|
In the school
2008.06.19. 20:06
Mikor legközelebb felébredtem Brian már a szobában ült és olvasott. Ránéztem a órára: fél kilenc. Ezek szerint Matt már suliban van. Brian meghallotta a mozgolódást, úgyhogy lerakta könyvét.
- Hogy érzed magad? - érdeklődött.
- Sokkal jobban - feleltem fél mosollyal arcomon.
Láttam a szemében, hogy sok kérdés van benne, melyeket nem mer feltenni.
- Brian - szóltam. - Nyugodtan kérdezz bármit! - bátorítottam.
- Az enyém? - bukott ki belől azonnal.
Bólintottam, féltem a reakciójától. Tudtam, hogy nem ebben reménykedett, de nem akartam hazudni neki.
- Mióta tudod?
- Tegnap délután voltam orvosnál. Utána mentem ki a játszótérre, ott áztam meg... - meséltem.
- Mihez kezdünk? - sóhajtott végül.
- Nem tudom... Matt tudja? - kérdeztem meg, amitől a legjobban féltem.
- Nem, csak én. Ugye tudod, hogy a tegnapi akcióddal nem csak magadat veszélyeztetted? - dorgált meg rendes báty módjára.
- Sajnálom - hajtottam le a fejem.
- Tudom... csak aggódtam - ölelt meg.
Hosszú percekig egyikünk sem mozdult.
- Megtartod? - törte meg a csendet Brian és nyögte ki végre, amit már kezdettől fogva tudni szeretett volna.
- Nem lenne szívem megölni - válaszoltam halkan.
Azt hittem ellenkezni fog, jó leszid, de nem tette, csupán bólintott. Jelezte, hogy megértette, elfogadta döntésen, még ha nem is ért egyet.
Anyának mit mondunk? És Mattnek? - tört ki belőle az aggodalom.
- Brian, nem tudom. Fogalmam sincs, mit fogok kezdeni, hogy mi lesz a sulival. Nem tudom, hogy fogjuk elmondani bárkinek is... Sajnálom, hogy félbetörtem az életedet - fejeztem be bűnbánóan.
Csak ekkor gondoltam bele, hogy 16 éves vagyok. Én még nem bírok el egy ekkora felelősséget. Nyáron hozzá kell mennem Leonhoz, miközben Brian gyerekét várom... és csak tízedikes vagyok. Rájöttem, hogy két évvel ezelőtt mekkora hülyeséget csináltam, mikor Dan gyerekét nem vetettem el. Nem akartam ideje korán felnőtté válni, megrémített a felelősség. Átlagos tizenéves akartam lenni, mint bárki más. Legszívesebben sírtam volna, de már nem tudtam.
- Mit csináljak, Brian? - estem kétségbe. - Tizenhat vagyok! És terhes, menyasszony.
- Biztos, hogy terhes agy?
- Biztos... még négy napom van eldönteni, megtartom-e. Nem akarom, hogy Matt megtudja.
- Nézz rám, Jen! Segítek hallod? Csak ne add fel!
Négy nap pokol... Bár Matt nem akarta, mégis másnap már mentem suliba. Azt hittem, így el tudom terelni a gondolataimat. De hiába... Sokszor, csak ültem az órán és bámultam magam elé, nem figyeltem semmire. Pénteken már ismét a kórházban találtam magam. Nem voltam benne biztos, hogy jönni akarok, a lábaim mégis hoztak. Két óra... Ennyi volt és már túl voltam mindenen. Mintha sosem lett volna semmi. Csak én és Brian tudtuk, mekkora szenvedés volt minden, ami az elmúlt pár hónapban történt. Sosem hittem volna, hogy képes leszek elvenni egy életet, ám mégis megtettem. Rettenetes bűntudat gyötört.
Amint hazaértem, kezdődött a próba. Egy darabig egész jól tartottam magam, de az egyik számnál eltört a mécses. Már harmadszor csúszott meg ugyanazon a helyen a hangom. Kész szerencse, hogy nem volt nálam gitár, biztosan eltörtem volna. Így csak megfordultam és teljes erőmmel beleöklöztem a falba. Síri csönd lett az egész garázsban. A kezemből elindult a meleg vér és nem úgy tűnt, hogy meg akar állni.
- Jen! - törte meg a csendet Sophie, majd odafutott hozzám. - Jól vagy?
- Persze, semmi bajom - feleltem.
- Húgi, mi volt ez? - aggódott Matt is.
- Csak hagyjatok békén! Minden rendben van, mondtam már - kiabáltam, bár leginkább magamat akartam meggyőzni.
- Jó erőben vagy - állapította meg Jack. - Lejött a vakolat.
Brian felszaladt kötszerért, majd betekerte bal kézfejem.
- Na, folytassuk! - szóltam, mikor kész volt.
- Szerintem mára elég volt - válaszolt Nessa.
- Igen, nekem is fárad a kezem - keresett kifogást Keyra is.
Szerencsére nem kérdezgettek, így a titok, titok is maradt. Legalábbis azt hittem...
Lassan közeledett az év vége, és ezzel együtt az iskolai tábor is. Minden évben a valamiben kiemelkedő tanulók mehetnek. A banda a karácsonyi bál miatt természetesen ott lehetett, Leon Sophie, Jason és én pedig a sportteljesítményünk miatt is kiérdemeltük a részvételt. Négy órán át zötykölődtünk a buszon. Csak akkor derült ki, hogy valamely okból kifolyólag Daniel is jön. Mit ne mondjak, repestem az örömtől. Leghátul ültem mp3-ammal a fülemben. Csak bámultam kifelé az ablakon. Egyszer csak a szék lesüllyedt mellettem. Oda se fordultam, szinte magamban éreztem a Matthez tartozó zöld szempár kíváncsi tekintetét. Lehalkítottam a zenét.
- Mit szeretnél? - kérdeztem, csupán azért, hogy tudja, figyelek, de fejemet továbbra sem fordítottam.
- Miért nem tudod élvezni az életet? Csak legyél fiatal, bulizz! Mi a baj? - kérdezte.
- Semmi bajom - feleltem unottan, hiszem az elmúlt pár hétben körülbelül százszor mondtam már ugyanezt.
Tudod, nekem bármit elmondhatsz, húgi!
- Matt, ez most nem olyan. Nem lehet megoldani egy-két jó szóval. Tudom, hogy mérges lennél, óriásit csalódnál bennem. Ezt egyedül kell elrendeznem - mondtam.
Fejemet csak ekkor fordítottam bátyám felé. Matt látta rajtam az elkeseredést, mely szépen lassan uralma alá hajtott, és nem eresztett. Bátyám egyetlen szó nélkül megölelt.
- Kérlek - súgta a fülembe.
- Sajnálom Matt... Tényleg nem tehetem - feleltem hasonló hangerővel.
- Csak aggódom értem, húgi! Féltelek - engedett el Matt.
- Tudom, és nagyon hálás vagyok érte - húzódott mosolyra szám.
- Gyerekek! Mindjárt odaérünk - tájékoztatott miss. Davidson. - Szedjétek össze a csomagokat!
Alig tíz perc múlva megérkeztünk a tengerparti szállásunkhoz. A környék csodaszép volt. Nem sokkal távolabb már erdő húzódott, a távolban pedig hegyek magasodtak. Első látásra beleszerettem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
