Ajándék

Már otthon voltunk, és épp egy finom teát iszogattunk Martha-val. A nappaliban ültünk, én a kényelmes karosszékemben, míg Ő a szemben lévő nagy puffon helyezkedett el.

 
-         Ó, Martha, én... Én annyira köszönöm ezt az egészet! Olyan hálás vagyok neked!
-         Kicsi Sora, nem kell nekem hálálkodnod. Édesanyád kért meg engem, hogy adjam át neked a levelet. De sehol sem találtalak. Egyszerűen eltűntetek.
-         Igen, meglehet. És Te, hol voltál eddig?
-         Írországban. Ott pihengettem, meg neveltem a kislányomat.
-         A kislányodat?
-         Igen, a kislányomat, akiből szép nagylány lett... - nevette. - Luna, már 15 éves. Nem tudom, hogy emlékszel-e rá, de ha jól számolom, 2 éves volt, amikor utoljára találkoztatok.
-         Luna? Hmm... Halvány emlékképeim voltak róla.
-         És mond csak, hogy találkoztál újból Leon úrfival?
-         Hát az egy szép, hosszú történet...
-         Ó, van időm, nyugodtan mondd csak el. - bíztatott.
-         Jó. Hát először egy bankrabláson... - erre félrenyelt, és elkezdett köhögni. - Tudtam, hogy ez lesz a reakciód. - mosolyodta el.
-         Nem... jól vagyok... khm... - majd mikor elmúlt a köhögés, nagy levegőt vett, és letette a csészéjét. Kezeit összekulcsolta, és rám tekintett. - Hjaj, kicsi Sora. Ti mindig valami bajba keveredtetek... De már kiskorotokban is nagyon szerettétek egymást! - mosolyodott el.
-         Ezt hogy érted?
-         Ó, szerintem ti már akkor is úgy szerettétek egymást. Gyerekszerelem! - sóhajtott.
-         Gyerekszerelem?
-         Igen. Emlékszem, akkora hisztit csaptál, olyan 6-7 évesen, mikor nem engedtek át Leon-hoz, hogy a szomszéd város is hallotta. Meg, ha nem Leon úrfi aludt nálunk, akkor te aludtál náluk. És mindig egy szobában voltatok. Amikor meg mi meggyőződtünk, hogy alszotok, fölkeltetek, és kimásztatok az ablakon, s a cseresznyefához lógtatok. Jaj, de kis rosszcsontok voltatok!
-         El sem hiszem, hogy tényleg ezt csináltuk. De mért nem emlékeztem ezekre?
-         Valószínűleg, mert rengeteg gondotok volt... És szép, lassan elfelejtettétek egymást. Ó, és emlékszem, mikor ideköltöztetek, mennyire szomorú képet vágtatok. Leon akkor volt 10 éves, te meg 7. És mind a ketten sírtatok. Nagyon sírtatok. És ha jól emlékszem, azóta nem is találkoztatok... ez idáig.
-         Meglehet. De tudod, Martha, nagyon szeretem. El se tudnám képzelni nélküle az életemet. Főleg most, hogy egy élet növekszik itt, a szívem alatt. - tettem kezemet hasamra. - Alig várom már, hogy a karjaimban tarthassam.
-         Azt mondják, aki anyai örömök, elé néz, még csodálatosabb lesz. Azt hiszem, ez igaz. Ó, Sora, mintha csak Hana kisasszonyt látnám. Annyira hasonlítasz rá.
-         Kár, hogy Ő most nincs itt. - görbült le szám széle.
-         A szívedben mindig is ott voltak, Sora. Akit elveszítünk, lehet, hogy fizikai állapotban nincsen velünk, lehet, hogy nem tudod már megölelni, megérinteni, de csak az emlékükre kell gondolni, és máris veled van.
-         Igazad van, Martha.
-         Megjöttem! - jött be Leon.
-         Szia, szerelmem! - álltam föl, és csókoltam meg. - Hogy mennek a próbák?
-         Nagyon is jól, szerencsére. De akkor is, alig vártam már, hogy itthon lehessek! - ölelt át. Martha szemei könnyesek lettek ettől a jelenettől.
-         Azt hiszem, én nem is zavarok tovább...
-         Nem, Martha, szeretnék beszélni önnel. Följönne velem?
-         Addig csinálok vacsorát, rendben?
-         Rendben, drágám!   

Azzal az ezüsthajú férfi, és volt dadám fölballagott a lépcsőn, egyenesen a gyerekszobába, mely per pillanat üresen állt.

 
-         Martha! Mivel most már tudom, hogy kislányunk lesz, szeretném berendezni a szobát. Mondja, segítene elcsalogatni Sorát, egy picit? Menjenek el városnézésre, de tartsa távol innen. Yuri majd jön, és segít nekem, meg Kalos és Sarah is.
-         Persze, Leon úrfi! - mosolyodott el.
-         Köszönöm szépen! - csókolta arcon Leon.   

Másnap reggel, mikor fölkeltem, Leon nem volt mellettem. Kicsit furcsálltam, hisz eddig mindig megvárta, amíg fölébredek. Fölültem, és fölvettem a köntösömet, belebújtam papucsomba, és lesétáltam a nappaliba, hol Martha-val találkoztam.

 
-         Jó reggelt.
-         Jó reggelt, Sora. Hogy vagy?
-         Köszönöm, jól. Leon hol van?
-         Leon úrfi korán elment, próbára. Mondd csak, Sora, nem szeretnél eljönni babaruhákat venni?
-         Ó, dehogynem! - derült fel arcom. - Csak átöltözöm, és utána mehetünk is.
-         Rendben!  

Miután elkészültem, egy megnyugtató, kellemes séta után elérkeztünk egy bababoltba. Olyan édes kisruhák voltak mindenütt. Kiscipők, fejsapkák, pelenkák, játékok, és miegymás. Ha csak eszembe jut, hogy hamarosan én is a kezemben tarthatom kislányomat... Hogy felöltöztethetem, ringathatom, lefektethetem, miközben édes kis altatódalt dúdolok neki... Ezek az elképzelések könnyeket csaltak szemeimbe.

 
-         Gyere, menjünk beljebb!
-         Oké.
-         Jó napot, segíthetek? - jött oda egy kedves nő.
-         Csak nézelődünk...
-         Ha bármi segítség kell, csak szóljanak. 

Elindultunk a kisebb polcok között, hol szebbnél szebb babaruhákat találtunk. Olyan csodálatosak voltak. Martha csak nevetett, mikor nem tudtam dönteni egy rózsaszín, és egy sárgás ruha között.

Az egyiken fehér alapon rózsaszín csíkok voltak, miközben a közepén egy nagy szívecske virult, és egy kis cipő is, meg egy sapka is társult hozzá.
A másik meg nem is sárgás, hanem vajszínű volt, melyen fehér felhőcskék díszelegtek. Hozzá egy takarót, és egy sapkát kaphattunk.

 
-         Vedd meg mindkettőt, Sora.
-         Ha tényleg, akkor azt hiszem, föl kell vásárolnunk az egész boltot. - nevettem.      

Eközben drága szerelmem sem pihengetett. Bement egy bútoráruházba, hol jó sok mindent vett. Közben megkérte Sarah-t, hogy vegyen mindenféle babacuccot, például plüssállatokat, játékokat, mesekönyveket, stb. Yuri se maradt tétlen. Ő kapta a festékek, és ecsetek tálcáját. Kalos pedig Leon-nak segített.

 
-         Minden megvan? - kérdezte Leon, nagy mosollyal az arcán.
-         Igen! - felelték.
-         Akkor lássunk neki! - adta ki a vezényszót, és neki kezdtek.  

*

Pár órával később...

 
-         Ó, Martha! Annyira köszönöm, hogy segítettél. Olyan csodálatosak ezek a babaruhák! Ha tehetném, egész nap vásárolgatnék, de már így is van egy szobányi ruhánk, meg játékunk... már csak a babaszobát kellene berendezni...
-         Öö... Szerintem, menjünk haza... egy kicsit elfáradtam már a vén csontjaimmal. - mondta elterelve a témát, hogy kellően meglepődjek.
-         Rendben, bár nem is vagy olyan öreg. - kacagtam.   

Elindultunk hazafelé. Mikor odaértünk, kicsit meglepődtem, hogy nyitva van a kapu. Fölsétáltunk a márványlépcsőn, hol a ház ajtajához értünk. Benyitottunk.

 
-         Leon, drágám! Megjöttünk.
-         Sora? - futott le, majd föltekintett a lépcsőn.
-         Nem, a jó tündér. - csipkelődtem. - Kit vártál, és mért van nyitva az ajtó? - kérdeztem, miközben csípőre tettem kezemet.
-         Öö... senkit.
-         Hé, itt festékes vagy. - nyúltam oda arcához. - Leon, mit csináltál?
-         Jól van, lebuktam. Gyere föl, kedvesem. - fogta meg kezemet, és fölvezetett a lépcsőn.
-         Remélem, nem robbantottátok fel a házat, mert akkor... - majd benyitottunk egy ajtón, és a szitkozásom azonnal abbamaradt, helyette tekintetem könnyes lett. - Ó...  

A szoba valami csodálatosan szép volt.
A mennyezet kékre volt festve, hol apró, fehér felhők, és egy mosolygós napocska volt festve, középen egy csillárral. Az ajtó mellett egy könyvespolc volt, tele mesekönyvekkel. A falakon polcok voltak, édesebbnél édesebb állatokkal, figurákkal. A falon szép és kedvesen mosolygó figurák virítottak. Középen volt a bölcső, baldachinnal fölötte. Fehér fakerete volt, benne párnák, és egy selyemtakaró. Fölötte egy kis játék, melyet, ha bekapcsolunk, elkezd forogni, miközben lágy, altatódalt kezd el játszani. Jobb oldal volt egy ágy, ahova le lehetett feküdni, vagy pihenni. De Leon még egy karosszékkel is megajándékozott, mely billegett jobbra-balra. A szobában még volt egy ruhásszekrény, és egy pelenkázó is. A függöny meleg, barackszínű volt, és a padló is be volt borítva szőnyeggel.

 
-         Ó, Leon. - fordultam meg, miközben átöleltem, és vállán kezdtem el sírni. - Ez annyira csodálatosan szép. Köszönöm.
-         Szívesen, drágám, szívesen! - ölelt át. - Tényleg tetszik?
-         Igen! Istenem, ez a kis bölcső... - sétáltam oda, és simítottam végig a fakereten. - Annyira, de annyira köszönöm! - csókoltam meg. - Vásároltam még ruhákat is... - nevettem.
-         Ennek örülök, szerelmem. De gyere, pihenj le.
-         Rendben. - majd leültem a kis karosszékbe.    

Telt, múlt az idő... A pocakom egyre csak nőtt, és nőtt. Hamarosan eljön az a csoda, melyre már oly rég óta várunk: hogy megszülethessen a kicsi lányunk.

Babaszoba... Szinte minden nap itt voltam. Már-már törzshelyem volt ez a helység. Erre a gondolatra mindig is elmosolyodtam. Nagy hasammal a karosszékben ültem, miközben egy könyvet olvastam.

 
-         Drágám, jól vagy?

-         Igen, Leon. - mosolyogtam. - Bár néha-néha fáj, amikor megmoccan. Például most! Gyere, add a kezed! - a férfi így is tett, s én meg a hasamra helyeztem kezét. - Érzed?
-         Rugdos... - suttogta.
-         Igen, rugdos. Nagyon eleven, a kisasszony. - fölhúztam pólómat, hogy szabad szemmel is láthassuk.

-         Hé, kislány, vigyázz anyukádra, nem szeretném, ha valami kárt tennél benne... - simított végig rajtam. - Úgy szeretlek benneteket... - nézett rám.
-         Mi is, téged.
-         Szerelmem, mennem kell... nemsokára elkezdődik az előadás. Bár inkább itt lennék, Veletek.

-         Minél hamarabb végzel, annál hamarabb itt lehetsz. Na de menj! A közönség téged akar!

-         Mert te nem?
-         Jaj, Leon! - sóhajtottam fáradtan. - Nem lesz semmi bajom, Martha itt lesz, meg Layla is, édesem! Menj csak, rendben?

-         Te meg viselkedj, jól, kicsim! - beszélt leendő gyermekünkhöz. - Gyönyörű vagy! - nézett rám, majd megcsókolt, és fölállt. - Olyan 9-10 óra felé itthon vagyok.
-         Rendben, szia!
-         Szia! - azzal kilépett, lesétált a lépcsőn, és beszállt éjfekete Mercedesébe, majd egyenesen a színpadhoz hajtott.
-         Jól vagy, Sora? - jött be Martha és Layla.

-         Igen, csak már igen nagy a pocakom.

-         Gyermekem, ideje lenne elmenni, aludni. Kipihentek kell lenned... - segített fölállni Martha.  

-         Rendben. - kár volt fölállnom. - Ajjaj... - kaptam hasamhoz.

-         Mi az, Sora? - nézett rám aggódó tekintettel Layla.

-         L... Layla... e... elfolyt a magzatvizem!

-         Úristen! Szólok Kate-nek.

-         Meg Leon-nak! - mondtam még.

-         Majd ha beértünk a kórházba. - szólt rám, s telefonjáért nyúlt.

-         Á... - nyöszörögtem.
-         Sora, mit érzel? - kérdezte Martha.
-         Szúrásokat... kisebbeket, nagyobbakat...
-         Lélegezz mélyeket... nemsokára szülni fogsz! - mondta dadám.

-         Sora, próbálj meg lejönni... a cuccod hol van?
-         A szobámba, abba a fekete táskámba. Á... - nyúltam hasamhoz.
-         Rendben! Martha, nyisd ki az ajtót, és segítsd levezetni a lépcsőn, addig én megyek a táskáért.

A nő így is tett. Nagy nehezen lesétáltunk a lépcsőn, majd ki, Layla kocsijába. A szőke Főnix vezetett, én és Martha a hátsó ülésen ültünk.

 
-         Sora, lélegezz mélyeket. - utasított Martha.

-         Rendben. Huh... Huh... - arcom verejtékes volt. - Á!
-         Ne gondolj erre... még ne! - adott tanácsot Layla. - Nemsokára beérünk a kórházba.

-         Valahogy nem tudok nem a szülésre gondolni! - vágtam vissza.

Körülbelül 15 perc múlva beértünk a kórházba. Ott rögtön egy tolószékbe tettek, miközben rám adtak valamilyen fehér kórházi ruhát.

 -         Ó, Istenem...

-         Jó napot! Kérem, mondja meg a nevét.

-         Sora... Naegino... Á... Kérem, siessenek, vagy itt szülök meg!

-         Rendben, akkor ezeket majd kitöltjük. Rosa, szólj az orvosnak. A 212-be jöjjön, szülészeti osztály!
-         Értettem! - majd a telefonhoz nyúlt.

-         Kisasszony, lélegezzen mélyeket.

-         Egész eddig ezt csináltam... Ó, ez nagyon fáj...
-         Jól van, jöjjön! - azzal elkezdett tolni.

-         Layla, hívd Leon-t! - szóltam még vissza.

Bevittek a szülészetire, hol fölfektettek az ágyra, és hoztak vizet, törlőkendőt, és sok-sok törülközőt.

Eközben... Az előadás javában folyt már. Leon egyedi száma jött, Ő szárnyalt fenn a trapézok közt. A fülében lévő mikrofonban utasították, hogy álljon meg az egyik trapézon. Értetlenkedve, de úgy is tett.

 -         Mi ez az egész, Kalos? - kérdezte.

-         Elnézést kérünk, de az előadás leáll...

-         Mért, Kalos? - tette fel újabb kérdését.
-         Leon! Sora kórházban van... megindult a szülés. - amint eljutottak agyához a mondat jelentése, mint valami félőrült, úgy kezdett rohanni, egyenesen kocsija felé. Ott beült, és szélsebesen száguldani kezdett az úton, más vezetők dudálásával, és káromkodásaival nem törődve. Nemsokára meg is érkezett a kórházba.

-         Sora Naegino melyik szobába van? - kérdezte türelmetlenül.

-         Sora... Naegino... - pötyögte be a nevét. - 212, de várjon uram, nem mehet be, mert... - de Leon meg sem hallotta, csak egyenesen szobám felé sietett.

-         Leon! - mondta Martha

-         Martja! Sora... Hogy van?

-         Bent van... megindult a szülés... És nem tudom, hogy van... - felelte a nő.

-         Be kell mennem, hozzá...

-         Leon, át sem öltöztél... - szidta Layla.

-         Most nem érdekel! Be kell mennem hozzá... Mellette akarok lenni. - majd be is nyitott.

-         Ide nem jöhet be, fiatalúr.

-         Én vagyok az apa... - erősködött.

-         Leon... - hallhatta hangomat. - Kérem, had... had maradjon...

-         Vegye fel ezeket! - utasította a nővér, és ráadott valami zöld színű köpenyt.

-         Sora... - suttogta, miközben megfogta kezemet.

-         Ha tudnád, hányszor szidtalak én ebben a fél órában... Á! Senkinek nem kívánok ilyen fájdalmakat.

-         Css, édesem! - nevetett, majd arcon csókolt.

-         Rendben, itt vagyok. - jött be Kate. - Lélegezz mélyeket, majd amikor azt mondom, nyomj, akkor kérlek, tedd azt.

-         Oké...

Hosszú órákon át, szenvedtem... Már 5:15-öt mutatott az óra.

 
-         Még egy kicsit bírd, Sora... már látom a fejét.

-         De jó neked... Ááá! - azt hittem, eltöröm Leon kezét, olyan erősen szorítottam.

-         Még egy kicsit. Nyomja!

-         Áá!

-         Ez az, igen, ez az! Kislány! - majd egy édes, magas, és sírós babahangot hallhattunk. Megkönnyebbülve dőltem hátra, miközben szemeim könnyesek lettek. Hajam tapadt arcomra, Leon kezét már nem szorítottam olyan erősen.

-         Kislányunk...

-         Ügyes voltál, drágám! - csókolt meg szerelmem.

-         Nézzétek! - hozta oda Őt, egy rózsaszíntakaróba bugyolálva.

-         Szia, kicsim! - vettem át remegő kezekkel. - Ó, de pici vagy... - a sírás abbamaradt, hála a dédelgetésemnek. Pár perc múlva kinyitotta tekintetét. - Leon, nézd, milyen gyönyörű! - sírtam. A kis csodának, mely belőlünk született, szürkés tekintete volt, de a barna, apróbb színeit is fel lehetett bennük fedezni. Apró, halványrózsaszín haja volt, és valami csodálatos teremtmény volt.

-         Mi lesz a neve? - kérdezte könnyezve Kate.

-         Ezen sokat gondolkodtam... Mi lenne, ha Hana lenne a neve... Hana Oswald. - ajánlotta Leon.

-         Hana Elizabeth Oswald. - javítottam ki.

-         Hana Elizabeth Oswald... - ismételte. - Üdv itt, kicsim!

 Folytatása következik...