Nélküle nem érek semmit

   Hallottam a mentőautó szirénáját egyre közelebb és közelebb, míg végül el nem ért minket. Nem néztem fel. Csak sírtam, magamhoz szorítva Leon hideg testét. Hallottam azt is, ahogy a mentősök kiszállnak az autóból és rohannak felénk. Minden egyes lépésükkel felkavarták, az utat beborító vizet. Már közel voltak..mégsem emeltem fel tekintetem..csak öleltem Leont. Az idő pedig mintha megállt volna.. én pedig vissza akartam pörgetni, hogy megakadályozzam azt, hogy elmenjen…De sajnos ez lehetetlen volt. A következő pillanatban, visszahúztak a valóságba.. kiragadták kezeimből Leont, és próbálták újraéleszteni. Én persze nem akartam hogy elvegyék tőlem és szorosan fogtam a kezét, de hiába..éreztem hogy lassan enged a szorításom és kicsúszik a kezemből…aztán ketten lefogtak és beadtak valami injekciót, aminek hatására már nem bírtam megállni remegő lábaimon. A földre rogytam, és üres tekintettel néztem magam elé.

      -     Ez egy gyenge nyugtató kisasszony, hogy kicsit megnyugodjon. Mondja megsérült valahol? – takarta rám kabátját az egyik, mivel az eső még mindig szakadt, de én csak halkan suttogtam.

-         Már túl késő… - temettem arcomat a kezembe. – Elkéstek…

-         Sose higgye, hogy túl késő. – fogta meg a vállamat. Nem értettem mit akart ezzel mondani, de egy belső hang sugallatára újra Leonra néztem. Nem mozgott….élettelenül feküdt a hideg és vizes úton...mindene véres volt de….lélegzett. Lassan.. nagyon lassan és nehezen, de lélegzett… A remény apró szikrája lobbant fel bennem… -„még is lehet esély arra, hogy újra velem legyen”

A kórházba érve Leont azonnal a műtőbe vitték. Azt mondták, hogy nagyon súlyos az állapota és hogy mindent megtesznek majd érte, de sok múlik azon, hogy Ő harcolni fog e az életéért…. Eközben nekem kint kellett várnom…nem engedtek be..pedig szerettem volna… ott lenni… fogni a kezét és erőt adni neki, de nem lehetett.. helyette csak ültem tehetetlenül… Ha bár már este volt, a kórház nem volt csendes. Körülöttem fel s alá járkáltak a nővérek, megnyugtatták az álmukból felriadó betegeket, néha megpihentek és egy pohár kávé mellett beszélgettek. Nekem még is úgy tűnt, mintha csak némán tátognának.. mert én csak egy valaki hangját hallottam… Leonét:. „ Szeretlek….Sora” régóta vártam, hogy ezt mondja, most még is… szerettem volna elfelejteni, mert ahányszor visszacsengtek a fejemben szavai, melyet akkor még utolsó erejével halkan mondott, újra magam előtt láttam, ahogy véresen, legyengülve fekszik előttem, szemében pedig többé éve vissza folytott könnyek gyűlnek.  Szörnyű volt újra és újra látni…. Ahogy csendben ültem és néztem a földet, újra elkezdtek folyni a könnyeim.. homályosan láttam a szememet elárasztó könnyektől, ezért nem is emeltem fel tekintetemet, de amikor valaki megállt előttem akaratlanul fölnéztem.

- Segíthetek valamiben kisasszony? – nyújtott felém egy zsebkendőt az egyik nővér.

- Nem köszönöm.. – válaszoltam halkan és elvettem kezéből a zsebkendőt.

- A férfi, aki most a műtőben van, ugye hozzá tartozik? – erre én nem feleltem csak az ajkamba haraptam és bólintottam. – Nyugodjon meg. Erős férfinak látszik, túlfogja élni.- mosolygott rám együttérzően majd elindult.

- Elnézést ….- szóltam utána – még is lenne valami…telefonálhatnék? – nem tudtam ugyan, hogyan fogom megmondani, de értesítenem kellett valakit a Színpadtól.

- A folyosó végén van egy készülék. Használja csak nyugodtan. – mondta majd befordult a legközelebbi szobába. Hallottam még, ahogyan megnyugtatja az egyik beteget, majd elindultam a telefonhoz.

Mikor a telefont a fülemhez emeltem és hallottam ahogy kicseng, már akkor majdnem sírva fakadtam… „ Még is hogyan mondjam el….. „ –csak ez járt a fejemben.

-         Yuri Killien vagyok Kalos jelenleg nincs itt, tessék? – hallatszott egy férfi hang a telefon másik végén. Nem tudtam beleszólni.. éreztem hogyha megpróbálnám, azonnal kifakadna belőlem a sírás.. de valahogy meg kellett mondanom..

-         Yuri…. – szóltam bele halk remegő hangon, közben az ajkamba harapva, hogy ne vegye észre, hogy sírok. Rövid ideig csend volt… egyikünk sem szólalt meg.

-         Mi a baj Sora? – kérdezte végül. Ekkor már nem bírtam vissza folytani a sírást. Eddig háttal a falnak támaszkodtam, de most, elhagyva magam a földre rogytam. Térdemet egészen az arcomig felhúztam és fejemet lehajtva ültem a földön.

-         Sora! Sora mi a baj? Ne csináld ezt hallod? Mi van veled? – hallottam Yuri aggódó hangját és erőt véve magamon újra megpróbáltam elmondani.

-         Elütötték….. az én hibámból…. És most…élet halál között van…miattam … lehet hogy örökre elveszítem majd… de én abba belehalok.. Leon nélkül nem érek semmit.. kérlek..gyere ide.. nagyon rossz most egyedül… - mondtam elcsukló, egyre halkuló hangon.