-Öt év után újra találkozunk? Milyen rég volt. Nem igaz, Démonhercegnő? - fordult felé, ám abban a pillanatban kihagyott egy ütemet a szíve.

Valóban régen látta Sorát. Ám még maga sem számított ilyen változásra. A lány régen is nagyon szép volt, egy igazi Démon. És nagyon sokan akarták őt. Ám Sora inkább visszahúzódó volt, szerény. Mégis, amikor a trapézokon táncolt kibújt belőle az igazi Démon. Ezért is nevezték őt; Démonhercegnőnek. De soha nem akart a társaság középpontjává válni. Talán ez is volt az, ami mindenki figyelmét felkeltette. Az a titokzatos, rejtélyes viselkedés. Mára azonban ez megváltozott. Nem volt olyan társasági esemény, melyre nem hívták meg Sora Naeginot. Csodálatos kisugárzásával, minden estély és összejövetel középpontjává vált. És kifejlődött benne a Démon. Igazi nővé érett. Nem az a tizenhat éves kislány volt már, mint öt évvel ezelőtt. Akkor vállig érő haja, mostanra megnőtt, és a derekát súrolta. Lilás színe szinte ragyogott. Arca nőies, ámulatba ejtő vonásokat hordott. Finom volt, mégis határozott. Ajkai zamatosak voltak. Mint egy érett eper. És Leon megdöbbenve tapasztalta, hogy olyan szívesen csókolta volna meg őket. Sora alakja is jócskán megváltozott. Teljesen kialakult. Feszes, dús mellek. Karcsú derék. Formás lábak. És feszes fenék. Minden nő megirigyelhette. És ő nem rejtette véka alá; élvezi. Az egyetlen, ami ugyan olyan maradt benne; az a tekintete volt. Mély, gesztenyebarna szemei határozottan, nyíltan, és démoni vadsággal tekintettek rá. Ez a szempár mindig is megdobogtatta a szívét. A teste pedig az őrületbe hajszolta a vágyát. De ő volt a Halálisten. Nem inoghatott meg. Egy pillanatra sem, akármilyen gyötrelmet is okozott ez neki. Során egy fekete nadrágkosztüm volt, mi jól kihangsúlyozta a vonalait, és igencsak mély dekoltázzsal bírt.

- Valóban rég volt. - bólintott finoman. - Nem mondom, hogy jó téged látni, mert nem erre számítottam.

- Hát akkor? - kérdezte hidegen. - Mire számított a kisasszony? - kérdezte gúnyolódva. - Talán, hogy egy szobacicát talál?

- Azt ajánlom, felejtsd el ezt a hangot velem szemben. - emelte meg a hangját.

-- Miss Naegino! - emelkedett fel Kalos. - Kérem, foglaljon helyet. - mutatott az előtte lévő székre.

- Köszönöm. - mosolygott az igazgatóra és leült.

- Hozatok valami italt. - szólalt meg újból Kalos. - Az idegek megnyugtatására.

- Whiskyt. - szólalt meg egyszerre Sora és Leon, mindenki legnagyobb döbbenetére.

- Rendben. Ken, kérlek, hozz két whiskyt! - adta ki a parancsot az igazgató, majd a szőke fiú elrohant. - Miss Naegino…

- Sora! - szakította félbe a lány. - Így mindenkinek könnyebb.

- Rendben. - mosolyodott el a férfi. - Sora! Úgy beszéltük meg, hogy ma este már te lépsz fel sikerszámként. Ez még áll?

- Természetesen. - kortyolt egyet az erős italtól. - De azt kérem, hogy tegyél be egy másik artistát is.

- Veled egyszerre? - érdeklődött May.

- Nem, kislány. - nézett rá nyugodtan. - Utánam.

- Összehasonlításként? - húzta össze a szemét a lány.

- Végkifejletként. - mosolyodott el a pohár felett. - Nem hiszem, hogy egész este lefoglalom a nézőket. De annál élvezetesebb lesz a mutatvány. - majd Leon szemébe nézett. - Milyen magasra lehet a trapézokat állítani?

- Attól függ. - motyogta Kalos. - Ha kinyitjuk a falakat…

- Hetven méterre. - vágott közbe Leon hidegen. - Esetleg nyolcvanra. Csak nem olyan magasra akarsz felmenni? - kérdezte gúnyosan. - Nem fogsz ott fent félni?

- Te fogsz félni. - jelentette ki határozottan, és felállt. - A hetvenöt méter megoldható? - nézett Kalosra.

- Igen, az. - mondta a megszeppent férfi. - Még valami?

- Egy üvegburát lehet a porond fölé helyezni? - majd mikor a férfi bólintott, rákérdezett. - És egy medencét?

- Úgy hiszem megoldható. - válaszolt zavartan. - De minek?

- Majd kiderül. - majd letette a poharat az íróasztalra. - Egy óra múlva találkozunk. - majd sarkon fordult és kisétált a teremből.

Olyan furcsa érzés volt újra látnia Leont. A szíve hevesen dobogott. S minden pillanatban elveszthette volna az önuralmát. Ám ez nem sikerült, hál’ istennek. A férfi még sármosabb lett, mint öt éve volt. Igazi férfi lett belőle. Ám az a jeges hang, a hidegen villanó szemek, és a hírek nem éppen tettek a kedvére. Halálisten… így emlegették. És ezek szerint helyes volt a megítélés. Leon, egy érzelemmentes, hideg és könyörtelen személy lett. A saját börtönében raboskodik, és nem tud szabadulni… talán nem is akar. És ez az egész ő hibája. Illetve nem teljesen… de az, aki ezt okozta, már megfizetett. Már a Pokolban égett. Lassan lépkedett a sötét folyasókon, miközben a gondolatai csak egy olyan férfin jártak, akit oly régen látott. Tudta, hogy miatta vált ilyenné… mégis szerette volna még egyszer látni… a francia Démont… Utoljára…

Éjszaka volt. A közönség gyülekezett a Bleu Dhalia színpadnál. A több ezer férőhelyes nézőtér tele volt. Mindenki tudta, hogy Sora Naegino lesz a vendég előadó. És kíváncsiak voltak, milyen őt élőben látni. Élőben, amint egy vérfagyasztó mutatványt ad elő. Vérfagyasztó? Ugyan már, mi lehetne ennyire vérfagyasztó? Minden esetre, a magasra felhúzott trapézok, az üvegfal és a medence jó kis feltűnés. Leon a halványan megvilágított folyasón sétált. Valamit, muszáj volt megtudnia. Még, ha ezzel fel is kell adnia a büszkeségét. A Halálisten védte ettől, megálljt akart parancsolni, de Leon Oswald igenis kíváncsi volt rá. Megállt egy krémszínű ajtó előtt, majd mély levegőt vett. Mi a fene tartja vissza? Hisz ő, a Halálisten, soha nem félt semmitől. Most mégis az aggasztotta, milyen választ fog a kérdéseire hallani. Nem kopogott, különben lett volna ideje meggondolni magát. Határozottan nyitott be az öltözőbe. Odabent kellemes légkör fogadta. A falak krémszínűek voltak. És a szoba virágok tengerében fürdött. Az öltözőhöz tartozó fürdőből Sora lépett elő. És ha Leon olyan lett volna, mint öt évvel ezelőtt, talán még a száját is eltátja… de már nem volt olyan. Így a Halálisten nyugodt, kimért tekintetével nézte a felé sétáló Démont, pedig a vágy majd’ szétvetette. Lassan mérte végig, és magában elismerte; valóban gyönyörű és kívánatos. Túlságosan is. Egy hosszú, combközépig érő, sötétkék csizma volt rajta, a ruhája anyagából. A fellépőruhája szintén sötétkék volt. A feneke alá ért, és rendkívülien kiemelte a vonalait. Rövid ujjai voltak. Valamint egy sötétkék, könyékig érő kesztyűt viselt. Haját egyenesre alakították. Gesztenye tekintete hidegen csillant, majd biccentett, és leült a fésülködő asztala elé.

- Mit szeretnél, Leon? - kérdezte, miközben a sminkjét igazította.

- Válaszokat. - mondta halkan, de élesen. - Válaszokat arra, ami öt évvel ezelőtt történt. Amiért elmentél, és amiért ilyenné tettél.

- Nem én tettelek ilyenné téged. - kiáltott fel, és nagy lendülettel kilökte a széket. - Nem miattam váltál azzá, aki most vagy. Ne engem hibáztass!

- Hát kit? - kérdezte halálos nyugalommal. - Kit hibáztassak, Sora? Hisz kiöltél belőlem minden érzést. A szívem, mintha egy jégbörtönbe élne. És már nem érezne semmit. Még dobog, igen dobog. De már nincs értelme. Csak egy vacak hús, ami már nem ér semmit azok nélkül az érzések nélkül, amik benne éltek. Amikor te elmentél, akkor vált ilyenné. És azt mondod, nem te vagy a hibás? - emelte meg a hangját.

- Nem értesz semmit! - sziszegte Sora.

- Mit nem értek? - lépett oda Leon. Úgy magasodott Sora fölé, mint egy éhes nagymacska, pedig nem volt olyan sokkal magasabb. - Mond, mi az, amit nem értek?

- Nem számít Leon. Már nem számít. - suttogta Sora, és lehajtotta a fejét.

- Miért jöttél? - ragadta meg a lány karjait. - Miért jöttél ide? Öt évre elmész, aztán képes vagy újra a közelembe jönni, mikor hallottad, hány partneremet tettem tönkre. Te nem félsz ettől?

- Nem tudsz tönkre tenni. - súgta Sora szomorkás mosollyal. - Hidd el Leon, mindent meg fogsz tudni a kellő időben. És akkor rájössz, nem önszántamból mentem el. És te voltál az utolsó ember, akit bántani akartam. - majd felemelte a fejét. - De még mindig jobb, hogy így elvontad magad az emberektől, és Halálistenné váltál. Még mindig jobb, hogy az érzelmeidet nem hagyod a felszínre jönni. Még mindig jobb, hogy a szívedet jégbörtönbe zártad.

- Mitől? - rázta meg erőteljesen. - Mitől jobb, Sora?

- Hogy meghalj! - kiáltott fel kétségbeesve. - Jobb, mintha meghaltál volna. Azt soha nem tudtam volna megbocsátani magamnak, és nem bírtam volna elviselni. De annak örülök, hogy legalább Sophiet a közeledbe engeded még. Ha mást nem. - suttogta.

- Tudod, mit szeretnék most? - hajolt közelebb Leon. - Saját kezűleg megfojtani téged. - sziszegte.

- Valóban? - nevetett fel Sora. - Ne aggódj, nem lesz rá szükség. Már nem. - suttogta.

- Miért? - kérdezte Leon.

- Nem érdekes. Legyen annyi elég, hogy hamarosan megszabadulsz tőlem is, Halálisten. - mondta gúnyosan Sora, majd kilépett az ajtón.

- Halálisten… - ismételte Leon. - Te vagy az egyetlen, aki meg tudna változtatni. De talán már túl késő. És csak bántani foglak Sora. Úgy, ahogy te is öt évvel ezelőtt. - majd a saját öltözőjébe sétált.

A hátra lévő fél óra csigalassúsággal telt el. Leon már felvette a fehér fellépőruháját. Majd amikor belenézett a tükörbe halvány mosoly jelent meg az ajkain. Szinte teljesen ellentéte volt most Sorának. De kíváncsi volt, mit is talált ki a lány, ami alig tíz percébe kerül majd. És Kalos úgy döntött, hogy ezúttal nem együtt, hanem egymás után szerepelteti őket. Két nagy sztárt egymás után. A közönség szinte el fog alélni. Sora, bájos szépségéből, egy igazi nő lett. Pedig már régebben is úgy emlegették; a Démonhercegnő. Ám most, most lett igazán az, akinek szánták. Páratlanul szép, ellenállhatatlanul kívánatos, és őt szinte megölte a vágy. Vajon Sora odaadta már magát másnak? Hevesen megrázta a fejét, majd elfordult a tükörtől és kisétált. Lassan, kimért mozdulatokkal sétált a sötét folyasókon. Hamarosan a porond mögött állt meg, Sophie mellett. Mivel ezúttal csak a két sztár szerepelt, minden artista a színpad mögött volt. És érdeklődve figyelte az eseményeket. Sophie a bátyjára fordította kékezüst pillantását, majd finoman elmosolyodott.

- Nem lehet most könnyű neked, Leon. - jegyezte meg. - Egy ekkora sztár mellett fellépni… ki tudja, talán még le is győz.

- Ez nem verseny, Sophie. - mondta a férfi közömbösen, de hangjában egy kis melegség bujkált.

- De az. És maga Sora Naegino tervezte Neked. - mondta dacosan.

- Akkor legyen neked igazad. - sóhajtott fel. - Hol van?

- Ott. - mutatott Sophie a színpad felett függő trapézokra.

- Mi a fenét akar ott? - szűrte a fogai között Leon. - Ha onnan leesik, még kiskanállal sem kaparjuk össze. Lehetetlenség onnan akármelyik trapézt is elkapni, mert olyan erejű az áramlás, és a magasság miatt nehéz beszámítani.

- Szerintem Sora nem akar egy trapézt sem elkapni. - mosolygott rá Sophie, majd visszanézett.

A lámpák leoltódtak. A falakat kinyitották, így éjszakai levegő járta át a fülledt színpadot. A Hold fénye világított be. Az egyik fal helyén pedig megjelent egy óriási kivetítő. Mi a fenét akar csinálni az a lány, gondolkodott Leon. Felszikráztak a fények. Sötétkék fények. És a Hold ragyogása. Ütemes, kísérteties, veszélyes zene indult. A reflektor Sorára irányult. A szél lágyan kezdte fújni a haját. Leon összeszűkítette a szemét. Mit akar csinálni? A kivetítőn megjelent Sora. A lány teljesen nyugodt volt, és hihetetlenül szép. Hallotta, amint a nézők közül több férfi is fütyülni kezd. Bensőjét elöntötte valami kellemetlen szorítás. Azonban a következő pillanatban váratlan dolog történt; Sora ellökte magát a hetvenöt méter magasan függő trapézról…

Folytatása következik…