-         Valahogy így? - visszhangzott füleimben eme mondata.

Mért csinálja? És mégis mi ez az érzés? Mért van az, hogyha ez a férfi akárhányszor a közelemben van, ha csak hozzám ér, a szívem gyorsabban dobog, és vérem pezsegni kezd? Mért vágyom rá? És mért csókolok vissza?
Mohón, szenvedélyesen és vérpezsdítően csókolta ajkaimat. Mintha egész nap csak erre várt volna, hogy átölelhessen, és megcsókolhasson.
Nyelve végigszántotta ajkaimat, én pedig akaratlanul is kinyitottam őket. Megkereste az én nyelvemet, és szerelmes táncra hívta őket. Kezei szorosan a hátamra tapadtak, én meg öntudatlanul is nyaka köré fontam karjaimat, hogy mélyítsem a csókot. Szegény Sophie megfagyva állt ott nem messze tőlünk. Mikor keze végigszántott a mellkasom és mellem között, azonnal ellöktem magamtól. Lihegve néztem elsötétült szemeibe, majd egy hatalmas pofont kevertem neki.

-         N... Nem megmondtam... hogy... ne csókolj meg? - kérdeztem, miközben légzésemet próbáltam egyenletessé tenni.

-         Mint egy boszorkány, olyan vagy.

-         Köszönöm a hasonlatot, de ha még egyszer meg mersz csókolni, komolyan mondom nagyobb pofont, kapsz!

-         Ó, igen? Mért is? Valld be, élvezted.

-         Nem, egyáltalán nem.

-         Akkor mért csókoltál vissza? - kérdezte hűvös nyugalommal.

-         Mert... hogy legyen mit kérdezned!

-         Hát persze...

-         Ha nem hiszed el, így jártál! Nem érdekelsz! És szállj le rólam, te öntelt perverz.

-         Én perverz?

-         Te, igen, te! Ki más? - akadtam ki.

-         Imádom, amikor dühös vagy...

-         Én meg utállak!

-         Nem szívesen szólok közbe, de mindenki minket néz... mintha egy veszekedő házaspárt látnánk!

-         NEM IS! - üvöltöttük le egyszerre szegény kislány fejét.

-         Hjaj! - sóhajtottam fáradtan. - Sophie, akkor följössz hozzám tanulni?

-         Igen. - felelte Sophie

-         Nem! - mondta Leon párhuzamosan kishúgával. - Nem megy innen Sophie... Szépen hazajön...

-         Leon, tudok magamra vigyázni. Sora meg segít bepótolni az anyagot.

-         Én is segíthetek...

-         Hát persze, csak hogy szegényke nem felvilágosítást kér a szexről, hanem fizikát, és kémiát akar tanulni! - mondtam mondatomat eléggé gúnyosan.

-         Ne gúnyolódj, Sora. - jött közelebb.

-         Én csak az igazat mondtam, Mr. Oldham. - tettem fel kezeimet védekezően.

-         Állj! Fejezzétek be egymás idegeinek tépkedését! Leon, te először is fejezd be ezt az egészet, és hagyd békén Sorát. Sora, mi meg induljunk, mert idő múlik, nap halad! - parancsolt az ezüsthajú eléggé idegesen.

-         Ahogy akarod, Sophie! - karoltam belé, és Leon felé egy elégedett, győzedelmes mosolyt küldtem. - Nem lakom messze, kb. 10 perc.

-         Én is megyek! - mondta Leon egy „Nem győzhetsz le!” arckifejezéssel.

-         Felőlem... - feleltem unottan.

Az út csöndben telt el. Hátamon éreztem Leon tekintetét, de próbáltam nem rá figyelni, helyette inkább a szürke égboltot, mely lassacskán eltakarta a mosolygós Nap arcát.
Kinyitottam a nagy fekete ajtót, majd előkerestem kulcsomat, és kinyitottam postaládámat, mely telis tele volt számlákkal, hirdetésekkel, és egyéb papírokkal. Miután kiszedtem, fölballagtunk az öreg lépcsőkön. Elfordítottam a zárat, majd benyitottam, hol Su azonnal rám vetette magát.

-         Szia, Su! - simogattam meg.

-         Jaj, de aranyos! - csillogott Sophie szeme, miközben a kutya ráugrott.

-         Su, ül! - utasítottam.

-         Vau.

-         Ki az aranyos? - lépett be Leon unottan, de Su azonnal ott termett előtte, és nyalogatni kezdte.

-         A kutyám, Su. Hát nem édes? - kérdeztem kacagva, miközben a „megtámadt” Leont figyeltem.

-         De, egyenesen imádnivaló! - próbálta leszedni magáról a lelkes állatot.

-         Su, gyere. - mondtam neki, és a kutya egyből lemászott Leon-ról. - Kérsz valamit inni, Sophie.

-         Én is itt vagyok... - felelte dühösen Leon. Nem tetszett neki, hogy úgy tekintek rá, mintha levegő lenne.

-         Tényleg? Ezt a felfedezést! - jelentettem ki gúnyosan. - Tehát, Mr. Kéjenc, kér valamit inni?

-         Igen, kérek, de nem vagyok kéjenc.

-         Akkor perverz! Nekem nyolc.

-         Sora! - szorította ökölbe Leon kezeit.

-         Tehát, a képletek! Ezt nem igazán értem, Sora... elmagyaráznád? - karolt belém, és behúzott egy szobába.

-         Kösz, jövök, egyel! De remélem, tudod, hogy egyenesen gyűlölöm a bátyádat.

-         Hmm... az a bizonyos jelenet nem ezt mutatta!

-         Ne kezd te is, mert most ugrok ki a 4.-ről.

-         Jó-jó, bocsánat! Na, akkor tanuljunk, rendben.

-         Oké.

Eközben esküdt ellenségem a rajzszobámba tévedt, egészen véletlenül. Nézegette sok-sok képet, hol az enyém, hol pedig édesapám képeit. És ekkor észrevett egy földön heverő fehér lapot. Lehajolt, és fölemelte. Kikerekedett szemekkel nézte, hogy Ő van rajta. Tökéletes mása, mintha csak egy tükörbe nézett volna.

-         E... Ez lehetetlen! I... Ilyen jól rajzol? - kérdezte meghökkenve. - Sora... Valentine.

-         Te meg mi a fenét csinálsz itt? - kérdeztem.

-         Sora?

-         Nem, a fogtündér. Igen, én vagyok. És mit keresel itt?

-         Én csak... betévedtem.

-         Igen, és mit nézel azon az ártatlan rajzon, amin... te vagy! - kaptam ki gyorsan a kezéből, miközben arcom vörösös árnyalatban úszott, és mappám legmélyére csúsztattam.

-         Mióta rajzolsz?

-         Semmi közöd hozzá! - kiabáltam.

-         Már hogyne lenne! A vendéged vagyok, és kijár nekem a tisztesség! - háborodott fel.

-         Ó, igen? Kívül tágasabb, kedves Vendég! - nyomtam meg az utolsó szót.

-         Fejezd be, most mért kapod föl ennyire a vizet?

-         ~ Mert akárhányszor a közelemben vagy teljesen megőrülök! - gondoltam magamban, de csak ennyit mondtam: Kérlek, menj innen ki!

-         Bocsánat! - azzal kilépett a szobából.

Amint kiment, beletúrtam hajamba, és egy nagyot sóhajtottam. Mit tesz velem ez a férfi? - kérdeztem magamtól.

-         Mit csináltál, Leon? - kérdezte Sophie.

-         Semmit, csak bementem az egyik szobába. Semmi különösebbet.

-         Melyik szobába? Ugye, nem a rajzszobába?

-         De, igen. Mért?

-         Te bolond, idióta! - szidta le. - Az Sora múltjait tartalmazza... az édesapja rajzait, az édesanyja kedvenc zenéit.

-         Mért, a szülei hol vannak? Netán tán elhagyták? - kérdezte gúnyosan.

-         A nevelőszüleim meghaltak. De részben igazad van, mert az igaziak elhagytak. - feleltem szomorúan. - De, ez nem rád tartozik. - majd elmentem mellette, ő meg megkövülten állt ott. Majd észbekapott és utánam futott.

-         Sora... Sora, kérlek! Sora, várj! - mondta, majd visszahúzott, s találkozott könnyes tekintetemmel. - Bocsáss meg, én...

-         Nem tudhattad. Nincsen semmi gond. - szipogtam.

-         Bocsánat... - törölte le könnycseppjeimet.

-         Mondtam, hogy nincsen semmi... - téptem ki kezei közül az enyémeket.

-         Várj, már! - húzott magához, s szorosan átölelt. - Bocsáss meg, jó?

-         Mondtam már, hogy semmi...

-         Biztos?

-         Igen. - de azért nem engedett el, helyette még jobban átölelt. Meglepődtem. Az erdő mély illatát éreztem, de különösebben a szantálfa különleges, érzéki és erotikus illatát. Nyugalmat éreztem. Nyugalmat, boldogságot, és békességet. - L... Leon....

-         Hm? - fúrta fejét hajamba, s alaposan megjegyezte illatomat.

-         E.... Elengednél? - kérdeztem pirongva, dadogva.

-         Ó, hát persze! - felelte kedvesen. Mintha nem is az a Leon lenne... - gondoltam magamban. Legszívesebben egész nap a karjaiban lennék, de... Hé, kislány, hisz még aligha ismered egy teljes napja... De akkor is! - Kaphatnék valamit inni?

-         P... persze, máris. Sophie? - fordultam meg, s találkoztam a kislány mindent tudó mosolyával.

-         Én is kaphatnék?

-         Persze, ahogy akarod. - mosolyogtam.

Besétáltam a konyhába, ahol kinyitottam a hűtőt, és kivettem belőle egy buborékmentes ásványvizet.

-         Tudjátok, itt Cape Mary-ben, júniusban igen meleg időjárás van, főleg éjszakánként. Öm... Kértek bele jégkockát?

-         Én igen! - bólintott Sophie.

-         Szintén. - biccentett Leon.

-         Rendben. - majd vettem két poharat, és odaadtam a testvérpárnak. - És, meséljetek magatokról, ha nem gond.

-         Mit szeretnél tudni? - tette Leon keresztbe lábait, miközben hátradobta rakoncátlan tincseit.

-         Öö... Hát, mondjuk, hogy... Család, tanulmányi eredmények, hobbi, stb. - kortyoltam bele

-         Édesapánkkal, és édesanyánkkal élünk együtt. Szerencsénkre soha nem volt pénzügyi gondunk. Tanulmányi eredmények? Eh... azokat messze kerülöm. Hobbi? Sajnos nem lehetett hobbim, de egy valamit igazán szeretek...

-         Várj, kitalálom. A nők? - tettem keresztbe karjaimat. Sophie alig tudta elfojtani, feltörni készülő kacaját.

-         Öö... Nem, nem, de azok is... khm. Tehát ha a szüleim engednék, akkor a tánc.

-         A tánc?

-         Igen, a tánc. Imádok táncolni.

-         Érdekes. És mért kerüljük a tanulás témát?

-         Leon kitűnő tanuló volt. De már kijárta az iskolát.

-         Akkor mért kerüljük? Mi volt a kedvenc tantárgyad.

-         Muszáj ezt?

-         Igen, muszáj.

-         Szerettem az irodalmat.

-         Hmm... Irodalom. Szeretsz olvasni?

-         Igen. Netán kegyed is?

-         Hagyjuk az udvariaskodást, Leon. De hogy kérdésedre válaszoljak, igen, szeretek. A könyveknek megvan a saját varázsuk, a képzeletük, a fantáziájuk, melyet egy író vetett papírra. És ez tökéletesen segít az elképzelésben, egy-egy rajzhoz.

-         Értem. És neked mi a szenvedélyed?

-         A szenvedélyem? - kacagtam. - A rajzolás. De annak a megszállottja vagyok.

-         Képzeld, Leon, Sora megígérte, hogy lerajzol engem.

-         Igazán ügyes vagy ezen a téren. - bókolt.

-         Köszönöm. - erre csak biccentett.

-         Nos, azt hiszem nekünk mennünk, kell. Így is elég sokat voltunk a nyakadon. - felelte kedvesen. Leon megváltozott. Vajon sajnálatból tekint így rám, vagy...

-         Rendben. Akkor kikísérlek. - feleltem.

Összeszedték cuccaikat, majd lesétáltunk a lépcsőházban, és a postaládáknál elbúcsúztunk. De volt egy kis bibi. Amikor kinyitották az ajtót, mintha az ég leszakadt volna, olyan vihar tombolt kint. Ki se tették a lábukat, de máris csurom vizesek voltak.

-         Sora? - fordult vissza. - Van egy esernyőd? - kérdezte Leon.

-         Nem, nincs, és ti se mentek haza ilyen ítéletidőben.

-         De hát valahogy haza kell mennünk. - erősködött Sophie.

-         Ma biztosan nem...

-         Akkor? - húzta fel Leon egyik szépen ívelt szemöldökét.

-         Nálam fogtok aludni...