A levél  

- Martha vagyok. A te volt dadád, Sora...

 „Egy hat éves kislány ül egy konyhapult mellett, ahol egy barna hajú nő epres tortát süt. A kislány sunyi mosollyal ellop egy epret. 

-         Sora! Nem megmondtam, hogy ne lopkodd az epret? Így hogy süssek neked epertortát?
-         Martha néni! Olyan finom! Nem tudok várni! - azzal bekapta a gyümölcsöt.
-         A türelem rózsát teremt, kicsi Sora! - mosolyogta a nő.”  

-         Martha... - tekintetem könnyes lett. - Martha néni! - sírtam, s átöleltem.
-         Kicsi Sora! Jaj istenem, hogy megnőttél! Olyan nagy lettél... egy kész nő. És... Ó, hogy hasonlítasz az édesanyádra! Mondjuk a szemed apádé, ezt le se lehet tagadni!
-         Martha néni...
-         Yume? Ó, Yume! - ölelte át könnyezve a kislányt. - Te is nagyot nőttél. Legutoljára még pici baba voltál, mikor láttalak. - majd elővett egy zsebit, és szemét kezdte el törölgetni. - 12 év igen hosszú idő. És végre megtaláltalak benneteket. Jaj, el se tudom képzelni, mi történt veletek. És látom, gyermekem - fordult felém. - anyai örömök elé nézel.
-         Igen. - tettem automatikusan hasamra kezemet. - Anya leszek. - mosolyodtam el a gondolatra.
-         Tudjátok már, hogy kisfiú lesz, vagy kislány?
-         Kislány. - válaszoltam, miközben Leon-ra pillantottam. Tekintete rögtön ellágyult.
-         Na jó, nem papolok tovább. Ez legyen az én ajándékom... - majd táskájában kezdett el keresgélni, mire mi kíváncsian néztünk rá. - Jaj, hova tettem... - gondolkodott el. - Nem, ez nem kell... nem... ez sem... - közben mindenféle tárgyat vett elő. - Á, megvan! - vett elő egy borítékot. - Ez a Tiéd, Sora. No, meg a tiéd, Yume. - mosolyogta, majd nagyot sóhajtva át akarta nekünk adni a kis levelet, de...
-         Az a levél engem illet! - ez a hang. Villámcsapásként ért. Gyorsan megfordultam. ~ Jaj, ne!
-         Nénikém... - ijedten hátráltam pár lépést.

Ott állt. Ott állt életem megkeserítője. Nem sokat változott. Maradt ugyan olyan szőke, és beképzelt, parancsoló hangú, mint volt. Rettegtem tőle, ahogy csak lehetett. Leon óvóan átölelt, mert tudta, hogy félek tőle.

 
-         Az a levél csak engem illet. Úgyhogy add csak ide, Martha.
-         Samantha! - mondta gyűlölködve a nevet. - Ez a levél csak Sorát, és Yumé-t illeti! Neked, és Vanessá-nak nincs hozzá joga elolvasni.
-         Ó, még hogy nincs? Már hogy ne lenne? Hisz a testvére voltam, Hanának! Add ide a levelet!
-         Nem! Ezt Hana mondta, hogy csak Sorának adhatom oda! Gyermekem - fordult felém. -, olvasd el! - mosolyogott rám elégedetten, majd kezembe nyomta a levelet.  

A boríték sötétkék színű volt. Rajta arany, dőlt, és kacskaringós betűkkel: Gyermekeimnek Óvatosan végigsimítottam az íráson, majd megfordítottam, és kinyitottam. Föltekintettem, s találkoztam Samantha gyűlölködő, dühös tekintetével. Kiszedtem a boríték tartalmát, megy egy fehér, gondosan összehajtogatott levélke volt. Kinyitottam, s elkezdtem olvasni. Már az első pár sornál sírni kezdtem.

-         Ez...
-         Olvasd csak tovább, Sora. - mosolygott bátorítóan Martha.   

„Én kicsi Sorám, és Yumé-m! Ha ezt a levelet olvassátok, már valószínűleg nem élek... Ebben a levélben fontos dolgokat szeretnék Veletek közölni. Drága gyermekeim! Ez a levél az örökségeteket tartalmazza! ...”   

-         Hogy mi? Az örökségünket? - kérdeztem felpillantva.
-         Igen, kicsim, igen!  

„ ... Tudjátok jól, hogy édesapád, és én titeket szerettünk a világon a legeslegjobban. Nem tudom, milyen helyszínen vagytok, és hány ember van körülöttetek, de nem szeretném húzni az időtöket.Édes kicsi lányaim, először is, szeretném a házakkal, és a birtokokkal kezdeni. Apád úgy döntött, hogy négy házat fogtok örökölni. Az egyik Japánban van, a nyaralónk, Tokióban. Ezt szeretném rád hagyni, Yume. - itt húgom eddigi könnycseppjei útjukra siettek. - A másik Európában van, és ez is a Tied, lenne, drága kisebbik leányom. A harmadik itt van, Los Angeles-ben, ez lenne a Tiéd, drága Sorám. A másik házad pedig Franciaországban, Párizsban, melyet még drága Oswald barátunk ajándékoztak nekünk. ...”  

-         Ezt... nem igazán... értem... - hangom egyre halkult.
-         Ó, Sora, már nem is emlékszel, hogy Mr. és Mrs. Oswald, no meg Mr. és Mrs. Naegino milyen jóban voltak? És, hogy ez által Te, és Leon is nagyon jó barátok lettetek? Jaj, emlékszem, hogy mikor Leon először látott meg téged, amikor még kisbaba voltál...

„Egy gyönyörű, lilás hajú nő ül karosszékében, kezében egy pici életet tart.  

-         Ó, olyan szép vagy! - ringatta a kicsit.  Ekkor egy férfi lépett mellé. A szerelme.  
-         Hana... nézd, kik vannak itt! - csókolta arcon feleségét, majd megsimogatta kislányukat, s az ajtó felé nézett.
-         Elizabeth, Matthew! - derült fel arca. - Ó, és Leon! - nevette.
-         Jaj, de csodálatos kisbaba! - térdelt le mellé az ezüsthajú nő.
-         Igen. - adott két baráti puszit a lila hajúnak. - Nézd, Leon. 

A kisfiú egy grimaszt vágott, majd odalépett mellé. A baba kinyitotta gesztenyebarna tekintetét, és a fiúra nézett. Apja megfogta fiának a kezét, és a kislányéra tette, aki elmosolyodott. 

-         Nagyon... szép kislány, Hana néni.
-         Köszönöm, Leon.”   

-         Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettetek, drágáim. Nem volt olyan nap, amikor ne találkoztatok volna. Ha meg mégis, akkora hisztit levágtatok, hogy a szüleitek kénytelenek voltak összedobni egy találkát.
-         Így már minden érthető... - suttogtam. Leon is elgondolkodott.
-         Mi minden érthető? - kérdezte Martha.
-         A cseresznyefa...
-         Ó, a cseresznyefa. A kedvenc helyetek volt. Mindig fára másztatok, és amikor termés volt, ott lopkodtátok. - nevetett jóízűen.
-         Igen... és az Eiffel-torony...
-         Az meg a másik. Mindig elrángattátok a szüleiteket oda, és mindig imádtátok csodálni Párizs városát.
-         Akkor ezek szerint, mi már ismertük egymást. Ó, Leon! - borultam vállára, ő meg átölelt.
-         De még mennyire ismertétek egymást. Jaj, Leon úrfi, te már akkor is helyes fiú voltál, de most... kész férfi. Na mindegy, ezekről beszélgessünk később... Olvasd tovább, Sora.
-         Rendben! - töröltem meg szemeimet, majd elengedtem Leon vállát.

   „... Nos, nem húzom tovább az időt,  drágáim. Akkor, ideje, hogy az örökségetekről beszéljünk... „ 

Samantha szeme felcsillant.

 „... Tehát. Sora, és Yume. Tudjátok jól, hogy soha nem szenvedtünk pénzhiányban. Édesapátok épp most érkezett meg az összes vagyonunkról szóló papírral. Először is, szeretném Martha-t kiemelni, hogy ennyire megbízhattunk benned, és hogy segítettél nekünk gyermekeink felnevelésében. Tudom, hogy ellenkezni fogsz, de szeretném, ha 5 000 000 $ elfogadnál tőlünk. El kell fogadnod, Martha.” 

-         Ó, Hana! Hogy egye meg azt a fene nagy szívedet... - bosszankodott. - Köszönöm szépen.

 „... És akkor most jöjjetek Ti, Sora, és Yume. Így jön ki a becsületesetesen a 40 000 000 $, tehát mind a ketten kaptok fejenként 15 000 000 $. Elképzeltem a kikerekedett szemeiteket, de hát ez van. Igaz minden egyes szó, amit leírtam! ...” 

  „... Kalos, és Sarah. Természetesen, titeket sem hagyhatlak ki az örökségből. Ti is kaptok 5 000 000 $- t. Vigyázzatok a lányaimra, és a színpadodhoz sok szerencsét kívánok! ...” 

  „... Hát ennyit az örökségről. Drágáim, kérlek, vigyázzatok magatokra, és találjátok meg a boldogságot, mely kijár nektek. Sajnálom, hogy ez a betegség, ami végzetes számomra, elragad mellőletek. De tudjátok, hogy mi mindig mellettetek leszünk, benn a szívetekben.” 

Amikor a betegség szó hallatszott, Samantha forrónak érezte a levegőt, és kissé remegni kezdett.

  „... Soha, de soha ne felejtsétek el, hogy az álmaitok a vágyaitok, és követnetek kell őket! Szeretlek, drágaságaim! Vigyázzatok magatokra! Hana Naegino és Alden Naegino.”  

Sírtam. Nem szégyelltem, de úgy éreztem, sírnom kell. Ez alatt a 9 év alatt azt hittem, semmim nincs. De mégis... Édesanyámék gondoltak ránk. És ennyi pénzt örökölni? Istenem. Yume átölelt engem, s láttam, ő is könnyezik.

-         És velünk mi lesz? Rám nem is hagyott semmit, de ezekre, az idiótákra meg igen? - dühöngött nénikém.
-         Samantha - kezdte Martha. - Te soha nem tisztelted Hanát. Soha nem szeretted. És még azt várod el, hogy valamit is kapjál? Hisz mindig csak bántottad őt...
-         És minket is... - mondtam Yumé-ra tekintve. - Nénikém, kérlek, menj innen!
-         Nekem, te nem parancsolgatsz, Sora! Véres könnyeket fogsz hullajtani! Te sohasem lehetsz boldog! És jól vigyázz a gyermekedre! - mosolyodott el ördögien, majd megfogta lánya kezét, és távoztak a helyszínről.
-         Ezt mire értette? - kérdeztem félelemmel a hangomban.
-         Css, Sora, nem kell aggódnod! Én itt vagyok, és vigyázom rád! - ölelt át Leon.
-         És mi is itt vagyunk! - jött oda Kalos.
-         Köszönöm!  

„A Nyilas végre megkapta az eltitkolt örökséget... de vajon, mit tervez a Bak, és Rák fénye?”