Mindenki gratulált nekünk... pezsgő, koccintások, kézfogások, és elismerő pillantások... ezek voltak a legmegfelelőbb szavak arra, miután a kupát megkaptuk... Mindannyian boldogok voltunk...
Tekintetemmel egy füstszürke szempárt kerestem... De sehol sem találtam... Észrevétlenül fölálltam, s kisétáltam a teremből...


"Leon...

A díjátadás után találkozzunk a hotel hátsó kertjében lévő szökőkútnál...

Sora"


Igen... Ezt írtam Neki... szép lassan, és elgondolkodva mentem úti célom felé. Majd amint kiértem a márványkapun, megláttam Őt. Egyszerűen... leírhatatlan kép volt...
Hosszú, ezüstös haja meg-megcsillant a Nap hatására. Bal lábát fölhúzta, s behajlítva pihentette a nagy szökőkúton, míg jobb lábát a földre helyezte. Kezeivel eljátszadozott a kristálytiszta vízben... Körülötte virágok, és nem messze tőle egy öreg tölgyfa állt. Szemeim szinte itták a látványt... Gyönyörű kép volt... Istenem, hogy én mennyire szeretem...
Odasétáltam hozzá, s kezemet vállára tettem, ami hatására azonnal megfordult, és találkozhattam páratlan tekintetével, mely most viharszürke volt a szerelem, s a vágy kavalkádjától.


- Sora! - állt fel. - Azt hittem, már nem is jössz!
- Bocsáss meg, szerelmem! De aligha tudtam szabadulni.
- Gyere ide! - nyújtotta felém a kezét, majd magához húzott, kezei a hasamat nyugtatva ültünk a kertet díszítő elemnél. - Olyan jó lenne az örökkévalóságig így ülni...
- Igen... - döntöttem fejemet mellkasára. - Leon... ha elmegyek, kérlek, ne változz meg... kérlek, maradj ugyan olyan, mint ebben a pillanatban... nem akarlak hidegnek, és elutasítónak látni... légy kedves az emberekhez... mert ez a Te igazi éned...
- Megpróbálom... - suttogta fülembe. - De mikor látlak megint? Mert... be kell vallanom, félek, hogy nem jössz vissza...
- Sss! - simítottam végig karján. - Megígértem, hogy visszajövök, nem? Akkor meg ne aggódj!
- Rendben, szerelmem... várni foglak...
- A sztárpáros újra együtt... - lebegett elénk Fantom.
- Fantom! - mondtuk egyszerre.
- Várj, Te látod! - lepődtem meg. - És mióta?
- Leon Oswald az óta lát engem, amióta elhagytad a Színpadot. - beszédre nyitottam volna a számat, de közbeszólt. - A következő kérdésedre a válasz, pedig azért, mert Neki is van egy álma... és az Te vagy, Sora. - hátrapillantottam Leon-ra, akinek egy helyeslő mosoly volt az arcán.
- Tegnap este jósolgattam...
- És mit láttál? - kérdeztem.
- "A Nyilas és a Skorpió csillagképe összemosódott... hamarosan elválaszthatatlanok lesznek... De csak hamarosan... ugyanis közeledik egy másik kép is... a Rák... és társul hozzá még valaki... a Szűz... ketten együtt kegyetlen dolgokat fognak véghezvinni..."
- Rák? És Szűz? Kik lehetnek ők?
- Nemsokára megtudjátok... további szép napot! Még találkozunk, Sora Naegino! - hajolt meg, majd egyre halványodni kezdett, s végül eltűnt.
- Igen... ez tipikusan Fantomra vall... - jegyeztem meg morcosan.
- Igazad van! - csókolt bele nyakamba, nagyot sóhajtva.
- Hé! - fordultam meg. - Ne legyél ennyire letört...
- Hogy ne lennék az? Kisasszony... a nap minden percének másodperében Önre gondolok... s emellett el akar menni... és még azt kéri tőlem, hogy ne legyek ennyire letört? - mondta mindezt tettetett felháborodással.
- Igen... mert a kisasszony vissza fog térni Önhöz... mert halálosan szereti... és mindemellett Ő is ugyan úgy tesz, ahogyan Ön... Önre gondol!
- Ennek örülök! - majd magához húzott, hogy megcsókolhasson. Én pedig készségesen ajkaimat az övére tapasztottam.
- Hamarosan mennem kell...
- A-a! - fúrta fejét a nyakamba.
- Leon! Sajnos tényleg mennem kell... még össze kell csomagolnom...
- Hjaj! - sóhajtott. - Akkor segítek összepakolni...
- Neked nem kellene? - húztam fel egyik szemöldökömet.
- Már tegnap összepakoltam... - mosolyodott el sejtelmesen.
- Értem! Akkor gyere! - fölfutottunk a szobámba, ahol nekiláttunk összeszedelőzködni. Pár perc múlva fáradtan sóhajtottam fel - Kész!
- A-a! - nyújtott felém egy ruhadarabot.
- Hé! - futottam oda, és vettem ki bugyimat a kezéből.
- Most mi van? - kérdezte ártatlanul, miközben hátulról átölelt.
- Lehetetlen vagy! - sóhajtottam.
- De Te is! - döntött le az ágyra, és szorosan magához húzott. Így ültünk, csendben, szótlanul.
- Sora... - kopogtattak, majd Dana jött be. - Gyere... 3 óra... ideje indulni...
- Rendben! - feleltem nem épp nagy lelkesedéssel.
- Magatokra hagylak... lenn leszünk a hallban!
- Oké! - bólintottam, majd Leon felé fordultam. - Ti mikor indultok?
- Az Amerikába tartó gép csak két óra múlva érkezik meg...
- Értem. Köszönöm! - néztem csodálatos szemeibe. - Köszönöm ezt a két napot! Életem legcsodálatosabb perceit töltöttem... Veled! - öleltem át.
- Vigyázz magadra! - indultunk kifelé, bőröndömet húzva.
- Rendben! - mosolyodtam, Ő pedig végigsimított arcomon.
- Várni foglak! - suttogta, s megcsókolt. Kezeimet szorosan megfogta. - Sora! Ezt... Ezt odaadhatom? - nyújtott fel egy ezüst nyakláncot, melyen egy gyémántból faragott, szív alakú medál díszelgett, belevésve egy monogramot: S&L
- Ez... Ezt hogy...? - majd egy pillanatra eszembe jutott egy cseresznyefa, de aprón megráztam fejemet, s tovább csodáltam az ékszert.
- Tegnap készítettem... - mosolyodott el.
- Köszönöm! - öleltem át szorosan, majd megfordított, hogy föltehesse a nyakláncot. S ezután kezeimet szorongatta.
- Szeretlek!
- Én is! Hamarosan találkozunk, Leon. - feleltem, majd indulni készültem, de kezemet még mindig fogta. Fölemelte, majd belecsókolt.
- Hamarosan! - a válaszom csak egy csók volt.
- Szia! - mondtam mosolyogva.
- Szia! - felelte, majd már csak a távolodó alakomat látta...



Amikor elváltunk, kis fájdalmat éreztem szívemben. De mégis... Ott pihent a remény, és a boldogság is, melyet Miatta éreztem... Amikor leértem a hallba, ott volt a kis csapatunk, s mindannyian elismerően, és mosolyogva figyeltek engem.



- Indulhatunk? - kérdezte Carlos.
- Igen! - feleltük.



Boldogan szálltunk be a gépbe, mely Japán felé repült...
Emlékszem, mikor leszálltunk, Mila és Milo ugrott nyakamba, de ott volt még Tunk a hordódobáló, és Puck a késdobáló...


- Na? Mi lett...
- ... az eredmény? - kérdezte kíváncsian Mila és Milo.
- Voálá! - nyújtotta föl a díjat Dana.
- NYERTÜNK! - ugrott föl a két lány.
- Igen! - bólogattunk.
- Gratulálunk! - mondta Tunk, aki olyan volt, mint egy nagyra nőtt baba... de emellett óriási szíve volt... Tekintetem a nyakamban pihenő medálra tévedt, melyet most ujjaim közé fogtam. Megfogtam csomagomat, majd lassan, boldog léptekkel elindultam.
- Ennek meg mi baja? - nézett utánam Puck, s egy kést vett elő.
- Hmm... Naegino kisasszony halálosan szerelmes! - adta a választ Dana, majd Easy-be karolva elindult.
- Mi?
- Kibe? - kérdezte csillogó szemekkel az ikerpár.
- Leon Oswald-ba. - haladt el mellettük Pamela.
- Leon Oswald-ba. - mondta ki a két lány, mintha a világ legalapvetőbb dolga lenne... majd leesett nekik. - LEON OSWALD-BA? - üvöltötték, mire mindenki rájuk nézett.
- Halkabban gyerekek! - szólt rájuk Dio.
- Tudod Sora, vonzza a szépfiúkat! - adta a választ Easy. - Na de most menjünk! Párizs nincs a szomszéd városban, és Easy barát eléggé elfáradt!
- Easy barát, mi? - mondta Dana gúnyosan. Erre a férfi válasza csak az volt, hogy magához húzta, majd úgy tett, mintha megcsókolná, de e helyett megcsikizte.
- Engedj eeeeel! - nevetett jóízűen lány.
- Hah... fiatalok... - sóhajtotta Carlos, majd elindult, ám véletlenül nekiütközött egy nőnek... egy gyönyörű nőnek. - Bo... Bocsánat... - nyögte, majd elmerült a hölgy barna tekintetében. Az előtte állónak rövid, szintén barna színű, tépett haja volt, s egy zöldes felsőt viselt, sárgás nadrággal, miközben Carlos karjaiban volt.
- Semmi baj! - mosolygott kedvesen. - Maga Carlos Odie, a Tsugumi vándorcirkusz igazgatója? - kérdezte kíváncsian.
- Igen, én vagyok. - engedte el nagy nehezen.
- Remek! - fogott vele kezet. - Midori Kazumi vagyok, és hallottam, hogy egy tánctanárt keresnek, amíg a másik visszajön...
- Fel van véve! - lehelte.
- Tényleg? Ilyen egyszerűen? - csillogott a szeme. - Jaj, nagyon, nagyon szépen köszönöm! - ölelte át, és Carlos érezte... arcszíne vöröses lesz, miközben teste tüzelni kezdett.
- Persze... de előtte válaszoljon néhány kérdésemre... van barátja? - kérdezte félve.
- Eh... nincs... már egy ideje... - vakarta meg a fejét. - Mért?
- Öö... ismerek egy jó kis éttermet... jöjjön el velem vacsorázni, és ott mindent megbeszélünk... fizetés, órák stb.
- Rendben, benne vagyok! - mosolyogta.
- Hát, nem hiába mondják, hogy a tavasz a szerelem évszaka! - jegyezte meg Pamela.
- Nocsak, a Főnök szerelmes? Jézi, mi lesz még itt? - akadt ki Easy.
- Hahó, srácok! Ha csak fecsegünk, az örökkévalóságig itt fogunk állni! - intettem nekik, mire felém fordultak. - Oh. Jó napot! - vettem észre Carlos mellett álló lányt. - Sora Naegino vagyok!
- Midori Kazumi! Örvendek!
- Pamela vagyok... - majd szép sorjában, mindenki bemutatkozott.
- Rendben! Most, hogy mindenki ismer mindenkit! Szerintem ideje lenne hazaindulni...
- Oké! - majd taxit fogtunk, s Japán zsúfolt városán át megpróbáltunk eljutni otthonunkhoz...




Eközben szerelmem, s a többiek is épségben megérkeztek a Kaleido Színpadhoz...


- Na madárkáim, hanyadikok lettetek? - kérdezte Sarah.
- Második... - felelte Kalos, miközben átölelte kedvese derekát.
- Ki lett az első? - kérdezte kíváncsian Mia.
- A Tsugumi vándorcirkusz...
- Hmm...
- De mondjuk nagyon szépe manővert, láthattunk... a Főnix táncát... és nem is akárki mutatta be! - mosolyodott el Yuri.
- Ki? Ki? - kérdezték kíváncsian.
- Sora Naegino... - adta a választ.
- S... Sora?? - döbbentek meg.
- Hogy van? - kérdezte Ana.
- Nagyon jól! De ne engem faggassatok! - tért ki előlük a szőke hajú. - Ott van Leon. - az említett fel sem figyelt... egy másik világban járt... és Rám gondolt.
- Hahó! Leon! Föld hívja Leon Oswald-ot! - bökdöste meg Yuri.
- Mi van?
- Csak gondoltam fölébresztelek! - mondta védekezően.
- Oh, kösz!
- Leon! Leon! Gyere, menjünk! - karolt belé Vanessa.
- Bocs! - vakarta le magáról a lányt. - Kérlek, hagyj békén! - próbált kedves lenni.
- Oh, jut eszembe! Vanessa...
- Igen, Kalos? - mosolygott idiótán.
- Ki vagy rúgva...