Az álarc halk suhanással földet ért. Hosszú, ezüstös, csillámló haj, mely most eltakarta a férfi arcát. Mikor föltekintett, gyönyörű, füstszürke tekintetével találkoztam. Tekintetében bánat, csalódás, és némi félelem volt felfedezhető.


- Leon? - nézett értetlenül Melinda. - Mi ez a színjáték? - kérdezte. - Én ezt nem értem! - csak megkövülten álltam ott, miközben a tekintetébe néztem. A kezében lévő rózsát még mindig szorongatta.
- Leon? - kérdeztem halkan, szinte suttogva.
- Valaki magyarázza már el, mit jelentsen ez! - emelte fel kezét a fekete hajú lány.
- A vörös rózsa tényleg a szenvedély, s a szerelem színe... - lehelte Leon. Ezt... ezt már egyszer elmondta. Mikor a tengerparton voltunk! Igen! Tényleg Ő Angyal!



A vörös rózsa lassan - mintha lassított felvétel lenne -, földre esett. A férfi zsebre dugta a kezét, s elindult. Nem nézett szemeimbe. Csak ment előre, majd mikor az ajtóhoz ért, kivágta.


- Én ezt nem értem! - akadt ki Melinda. - Most miről van szó? - tekintetem könnyesek lettek. Ezekbe, a könnycseppekbe több szó jelentése fogalmazódott meg: megkönnyebbülés, boldogság, s öröm. - Te meg mért sírsz? - szegény lány semmit nem értett.
- Köszönöm! - suttogtam.
- Mi? - megtöröltem szemeimet, majd álarcához nyúltam, no meg a gyönyörű virághoz. De engem már nem érdekelt a parancsoló hangja, mely azt kívánta, válaszoljak kérdéseire. Csak mentem a szobám felé.



Ott bementem, s elmerültem párnáim között, miközben álarcát néztem.


- Leon... hát Te voltál Angyal? Te bolond! Mért nem mondtad el? Hisz együtt voltunk! Lehet, hogy most szeretted volna bevallani? Hjaj te... Holnap beszélni fogok veled! - egy apró puszit adtam álarcára. - Holnap... De most aludjunk.... eléggé fáradt vagyok. - s szép lassan álomba merültem. Magam sem tudom mért, de kezemet hasamra tettem...



Másnap reggel...

Szörnyű fejfájással, és hányingerrel ébredtem. Lehet, hogy elkaptam valami vírust a kórházban? Emellett még irtó módón éhes voltam, így hát elfoglaltam a fürdőszobát, gyorsan letusoltam, megmosakodtam, és megfésülködtem. Eztán felöltöztem. Ruhám egy mélykék felsőből, és egy fehér nadrágból állt. Hajamat egy gyengéd kötéssel fölfogtam, s kiléptem szobám ajtaján.
Lesiettem az ebédlőbe, ahol egy füstszürke tekintetet kerestem, de... Nem találtam. Hmm. Biztos csak fáradt, gondoltam, vagy már meg is reggelizett. Fogtam egy tálcát, és telepakoltam finomabbnál finomabb salátákkal, meg gyümölcsökkel. Megnyaltam szám szélét, majd leültem egy asztalkához, ahova hamarosan barátaim is csatlakoztak.


- Jó reggelt, Sora.
- Nektek is, lányok! - mosolyogtam.
- Hogy vagy? - kérdezte kishúgom.
- Köszi jól, csak éhes vagyok, meg fáj a fejem... - kaptam be egy paradicsomot.
- Értem.
- Na, kinek van kedve reggeli után edzeni? - csillogtak szemeim.
- Ha fölébredtünk, mehetünk! - ásított egyet Ana, miközben megpróbált egy szőlőszemet megenni.
- Oké! - mosolyogtam, majd miután befejeztem a reggelizést, visszamentem szállásomra az edzőruhámért. - Ó, Istenem, mért vagyok ennyire rosszul? - mint valami részeg ember, úgy mentem az előszobából a konyháig, ahol töltöttem magamnak egy pohár vizet.



Belekortyoltam, s megszédültem. Éreztem, hogy hányingerem egyre erősödik, így hát berohantam a fürdőszobába. - Azt... Hiszem... Beteg lettem. Edzés után meglátogatom Kate-t. - jutottam döntésre, s visszamentem a konyhába, hol kihúztam egy fiókot, és kerestem magamnak gyógyszert. Bevettem a pirulát, majd fölvettem edzőruhámat.
Ezután az edzőterembe mentem, hol alapos bemelegítés után elmerültem a trapézok világában. Táncoltam, ugrásokkal, csavartokkal és egyéb akrobatikus elemekkel megfűszerezve. Néha-néha letekintettem, hátha ott lesz Leon, de nem. Nem volt ott.
Biztos, gondoltam, valami dolga akadt. Nyugtattam magamat. Tovább ugrottam, de másfelé tekintettem, így nem kaptam el a következő trapézt. Leestem, egyenesen a háló közé. Pár percig lihegtem, majd kikászálódtam, de szédelegve lerogytam a földre.


- Sora! - futott oda Marion, Jonathan és Yume. - Jól vagy? - aggódtak.
- Aha... igen! - mondtam nem épp meggyőzően.
- Biztos?
- Na jó. Fáj a fejem... hányingerem van... és fáradt is vagyok. - vallottam be gondjaim okát.
- El kellene menned az orvoshoz. Dr. Kate most pont itt van. - javasolta a szőke hajú kislány.
- Tényleg?
- Igen, apa mondta, hogy Dr. Kate a Kaleido Színpad orvosa is! - újságolta Marion.
- Rendben, akkor majd meglátogatom.
- Nem, nővérkém! Most fogsz odamenni. Lehet, hogy valami súlyos. Nem akarom, hogy valami bajod legyen! - ölelt át.
- Rendben - mosolyogtam. - Megyek! - föltápászkodtam.
- Elkísérlek! - ajánlotta fel Yume.
- Oké.



Így hát kettesben elindultunk az orvosi szoba felé. Egy fehér ajtó előtt álltunk meg, rajta arany betűkkel Dr. Kate neve állt. Bekopogtunk.


- Tessék? - hallottunk egy női hangot. Az ajtót kinyitottuk, és egy barna hajú nőt láttunk, miként egy hatalmas nagy laptengerben merül el, néha laptopját bámulva. - Á, Sora. - arcán egy sejtelmes mosolyt láthattunk.
- Kate, örülök, hogy ismét találkozunk! - ültem le az asztala előtt lévő székbe.
- Szintúgy. Egy pillanat, ezt még befejezem, és utána a tietek vagyok! - felelte, majd, mint egy szorgos hangya, írni illetve gépelni kezdett. Ide-oda kapkodta fejét. Pár perc múlva fáradtan, ugyanakkor elégedetten fölsóhajtott. - Kész! - nyomkodta meg szemeit.
- Sok a munka?
- Á, csak adatlapok, meg mindenféle ilyesmik. Na, most már a tied vagyok!
- Haha! - nevettem.
- Mi a bajod? - állt fel.
- Hát... hogy is mondjam. - gondolkodtam el. - Mikor hazaértünk, minden oké volt, de mostanában nagyon fáj a fejem, emellett hányingerem is van, és éhes is szoktam lenni. Ez milyen vírus?
- Hmm... - majd úgy tett, mintha megvizsgált volna. - Ez egy súlyos vírus... - kezdett ijesztgetni. Félve tekintettem rá.
- M... Milyen vírus? - kérdeztem.
- Sora... - majd nagy levegőt vett, és szélesen elmosolyodott. - Te állapotos vagy! - felelte boldogan.



Dermedten ültem ott, ahogy Yume is. Nem tudtam, mit csináljak. Nevessek-e, vagy sírjak? Járjak örömtáncot? És... Leon? Vajon hogy fogja fogadni a hírt? Boldog lesz-e? Megannyi kérdés járt az eszembe.


- T... Terhes vagyok? - kérdeztem, miközben örömkönnyek homályosították el látásomat. - Ez... ez egészen biztos?
- Hmm... Hányinger, szédülés, fejfájás. Éhes is vagy... naná! - kacsintott.
- Azért... azért a biztonság kedvéért elvégezhetek egy terhességi tesztet?
- Persze, drágám. - adott egy gépezetet, én meg elvonultam az illemhelységbe.
- A nővérem terhes? Leon-tól? - kérdezte döbbenten Yume.
- Igen. Én mondom, a terhesség egy csodálatos folyamat egy nőnek az életében. Amikor egy pici csoda születik meg... ennél szebbet el sem lehet képzelni! - álmodozott a doktornő. Pár perc múlva kiléptem.
- Pozitív... terhes vagyok! - sírtam, s kezemet hasamra helyeztem.
- Nagynéni leszek! - ölelt át húgom. - És fiú lesz, vagy lány?
- Azt még nem lehet tudni. De pár hónap múlva már igen. - én meg csak szipogtam, és szipogtam.
- El kell mondanom Leon-nak! - töröltem meg tekintetemet.
- Rendben! - veregette meg vállamat. - Sok boldogságot, nektek.
- Köszönöm, Kate! - öleltem át. - Mindent köszönök!
- Majd ultrahangra gyertek! - nevette.
- Persze!
- Sora! - állított még meg a hangja. - Remélem, tudod, hogy mivel állapotos vagy, nem szabad majd nagyon megerőltetned magadat. Ha már látszanak a terhesség jelei, azaz olyan 3-4 hónaposan, már ne nagyon ugrálj! Itt lehetsz a színpadnál, de egyenesen megtiltom neked, hogy szerepelj! - figyelmeztetett, mint egy aggódó anya.
- Rendben! Majd még találkozunk!
- Menj te boldog lány! - mosolyogta.
- Viszlát, Kate. - feleltem sírva, nevetve, meg mindenhogy.



Egyenesen Kalos-hoz siettem, hogy megtudhassam, hol lehet Leon. Elérkeztem az igazgatói iroda ajtajához, ahol kopogás nélkül beléptem, és mint valami idióta úgy festettem: sírtam, ugyanakkor boldogan mosolyogtam.
Benn, Kalos a jól ismert igazgatói székben ült, mellette Sarah állt.


- Sora! Mi a baj?
- Hol van Leon? - kérdeztem lelkesen.
- Leon? A szobájába. Legalább is úgy tudom. De Sora! Mért sírsz?
- Keresztapu, keresztanyu... terhes vagyok! - erre széles vigyort engedtek meg magukat. Kalos fölállt, és szorosan átölelt.
- Gratulálok, kislányom!
- A szüleid biztosan boldogok lennének. - ölelt át Sarah is.
- Köszönöm! De most ideje az apukának is megtudnia! - feleltem boldogan.
- Igen, ideje! - kacsintott Sarah. - Menj, madárkám! - én pedig kirohantam az ajtón, Kalos és Sarah pedig átölelték egymást.
- Vajon Leon hogy fogadja?
- Nem tudom drágám! - rázta meg fejét keresztanyám.



A folyosók falai sebesen száguldottak mellettem. Rohantam. Majd sietésem eredményét elérve, megérkeztem Leon szobájába. Bekopogtam, de nem jött válasz. Még egyszer, és még egyszer. Az ajtó nyitva volt. Benyitottam. Szép, rendben volt minden, ahogy az Leon-tól elvárhattuk. De Ő nem volt sehol.


- Leon? - kérdeztem, de nem kaptam választ. Benéztem a fürdőbe, a szobájába. Sehol senki.


Ijedten futottam tovább. Szinte bejártam az egész épületet, majd fáradtan ültem le az egyik padra, a második emeleten. A hatalmas üvegablakok rányíltak a kéken virító óceánra. És ekkor megpillantottam őt. Fölugrottam, és az ablakhoz siettem, mosolyogva, de ez a mosoly azonnal lefagyott arcomról.
Egy bőröndöt tett be az előtte álló taxi csomagtartójába.


- Nem... Nem mehet el! - aggódtam, majd esze-veszett futásba kezdtem, de mikor leértem, már csak a taxi csikorgását hallottam, és azt láttam, hogy befordul, és szélsebesen elhajt. - Leon! - üvöltöttem kétségbeesetten. De a kocsi nem állt meg.


Egy újabb kocsi... Helyesbítek, limuzin állt meg. Egy fehér jármű, melyből hamarosan egy kékes szemű, szőke hajú, gyönyörű nő lépett ki.


- Layla? - kérdeztem szipogva.
- Sora? Mi a baj? - tette fel kérdését aggódóan.
- Layla! Leon elment!
- Már mért ment volna el?
- Bőröndöket is vitt! Mért ment el? Mért? Így hogy mondjam el neki?
- Mit, Sora?
- Hogy terhes vagyok? - Layla szeme boldogan csillogott.
- Gratulálok!
Köszönöm, de most... hogy mondjam el neki?
- Gyere, szállj be! - utasított, majd intett a sofőrnek, hogy induljon.
- De te hogyhogy itt vagy? - kérdeztem
- Gondoltam, meglátogatom a színpadot. Emily-t addig a szüleimnél hagytam. Had örvendezzen édesapám, hogy immár nagypapa lett. - felelte mosolyogva, mire én is halványan elmosolyodtam.
- Értem.
- George! Siessen! - utasította.
- Értettem, kisasszony.



Az út gyorsan haladt alattunk. Aggódtam, és féltem, hogy netán elkésünk. Majd hamarosan megérkeztünk. Gyorsan kipattantunk a járműből, és besiettünk a reptérre.


- És most?
- Hmm... - gondolkodott el Layla.
- A Párizsba tartó gép utasait kérjük, szálljanak be az A21-es kapuhoz! - hallottunk egy női hangot.
- Ez lesz az! - mondta Layla, majd tovább siettünk az A21-es kapuhoz. Hatalmas nagy tömeg volt ott, de a sok ember között megpillantottam őt.
- Leon! - üvöltöttem, de egy nagy ember eltakart, így mikor visszanézett, csak azt hitte, hallucinál. Odaadta jegyét, majd beszállt a gépre. - Leon! - mondta még egyszer, de már nem láttam. Elment... - szívem megtelt jeges fájdalommal, félelemmel. A tér immár kiürült. Hamarosan könnyek lepték el szememet. Layla pedig átölelt. - Mért ment el? Mért? - kérdeztem.
- Csss, Sora! - nyugtatott, majd föltekintett. - Mondd csak, mit tennél, ha Leon-t meg tudtad volna akadályozni?
- Nem tudom... talán... talán odarohantam volna, és megcsókoltam volna, miközben szorosan átölelném...
- Akkor tedd meg! - mondta kedvesen.
- Mi? - néztem rá értetlenül, s megfordított. Ott állt. Fekete bőröndjét fogva, sötét ruházatban. - Leon! - suttogtam. - Leon! - mondtam hangosan, és elkezdtem felé futni. Elengedte csomagját, és mikor odaértem, fölkapott, és a levegőben megpörgetett. Layla csak mosolygott az egészen, majd halk léptekkel távozott a helyszínről. Mikor letett, megcsókoltam, de olyan szenvedélyesen, s szerelmesen. Azt hiszem, ehhez fogható csókunk még nem volt. - Mért akartál elmenni? Mért?
- Mert... Sora... hazudtam a szemedbe... hazudtam neked, nem mondtam el neked, hogy én vagyok Angyal... többször is nem mondtam igazat, és...
- De szerettél is...
- De akkor is, emellett...
- Terhes vagyok... - feleltem mosolyogva.
- Terhes vagy, és... - eljutottak agyához szavaim jelentése. Döbbenten nézett.
- Leon! Hamarosan gyerekünk lesz!