Az a kis, szürkés hajú tünemény ott állt a tanárnő mellett, miközben barátságosan mosolygott, és végigtekintett osztályunkon. Aranyos lány, gondoltam, és alaposan végigmértem. De amikor újra nyílt az ajtó, és egy eléggé sármos férfi lépett be, azt hittem a szívem kihagy egy ütemet...
Fekete, kényelmes, bő póló simult felsőtestéhez, mihez egy szintén fekete, eléggé drága nadrágot viselt. Egy férfi papucs virított lábán, hosszú, ezüstszürke haja táncolt márványarca körül, és szürkés tekintete kishúgára tévedett. Egy féloldalas táska volt rajta, mely sötét színben pompázott.  
Az összes lány elkezdett sóhajtozni, és csillogó szemekkel nézték Őt. Én, meg mint valami szobor, úgy néztem rá. És ekkor... Tekintete találkozott az enyémmel. Először fölhúzta szépen ívelt tekintetét, majd démonian elmosolyodott, és végigmért. Óvatosan megnyalta szája szélét.

Mi ez az érzés? - gondoltam magamban. A vérem pezsegett, és kellemes bizsergés futott föl gerincem mentén. Hát ilyen hatással van rám?

-         Sophie... - fordult felé, és valamit a fülébe súgott.
-         De... mért, Leon? - kérdezte a kislány franciául.
-         Majd otthon mindent elmondok... - adta válaszát ugyan azon a nyelven.
-         Igen hosszú, és tartalmas választ várok el tőled! - felelte. A férfi csak kacsintott.
-         Nos, kisasszony, kérem, mutatkozzon be. - kérte Mrs. Bergeron, s a lány dühös pillantást vetett bátyjára, majd megszólalt.
-         Sophie... O... Oldham vagyok, és... Franciaországból jöttem, Párizs városkájából. - szólalt meg csilingelő hangján. Bátyja egész végig engem figyelt.
-         És Ön, uram?
-         Leon Oldham vagyok, hölgyem. - hajolt meg egy picit.
-         Ó, milyen kedves úriember! - pirult el tanárunk, miközben szemüvegét igazította meg. - Látjátok, így kellene mindenkinek viselkednie.  
-         Olyan, cuki ez a pasi... - súgta oda az egyik lány a másiknak.
-         Igen, nem mindennapi, az biztos...
-         Mit meg nem tennék, ha egyszer járhatnák vele... - felelte a harmadik lány.
-         Hé, Sora... Sora... Sora! - bökdösött engem, mire nagy nehezen visszanyertem jelenlétemet.
-         Tessék, Brie.
-         Nem ez az a fiú, akit lerajzoltál?
-         Mi?
-         Hahó! Föld hívja, Sorát! Azt kérdezte Brie, hogy nem ez az a férfi, akit lerajzoltál... tudod, ott van a mappádban...
-         De.. Ő volt az, Maddy... - néztem rá, aki kacér pillantásokat küldött felém. Mély levegő, Sora. - nyugtattam magamat.
-         Rendben, Sophie kisasszony, látja azt a lányt, az a lila hajú lányt, az utolsó padban?
-         Igen, tanárnő.
-         Kérem, üljön az előtte lévő padba! - utasította.
-         Értettem. - azzal fölkapta a cuccát, és az előttem lévő padba ült le. - Szia! - köszönt hátra kedvesen.
-         Szia... Sora vagyok...
-         Sora? - kérdezte.
-         Igen, Sora Valentine. - a kislány szeme kikerekedett... „Sora... Valentine...” - jutott eszébe Leon szavai.
-         Igazán... szép neved van, Sora.
-         Köszönöm! - mosolyogtam.
-         Nos, azt hiszem, nekem mennem kell... - szólalt meg mély hangján, Leon.
-         Ó, Mr. Oldham! Nem akar még egy picit maradni? Már csak - igazított frizuráján, és ruháján. -, hogy megbizonyosodjon róla, hogy kishúga jó kezekben van.
-         Szerintem, Mr. Oldham nem szeretne itt maradni... - szólaltam meg, ami miatt a mai napig is átkozom magamat. Az egész osztály rám emelte tekintetét, és Leon ismét kéjesen elmosolyodott.
-         Parancsol, Miss. Valentine? - kérdezte a tanárnő.
-         Úgy értem... hogy... Mr. Oldham biztosan nem szereti a kémiát.
-         Ön tévedésben van, hölgyem. Egyenesen imádom a kémiát.
-         Na persze, Leon... - forgatta szemeit Sophie.
-         Miss. Valentine. Jöjjön ide, a táblához.
-         Sok sikert, Sora... - súgta oda Brie és Maddy.
-         Szerettünk! - mondta Peter, ki egy szőke hajú, zöldes szemű fiú volt.
-         Kösz... - majd a tanár mellé értem. - Igen, Mrs. Bergeron?
-         Fogjon krétát, és feleljen a múlt órai anyagból. Mr. Oldham fogja osztályozni.
-         Ezt most nem mondja komolyan? Ki ő itt, hogy csak így...
-         Miss. Valentine. - sóhajtott fel. - Azt teszi, amint mondok, vagy mehet az igazgatói irodába! - erősen megfogtam a krétát, és vártam, hogy tegye fel a kérdéseket a kémia tanárom. Utálom! Gyűlölöm! Ezért meg fog halni! - gondoltam dühösen. Láttam, miként kényelmesen elhelyezkedik az első padban, s az egyik lány ott olvadozik mellette.
-         A témája az alkánok!
-         Fantasztikus... - morogtam, majd elkezdtem fölírni a táblára, ami tegnap előttről megmaradt.  

Az alkánok a paraffinok telített szénhidrogének és alifás vegyületek. Homológ sort alkotnak, általános összegképletük CnH2n+2 . A sorozatban a molekulák mérete nő, ezért vegyületek fizikai tulajdonságai változnak. Az alkánok apoláros molekulák. Levegőben vízzé és széndioxiddá égnek, halogénekkel reakcióba lépnek, de különben nem reakciókészek. A metánt kivéve, kőolajból állítják elő őket. Az alkánokat tüzelőanyagként és más szerves vegyületek, pl. műanyagok, előállítására használják. 

Megfordultam, és Leon láttam, miközben a padban előredől, és tenyerébe helyezi állát.

-         Nos, Mr. Oldham, hogy tetszik? - kérdezte csillogó szemekkel, kémia tanárom. - Hányasra ítéli?
-         Legyek jó szívű?
-         Ha élni akarsz, igen! - sziszegtem.
-         Hmm... akkor...
-         Leon! - figyelmeztette Sophie. - Ha élni akarsz, tényleg megadod neki az 5-öst. - felelte franciául.
-         Rendben... Legyen 5-ös, csak, mert csinosan néz ki. - én meg végignéztem magamon, és azt hittem leütöm.
-         Ó, Mr. Oldham, maga nagyon tud bókolni. - felelte nyájasan. - Miss. Valentine! Helyre mehet.
-         Bunkó, beképzelt, öntelt idióta! - suttogtam, miközben dühösen a helyemre vágtattam.
-         Osztály! A képleteket, tessék tanulni, könyv 56. oldal.
-         Bocsánat, a bátyám igen...
-         Semmi baj, csak azt üzenem neki, hogy ha még egyszer szívatni mer, nem éli meg a holnapot az a kéjenc hólyag. - majd elővettem rajzmappámat, és széttéptem a képét.
-         Sora dühös... - súgta Maddy.
-         Eléggé...  

Nagy nehezen végigszenvedtük a kémia órát, ami után jött a fizika, matematika, biológia testnevelés, és rajz. Az egyetlen normális dolog az egész napomban.

Szerencsére, Mr. Minden Nőnek Az Álma, már a kémia óra után eltűnt az iskola teréről, az én legnagyobb örömömre. Sophie-val időközben igen jól összebarátkoztunk. Ő tényleg nem olyan, mint az idióta bátyja. Hallottam, hogy tud lovagolni, és hogy szíve szerint állatorvos lenne, de a szülei nem engedi. Az okát nem mondta el, azt mondta, inkább kerüljük ezt a témát. Azt is mondta - bár fogalmam sincsen, hogy mért -, hogy Leon nem mindig ilyen, igazából kedves, és jószívű ember, ha helyén van az esze. Hát, így első találkozásomra nem éppen ezt mondanám...

 
-         A rajzterem a második emeleten van, gyere, Sophie! Maddy, Brie, gyertek, ti is! - azzal fölsétáltunk a rajzterembe.
-         Készen vagy a rajzzal, Sora? - kérdezte Maddy.
-         Hát, még itt-ott finomítani kell rajta. Csak nem tudom, hogy milyen színűre fessem ki.
-         Milyen rajz?
-         Per pillanat kristályokat rajzolunk - kezdte Brie. -, és Sora a legjobb rajzoló.
-         Tényleg? - csillogott a kislány szeme.
-         Itt van a mappám, nyugodtan nézd meg! - mosolyogtam rá. A lány úgy is tett, elvette a nagy, kék mappát, és szeme kikerekedett.
-         E... Ezek... Gyönyörűek!
-         Köszönöm szépen!
-         Na igen. Sora Valentine egy dolgot imád, és az a rajzolás. Emellett, bárkit, bármit, és bárhol le tud rajzolni!  
-         Wow, nem semmi...
-         Ha akarod, téged is lerajzolnállak! Belőled nagyon jó fotómodell lehetne...
-         Mért? - kérdezte pirulva.
-         Mert nagyon szép arcod van, emellett sokat mosolyogsz, és a hajad színe se mindennapi. Tudod, én úgy rajzolom le az embereket, ahogy elkönyvelem magamban. És téged biztos, hogy egy angyalként rajzolnálak meg.
-         Köszönöm szépen! És ha a bátyámat kellene?
-         Hagyjuk azt a...
-         De most tényleg, tedd félre a haragodat. - szakított félbe.
-         Őt inkább... mint egy... hát... - majd erősen gondolkodtam. - A kezébe rajzolnék egy vasvillát, a fejére meg két ördögszarvat! - tettem karba kezeimet.
-         Biztos? - mosolyodott el mindentudóan.
-         B... Biztos! - bólintottam nem épp határozottan. Aztán láttam a három lány sejtelmes mosolyát. - Na... jó... talán, mint egy Adoniszt, de tényleg jó... teste van a bátyádnak. Ezt akartad hallani?
-         Naná! - nevette a kisebbik Oldham.
-         Ó, drága. Nem azért, Sora - kezdte Maddy. -, de azt mondják, hogy azt fogod szeretni, akit a legjobban utálsz.
-         Köszönöm, Maddy, de hogy én nem fogom szeretni, Mr. Beképzeltséget, az egyszer száz! Ezt meg fogom neked fogadni!
-         Hát, majd meglátjuk! - majd megszólalt a csengő öreg hangja, és bementünk a rajzterembe, hol tényleg elengedhettem fantáziámat.   

*

Az óráknak vége volt. A sok tanuló megkönnyebbülve rohant ki a börtönnek nevezhető épületből. Az égboltot szürke, gomolygó felhők borították be. Hajaj, itt eső lesz.

-         Azt hiszem, Sophie, itt most nem lesz városnézés.
-         Hát, nem épp a legkedvesebb időjárásban jöttünk várost látogatni. - sóhajtott.
-         Hát nem.
-         Szia, Sora! Nekünk most mennünk kell! - intett Brie és Maddy.
-         Oké, sziasztok, holnap találkozunk! - köszöntem el.
-         Azt hiszem, én megyek, és tanulok egy kicsit. Be kell érnem magamat a tananyaggal.
-         Ha akarod, szívesen segítek, neked. - mosolyogtam.
-         Tényleg, Sora? Köszönöm szépen! - ugrott nyakamba.
-         Szívesen, kislány. De cserébe lerajzolhatlak, és betehetlek a Favourite mappámba! - kacsintottam.
-         Nagyon köszi!
-         Engem is betehetsz oda... - szólt egy mély, kellemesen borzongató hang. Megfordultam, és kit találtam ott? Hát persze, hogy Leon Oldham-et.
-         Neked viszont tartozom még egy jó nagy nyaklevessel, meg egy leszidással.
-         Hallgatom... - tette karjait keresztbe.
-         Ide figyelj, engem nem érdekel, hogy ki vagy, de ha megkérhetlek, ne játszadozz az idegeimmel, mert abban semmi köszönet! - mondtam dühösen, majd kisétáltam az iskola kapuján.
-         Hjaj, Leon... - sóhajtotta Sophie, majd utánam sétált, de Leon gyorsabb volt, így Ő ért mellém.
-         Ezt hogy érted?
-         Hogyhogy hogy?
-         Mit vétettem ellened?
-         Hogy mit? Először is itt volt a mai nap... utálom a kémiát, erre a tanár, mivel te egy olyan cuki pasi vagy, elkezdett olvadozni, és mivel én meg mertem mukkanni, kihívott a táblához felelni.
-         De 5-öst kaptál. - döntötte félre a fejét. Jól szórakozott a dühkitörésemen.
-         Az meglehet. De ott van még a tegnapi nap, amikor...
-         Amikor? - kérdezte, miközben egyre közelebb jött.
-         Amikor... - szívem a torkomban dobogott, és éreztem, megremegek a közelségétől. Sophie teljesen ledöbbenten állt ott pár méterrel arrébb. - Amikor, megcsókoltál.
-         Ó, igen? És hogy csókoltam?
-         Hogy csókoltál? Szerinted? Hogy kell csókolni?
-         Valahogy így? - kérdezte, s lehajolt hozzám, hogy ajkainkat egy újabb csókban egyesítse...