Egy csodálatos, verőfényes napra ébredt Cap Mary városa... Na igen. Csak hogy az én történetem nem így kezdődött...
Az égboltot koromfekete felhősorozat borította be, vakító villámokkal, és földet rengető mennydörgésekkel párosulva. Annyira esett az eső, hogy nem is láttam el a teraszom korlátjáig.

- Remek, már megint esik... - sóhajtottam fáradtan, miközben kezemet az ablakom üvegén pihentettem. Halk lépteket, s kisebb lihegést hallottam.
- Su! - mosolyogtam, miközben megvakargattam édes kiskutyám állát. Fölugrott hozzám, és nyaldosni kezdte arcomat. - Mi van veled? - jó kutya módjára leült, farkát doboltatta a szőnyeggel borított padlón. - Éhes vagy? - erre ugatott egyet. - Jól van, gyere! - intettem neki, mire fölállt, és kirohant az ajtón.

Su, avagy Suzi egy Golden Retriever fajtájú kutya volt. Arany szőre borította testét, és nagy, barna szemei voltak. Nyakán egy sötétnarancssárga nyakörv pihent, rajta egy medállal, mely főbb információkat tartalmazott, ha netán elveszne. Su 1 éves nőstény kutya volt, szinte még kölyök. De nagyon jól nevelt, és hallgat a parancsaimra.

- Tessék! - tettem kutyakaját a tálkájába. A kutya vígan elkezdett enni. A másik tálkájába öntöttem neki vizet is.

Nagyot sóhajtva beléptem a nappaliba, s leültem a kanapéra. Bekapcsoltam a Tv-t, de a képernyője fekete volt.

- Remek, nincs adás... - gondoltam magamba. - Legyen már vége ennek a bolond időjárásnak... - Su jött oda hozzám, fejét lábamra helyezte. Megvakargattam. - Tudod, mit? - erre fölkapta a fejét, mert hirtelen fölálltam, és berohantam egy másik szobába.


Festékek, vásznak, papírok édes illata terjengett ebben a szobában. Igazság szerint, itt töltöttem a napom legnagyobb részét. Hogy mért?
Imádtam rajzolni! Ez volt az én szenvedélyem! Egyszerűen csodálatos érzés volt lerajzolni azt, amit gondolatban elképzeltem. Rengeteg mindent, és mindenkit lefestettem már. Ha nem festek? Akkor fogok egy papírt, meg egy grafitot, és rajzolok. Szeretek a színekkel játszani.
És hogy mért szeretek?
Az édesapám, s édesanyám miatt. Nyugodjanak békében. - gondoltam.
Sajnos, édesapámat két évvel ezelőtt elvesztettem, 15 éves koromban. 7 éves lehettem, s édesanyám egy betegségben hunyt el. De tudjátok, nem ők voltak az igazi szüleim. Azok elhagytak. Nem tudni mért, de elhagytak. Egy ugyan ilyen viharos napon találtak rám otthonuk bejárata előtt. Azt mondták, soha nem láttak még hozzám hasonló, gyönyörű gyermeket. És én mindig is őket tekintettem igazi szüleimnek.
Visszatérve, édesapám egy művész volt. Ő tanított meg a rajzolás rejtelmeire. Azt hiszem, 5 éves lehettem, mikor rajzolni kezdtem. Ma én vagyok a legjobb a suliban, és sok pályázatot nyertem már, mire mind büszke vagyok.
Édesanyám pedig táncos volt. Ó, de még milyen táncos. Mindig tökéletesen követte bármely zene ritmusát. Gyönyörű volt, már amire emlékszem. De... Gyorsan fölpattantam, s egy szekrényhez siettem, hol képek sorakoztak. Apám művei. Keresgéltem közülük, mire megtaláltam egy portrét. Anya... - simítottam végig megfestett arcán. Hosszú, barnás haja volt, ugyan olyan tekintettel. Apa megfestette őt. Hjaj... - sóhajtottam egyet.
Nincs senkim... Egyedül vagyok... Egyes egyedül. Na jó, természetesen ott vannak a barátaim, de... Senkitől nem kapom meg a családi szeretet fogalmát.

- Vau! - ugatta Su.
- Persze, te kivétel vagy! - mondtam neki, és megsimogattam feje búbját. - Na, akkor lássunk neki! - majd leültem a kis szófára, fogtam egy jegyzettömböt, egy papírt, ceruzát, no meg egy radírt, és elkezdtem rajzolni.




Eközben a világ egy távolabbik pontján, Angliában...

Egy hatalmas, kastélyszerű házban járunk, hol egy fiatal 19 évesnek tűnő, szinte már férfi fekszik hatalmas ágyán. Mellette egy nő. Igen, tegnap egy picit hancúroztak. Csupán ágyéka vonalát takarta el a fekete selyemtakaró, miközben a lányt öleli. Ébredezni kezdett. Kinyitotta szemeit, mire majdnem megvakult a bevilágító napfény miatt. Nagyot ásított, és fölült. Balra tekintett, mire meglátta a pezsgős poharakat. Fölhúzta egyik szemöldökét, majd az ellenkező irányba pillantott, s egy gyönyörű, szőkés hajú lányt vett észre.

- Layla Hamilton... - mosolyodott el elégedetten. - Hmm... - majd benyúlt fiókjába, és egy kis füzetbe kipipálta a nevét. - Egy újabb trófea. - igen. A nőkben csak ezt látta. Hogy ágyba vigye őket, és szeretkezhessen velük egy egész éjszakán át. Megnyalta szája szélét. - Mondjuk, eddig te voltál a legjobb... - jegyezte meg magában. Kopogtattak.
- Mr. Oswald. - hallatszódott egy fiatal lány hang.
- Hmm? - kapott be egy szőlőszemet, mely még tegnapról maradt ott. A lány belépett.
- Mr. Oswald, bocsásson meg, hogy... - de mondatát nem fejezte be, ugyan is arca átment pipacsvörösbe. Leon értetlenül nézett rá, majd kapcsolt, s a takarót gyorsan magára húzta. - Szóval, én csak... csak... Az édesapja azt szeretné, ha... ha... o... odamenne - mondta, miközben szemét eltakarta. -, mert beszélni szeretne... Ö... Önnel... - dadogta.
- Aha, jó, majd megyek. - felelte unottan, miközben visszafeküdt.
- De... De azt szeretné, ha most m... menne... fontos dologról szeretne beszélni...
- Rendben! - sóhajtotta fáradtan, se fölállt, a lepedőt maga után hagyva. Szegény szobalány még vörösebb lett.
- Engedelmével, én most megyek... - felelte, s becsukta ajtaját.
- Vajon mit akarhat már megint? - kérdezte magától, s belépett a fürdőbe, hol vett egy hideg zuhanyt, tusfürdőjével - mely az erdő mély illatát foglalta magába -, megmosta magát. Kócos haját megfésülte. Fölvett egy fekete nadrágot, mihez egy tört-fehér inget választott, gombjait csak mellkasáig gombolta be. Ujját föltűrte. - Kész! - mondta elégedetten. Igen, a látvány nem volt semmi. Egy igazi nőcsábászhoz illően nézett ki.

Mikor kilépett a fürdőből, Layla égszínkék tekintetével találkozott.

- Layla...
- Jó reggelt, Leon! - csókolta meg a lány. - Csodálatos volt tegnap este, nem?
- De igen! - vágta zsebre két kezét.
- Ma is jössz bulizni?
- Nem tudom... apám akar valamit, szóval nem tudom, mikor szabadulok...
- Értem. Mindegy, azért majd várlak. Jó lenne megismételni a tegnapi napot.
- Szerintem is. - simított végig a fiatal lány meztelen vállain. - De most mennem kell. A ruhád ott van, kérlek, majd távozz. - mondta ismételten csak unott hangon. Kinyitotta hatalmas ajtaját, majd kilépett rajta, s egy bő folyosóra ért. Antik dolgok voltak mindenütt. Méregdrága portrék, vázák, festmények, családi örökségek. - Ó, apám, milyen unalmas! - gondolta magában. - Könyörgöm, a XXI. sz.-ban vagyunk!


Igen. Leon Oswald-nak csak a buli, a pénz és a nők számítottak. A híres Nőcsábász, ki minden nap más lánnyal tér haza. Minden híres partiba meg volt hívva, és a baráti köre is igen nagy létszámmal dicsekedett.
Halk, vontatott léptekkel sétált végig ezen a folyosón, le a hatalmas, kanyargós márványlépcsőn, egészen, apja dolgozószobájáig. Az ajtó valószínűleg tölgyfából készülhetett, hosszú, s aranykilinccsel lett megáldva. Kopogás nélkül, közömbös arccal lépett be.
A hatalmas, fekete, kényelmes székben ülő férfi föltekintett, s idegesen fújtatott egyet. Fekete haja táncolt arca körül, és szürkés tekintete dühösen ragyogott.

- Mikor tanulsz meg kopogni, fiam? - kérdezte, miközben szorgosan írt a jegyzetei közé.
- Mondd, mit szeretnél, apám.
- Több tiszteletet kérek, Leon! Látom, megint egy új nővel tértél haza.
- És ha, igen, akkor mi van? - húzta föl egyik szemöldökét, mikor levágódott a nagy, barnaasztal előtti székbe. Arcát kezébe helyezte, és nézte apja ügyködését.
- Leon! Tisztességesen beszélj velem! Az apád vagyok.
- Bocsánat, apám. - a sajnálat egyetlen fénye sem csillogott szemében, helyette a gúny fogalma annál inkább. - Tehát, mért kívánkoztál látni? - a férfi letette a tollát, majd fia tekintetébe nézett, miközben sóhajtott egyet.
- Leon. Lassacskán 20 éves leszel.
- Igen, két hónap múlva. - tette karba a kezét.
- És én már kiöregedtem, hogy a cégekre, és a birtokra is ügyeljek. Emellett tudod jól, hogy beteg is vagyok.
- Igen, tisztában vagyok ezzel a ténnyel.
- Rendben. Leon! Szeretném, ha megházasodnál, és elvennéd Melissa grófnőt. - döbbenten tekintett, majd hidegen, s gúnnyal teli hangon válaszolt.
- Ch. Persze... majd ha fagy... soha nem fogok elvenni egy kislányt, aki csak mutogatni tudja magát, hogy ő ilyen, meg olyan szép!
- Melissa igazán tehetséges. Okos, szép, kedves, és tanult egyéniség. Ő pontosan neked való.
- Nem fogok 19 évesen megházasodni.
- Én is 20 éves voltam, mikor elvettem édesanyádat! És ne ellenkezz! Két hét múlva elveszed feleségül Melissát!
- Mondtam már apám, hogy nem! Mi ebben a nehéz, hogy megértsd? Nem kényszeríthettek erre! Különben is, egyszer majd megtalálom az igazit.
- Ne vitatkozz velem, Leon! Te csak tárgynak tekinted a nőket - emelte föl a hangját, s föl is állt mellé, hogy talán megfélemlítse fiát, de ez nem segített. Leon is fölállt.
- Mondtam, hogy nem! - ekkor kopogást lehetett hallani, majd nyílt az ajtó, s egy gyönyörű, 16 éves leány lépett be rajta.
- Sophie! - lágyult el Leon tekintete, s átölelte kishúga karcsú derekát.
- Édesapám! Már megint veszekedtek?
- Hjaj! - dőlt vissza a férfi. - A bátyád nem képes megérteni, hogy feleségül kell vennie Melissa grófnőt.
- Azt a boszorkát? - erre Leon elmosolyodott.
- Sophie! Vigyázz a szádra! - figyelmeztette apja.
- Édesapám! Mit szólnál ahhoz, ha Leon és én elutazhatnánk valahova pár hétre, hogy eldönthesse, mit akar. - ajánlotta föl a kislány.
- Ezt hogy érted, Sophie?
- Elutazhatnánk, mondjuk - majd az asztalon lévő földgömbhöz sétált, és elkezdte forgatni. Rábökött egy pontra. - Cap Mary városába.
- Igen, úgy is rég szerettem volna elmenni oda! - csatlakozott hozzá Leon is.
- Nem mehettek. Mindjárt itt az esküvő.
- Drágám! Engedd meg, hogy elmenjenek egy picit pihenni. Igazán rájuk fér. - jött be egy csodaszép hölgy. Hosszú, ezüstösen csillogó haja lágyan omlott vállára, tökéletes alakja kecsesen ringott, miközben szürkés tekintete párja szemeivel találkozott. Kedvesen mosolygott urára. - Ez lenne Leon utolsó kérése, mielőtt összeházasodik Melissával.
- De én...
- Igaz, Leon? - szakította félbe anyja.
- Igen, édesanyám.
- Rendben! - egyezett végül bele apjuk, az Oswald birtok grófja.
- Köszönjük, édesapánk! - csókolta arcon Sophie, majd karon ragadta Leon-t, s kifelé húzta.
- Az a baj, Elizabeth - nézett feleségére-, hogy Te mindig meg tudod lágyítani a szívemet.
- Ó, hát mire való a jó feleség? - mosolygott, miközben megcsókolta szíve választottját.



*

- És, kész! - mosolyogtam, és Su ugatott egyet. - Na drága kiskutyám, hogy tetszik ez a kép? - s megfordítottam a papírlapot. A kutya csak nézett, miközben lihegett. - Na? Nem ismered fel? - csak hátára feküdt. - Te vagy! - mosolyogtam. A kép tökéletesen hasonlított az előttem fekvő kutyára. - Nézd csak - tekintettem ki -, elállt az eső!
- Vau! - ugatott egyet, majd kirohant, s pár perc múlva vissza is tért egy pórázzal a szájába. Engedelmesen leült, farkát a padlón verdeste.
- Menjünk el sétálni? - fölállt, s kezembe nyomta a kis fonalat. - Oké, csak hozom a mappámat. - feleltem, majd egy kis táskába belenyomtam a rajzaimat, óvó tárgyat. Fölvettem kabátomat, s cipőmet, és a pórázt kutyám nyakörvére helyeztem. Kiléptünk az ajtón, s belevágtunk Cap Mary utcáinak felfedezésének.


A kutya előttem szimatolt, mintha még soha nem is volt sétálni. Nagyon szerettem ezt a várost. Itt nőttem fel, és nem is szeretnék innen eljönni. Körülöttem boldog emberek sétálgattak, gyerekek fagyit eszegettek, felnőttek cseverésztek. Hosszú hajamba néha-néha belekapott a szél, a föld nedves volt, a levegő tiszta. Gondoltam, mivel ilyen kellemesen meleg idő van, veszek egy fagyit.

- Jó napot, Miss. Valentine. - köszönt kedvesen az előadónő. Sok ember ismert engem, ahogyan fordítva is.
- Jó napot, Mrs. Reed. Kaphatnék egy vanília-csokoládé fagyit?
- Ó, természetesen! - majd fogta is a kanalat, s a tölcsért, és szedett a két tálkából. - Parancsoljon.
- Köszönöm szépen! - a pénzt odaadtam, majd tovább sétáltam.


Egy gyönyörű parkon mentem át. Ó, de gyönyörű, gondoltam magamban. A fű nedves volt, gyerekek sokasága játszott fogócskát. Egy öregember ült le egy padra, térdén a körülbelül 5-6 éves kislánnyal, miközben játszadoztak, nevetgéltek.

- Hmm... Épp itt az ideje a rajzolásnak. - a pórázt leszedtem Su-ról, miközben táskámból előkotortam a rajztömbömet, s egy ceruzát. Su-nak eldobtam a labdát, s ő boldogan futott utána. Fölhúztam térdeimet, miközben a kis párost nézegettem. Elkezdtem rajzolni...


*

- Tehát ez Cap Mary városa... - tűnődött Leon. - Semmivel sem több, mint Anglia.
- Jaj, Leon, ne legyél már ennyire hűvös. Inkább örülj neki, hogy megmentettelek Melissától!
- Bocsáss meg, Sophie! - csókolta meg arcát. - Na gyere, fedezzük fel a várost.
- Rendben. - megkeresték csomagjaikat, majd fogtak egy taxit, és beszálltak.
- Hova kérik? - kérdezte a sofőr.
- A Dream Hotelbe. - mondta a fiatalabbik testvér. A sárga autó elindult, s egyenesen a kívánt hely felé száguldott.


A szálloda 5 csillagos volt. De hát, megérdemelték, elvégre igen gazdag családból jöttek, nem?
A recepciós lánnyal Leon beszélgetett. Na jó. Flörtölt. Igazán szép nő volt. Hosszú, mélybarnás haja, és tekintete volt, karcsú test, dús, kerek mellek.

- Jó napot, miben segíthetek?
- Szeretnénk beregisztrálni. - mosolyodott el kéjesen.
- Ó, értem. - felelte ugyan így a nő. - A 311-es lesz az önök szobája - nyújtotta át a kis kulcsot. - a harmadik emeleten, jobbra. Reméljük, kellemesen fogják érezni magukat.
- Ha már egy ilyen csodálatos hölggyel találkoztam, még szép, hogy jól fogom érezni magamat! - csókolta meg kezét.
- Oh, a végén még elpirulok.
- Már el is pirult! - felelte. - Köszönöm szépen. - megfogta csomagjait, s besétált a liftbe. A nő álmodozva tekintett utána.
- Muszáj neked minden második nővel flörtölnöd?
- Egyszer élünk, Sophie. Egyszer. - adta válaszát, majd besétáltak szobájukba. Ott kipakoltak, és megismerkedtek ideiglenes lakásukkal. Leon kilépett a teraszra, ahonnan egy lilás hajú lány pillantott meg, miként rajzol. Fölhúzta egyik tekintetét, majd egy picit arrébb tekintett. Egy fekete, rövid hajú lány állt, a mellette lévő teraszon. - Elég szép a kilátás. - mondta.
- Ó, szia baby! - köszönt a lány, miközben arrébb lépett. Toppja alig takart valamit, ahogy a falatnyi tangája. Egy fekete, selyem köntös volt rajta, haja kissé kócos, miközben cigijét szívta. - Új vagy itt, édes?
- Igen, új! - fordult ő is felé.
- Ha akarod, körbevezetlek...
- Nem, a bátyám nem akarja, hogy körbevezesd! - jött ki dühösen Sophie. - Van elég gondja. Viszlát! - azzal a férfit belökte a teraszajtón, majd be is csukta.
- Sophie, ez meg mire volt jó?
- Minek kell neked minden lotyóval összefeküdnöd, Leon? Mért nem találsz te egy normális lányt, akit szerethetsz?
- Sophie...
- Nincs semmi Sophie! Nem azért jöttem ide, hogy teleírjak egy füzetet, hogy ez alatt a két hét alatt hány nővel feküdtél le. Pihenni jöttem, és most vagy lejössz velem, és körülnézünk, vagy mehetsz vissza Angliába, és babusgathatod Melissát! - mondta dühösen.
- Rendben! - felelte döbbenten. - Átöltözök.
- Oké! Öt perc múlva legyél kész!


*


- A rajz, kész! - mosolyogtam, majd eltettem. - Su! - fütyültem egyet, mire a kutya a kis sárga labdájával visszatért. - Okos, kutya! Hozd vissza! - mosolyogtam, miután eldobtam. Nem vettem észre a mögöttem álló alakot, aki nagyon nézte a táskámat. Hirtelen megfogta, és elkezdett szaladni. - Hé! Az az én táskám! Hé! Állj meg! - majd utána kezdtem futni. - Azt mondtam, állj meg! - figyelmeztettem, de mintha meg se hallotta volna.

Csak futottam, futottam, utcákon át üldöztem őt, mire a végén kifulladt, s eldobta táskámat. Lihegve szedtem föl, s aggódva néztem meg, minden megvan-e. Szerencsémre igen. Még az a jó, hogy a pénzemet, és a mobilomat a zsebemben tárolom. A mappám is mind megvan. Huh. Immár nyugodtan kifújtam a tüdőmben ragadt levegőt. A táskát áttettem vállamon, majd visszafelé sétáltam. Másfelé néztem, így nem vettem észre az előttem lévő bukkanót, így hát majdnem elestem de... Helyette inkább két kéz tartott meg a biztos padlótalálkozástól. Arca alig volt pár centire tőlem, és...
Soha nem láttam még hozzá fogható, füstszürke tekintetet. Gyönyörű, férfias márványarca volt, ezüstösen csillogó hajjal. Kezeim széles vállán pihentek. Igen különleges férfi, gondoltam. De ami a legmeglepőbb volt az az, hogy ez az idegen még közelebb hajolt hozzám, s megcsókolt...