremre vársz.- jelentette ki.
- Én.. - kezdtem, de meg se várta, míg befejezem.
- Figyelj.. mikor hagytad elmenni nagyon elrontottad. - mondta, és szólásra nyitottam a számat. - Nem! Halgass végig. Tudom milyen a nővérem. Nem véletlenül nem találkozol vele mostanság. Van némi esély arra, hogy rendbe tudod hozni, de nem lesz könnyű.
- Tudom, hogy hibáztam akkor. De már nem tudom vissza fordítani az időt. És a kérdésére sem azt a választ adnám. Azért jöttem akkor ide, hogy megismerjem őt. Meg persze téged.. de Te más vagy mint Brigitte, ezzel szerintem Te is tisztában vagy. - mondtam, s próbáltam kimenteni magam, persze tudtam, hogy Sylviának teljesen igaza van. - Akkor ne is törjem magam? - kérdeztem kíváncsian, egyenlőre érzelem mentesen.
- Nem tudom miért.. hisz nem is ismeritek egymást, mégis mindketten a másikról beszéltek. Brigitte sem ilyen. Ahogy ismerem nála az első benyomás a fontos, legalább is eddig az volt. És Ti nem éppen egymás nyakába borultatok.
- Tudom.. de már megint nem a kérdésemre válaszoltál. - szólaltam meg, majd elhúztam a számat.
- Tisztában vagyok vele. Erre neked kell választ találnod, feltéve, ha tényleg jóba szeretnél lenni a nővéremmel.
- Szerintem erre te is tudod a választ. Ha ez nem így lenne, nem itt dekkoltam volna egy héten keresztül. Persze ez alatt jobban megismertelek Téged, és több mindent megtudtam Rólad, aminek nagyon örülök. - mondtam, majd elmosolyodtam, s puszit adtam a lány arcára. - Azt viszont még mindig nem tudom.. - kezdtem sejtelmesen, majd folytattam. - hogy mi van Dzsozef és közted? - Kérdeztem, huncut mosollyal a szám sarkában.
- Mi? Semmi.. - mentegetőzött, mire bólintottam.
- Aha.. Én meg hülye vagyok, igaz?
- Igaz. - válaszolt mosolyogva.
- Köszi.. - mondtam, s ismét elhúztam a szám.
- Na jó.. tegyük fel, hogy találkozunk..
- Miért csak tegyük fel, mikor tényleg találkoztok? - kérdeztem, komolyságot tettetve, elfolytott nevetéssel.
- Belém fogsz még kötni? - érdeklődött, közben karba tette a kezét.
- Nem tudom, attól függ. - válaszoltam. - Ma is találkozol vele?
- Találkoznék.. csak nincs ki itt maradjon a könyvtárban. - felelt a kérdésemre mire elmosolyodtam.
- Én szívesen itt maradok. - mondtam mosolyogva. - Itt voltam egy hétig, tudom mit, hogy kell.
- Tényleg? Megtennéd?
- Igen, meg. - feleltem kedvesen.
- Köszönöm. - mondta vigyorogva, majd egy puszit nyomott az arcomra, s elvette a táskáját. - Holnap találkozunk. - mosolygott, majd elköszönt, s az ajtó felé indult. Mosolyogva figyeltem amint távozik, majd vissza sétáltam a fotelhez. Leültem, s kezem be vettem a könyvet majd tovább olvastam..

*

Alig ha 1o oldal maradt olvasatlanul. Az órámra néztem, s már fél kilenc felé járt az idő. Ilyenkor már otthon voltam. Minden nap 8-kor távoztam. Hallottam, hogy az ajtó nyitódik. A szívem hevesen kezdett verni, de mivel abban a fotelben ültem, ami fél oldalt van az ajtónak, nem láttam ki jött be.
- Szia Hugi! Megjöttem. - köszönt, majd elindult az asztal felé, letettem a könyvet, s felálltam, majd felé fordultam. Egy hét után újra találkoztunk. Pár percig csak egymás szemébe néztünk, nem igazán tudtunk bármit is mondani.
- Szia Brigitte.
- ....

Folytatás köv..