Másnap reggel...

A Nap verőfényesen virított Párizs égboltján... Egy házban az ablakokat védő függönyökön egy-két résén vékonyka fénynyalábbal díszítette a szobát, megvilágítva egy ágyat, ahol két személy feküdt.
Leon szorosan ölelt engem... mintha nem is akart volna soha elengedni... bár nem is bánnám... Lassan kinyitottam gesztenyebarna tekintetemet... Megpillantottam Őt. Haja kócosan simult vállára, és egy-két rakoncátlan tincs virított arcában. Pillái csukva voltak... A koromfekete takaró épphogy eltakarta feneke vonalát... Elmosolyodtam, majd még jobban hozzá bújtam. Ebben a pillanatban kinyitotta gyönyörű tekintetét, és elmosolyodott.


- Jó reggelt. - feleltem kuncogva.
- Neked is, szerelmem...
- Hogy vagy?
- Most, hogy Te voltál a legelső dolog, amit megláttam, tökéletesen! - csókolta meg a vállam.
- Hmm... értem! - majd csókjaival följebb haladt, s elérte ajkaimat, melyek az övével egybeforrtak. Hosszú, lágy, ám annál szerelmesebb csók volt ez. - Leon... Köszönöm a tegnapi estét... ekkora gyönyörben még nem volt részem... - itt elmosolyodott. - De... remélem nem csak ezért voltál velem... - ujját számra tette.
- Soha... érted? Soha nem használnálak ki! Főleg, mert többet jelentesz nekem egy szeretőnél... Te vagy a mindenem... a szerelmem... az életem... és a szívem egy része... Hihetetlen... de Neked sikerült fölolvasztanod a jégszívemet egyetlen egy mosolyoddal... egy szavaddal... egy érintéseddel... a tudtom nélkül a részem lettél... és én, elmondhatatlanul szeretlek! - szemeim könnyesek lettek, Ő pedig mindegyiket lecsókolta. - Ha lehetne egy kívánságom, az az lenne, hogy örökre együtt lehessünk.
- Ígérem, ezt teljesíteni fogom... Leon... adj egy kis időt, és ígérem, visszatérek hozzád! És akkor örökre Veled leszek!
- Nem lehetne, hogy most vissza gyere a Kaleido-hoz?
- Nem... van még egy kis elintézni valóm... de hamarosan boldogok lehetünk! - tettem kezemet szívére.
- Örökre?
- Örökre... és hidd el, akkor fogok jönni, amikor a legkevésbé fogtok rám számítani! - mosolyogtam el.
- Ez tipikusan rád vall! - fordított hátamra, és feküdt rám, hogy ajkaink ismét egy édes csókban egyesüljenek.
- De ha visszatérek, nem a Halálistennel szeretnék találkozni... hanem Leon-nal...
- Ígérem... szeretlek!
- Én is! Hány óra? - nagy nehezen leszállt rólam, és az órájára pillantott.
- 8:02.
- Hmm... Mit szeretnél csinálni?
- Mi a kívánságod?
- Kicsit megéheztem... Menjünk reggelizni. - ültem volna föl, de Ő visszanyomott.
- Nem, moedmoiselle. Te most itt maradsz, ugyanis most személyesen fogom elkészíteni a reggelit.
- Biztos ne segítsek?
- Nem akarom, hogy ismét elvágd a kezedet! - húzta ajkait egy gúnyos mosolykára.
- Ha-ha! - dobtam felé egy párnát. - Nagyon vicces!
- Maradj itt, édesem! Mindjárt hozom a reggelit...
- Rendben! - sóhajtottam.



Azzal leindult a konyhába, hogy finom reggelit készíthessen nekem... ám amikor visszatért, eléggé meglepődött, amikor nem talált hatalmas franciaágyában. Letette a kis tálcát, majd víz csobogására lett figyelmes. Démonian elmosolyodott, s belépett a fürdőszobába, ezáltal egy női test alakját láthatta a párától ködös zuhanykabinban. Levette alsónadrágját, majd halkan, nagyon halkan kinyitotta a zuhanyzó ajtaját, ezáltal meglátva engem, ahogyan a vízcseppek lassan végigfolynak testemen. Amikor megérintett, azt hittem, szívbajt kapok.


- L... Leon! Jézusom, ha legközelebb a szívbajt akarod rám hozni, kérlek, szólj.
- Oké! - lehelte, majd lecsapott ajkaimra.



A fürdőrózsa puhán szórta ránk a kellemesen meleg vízcseppeket... Testünk összetapadt, ahogy szánk is. Hozzászorított a hideg csempének, miközben felnyögtem, s bársonyos hajába túrtam.


- Olyan... gyönyörű vagy...
- Köszönöm a bókot monseiur... de Te sem panaszkodhatsz drágám... tényleg... hol van a reggelim?
- Épp most kapod meg! - csókolt bele nyakamba.
- Héé...
- Na, jó, a szobába... - suttogta. Majd ölébe kapott, átölelt, és így, vizesen a szobájába vitt, ahol letett az ágyra.
- Legalább megvártad volna, hogy megtörölközhessek... - panaszkodtam.
- Óh, az nem számít! - villantott ördögi mosolyt...



Nem tudom, hányszor rántott le a Pokol legtüzesebb pontjába, hogy aztán fölrepíthessen a Menny gyönyörű világába... Nem tudom, hányszor tett magáévá, de azt igen, hogy leírhatatlanul boldogok voltunk... mind a ketten... A szerelmes, szenvedélyes szavak, az őrületbe kergető érintések, csókok... elmondhatatlanok voltak... De sajnos, minden jó után jön a rossz... ha nem így lenne, nem lenne meg az a bizonyos egyensúly egy ember életében, nem igaz?
- Gyere, mutatok valamit...
- Mit? - kérdeztem kíváncsian, mint egy öt éves kislány.
- Gyere! - adott rám egy pólót, meg egy rövidnadrágot, majd Ő is fölöltözött, és levitt engem a kertbe, ahol szebbnél szebb virágok mosolyogtak vissza ránk... de a legesleggyönyörűbb dolog egy hatalmas cseresznyefa volt. Öreg lehetett már, ez kérgén is meglátszott... érdes, és mély vágások helyezkedtek el rajta. Terebélyes lombkoronáján hófehér virágok pihentek, várva hogy hamarosan édes, és zamatos gyümölccsé váljanak.
- Ez... gyönyörű...
- Ilyenkor a legszebb... ezt még a nagyapám ültette... - mondta büszkén. - Hozok valamit inni!
- Rendben! - feleltem, majd leültem törzséhez. Amikor behunytam szememet, hirtelen egy emlékkép kúszott elém...



"Egy 10 éves fiú, és egy 7 illetve egy 5 éves kislány szaladgál egy virágokkal teli birtokon. Céljuk egy cseresznyefa volt, mely most virágzott...
- Bátyus! Bátyus! Ne szaladj annyira! Nem tudok ilyen gyorsan futni!
- Gyere, Sophie! - fogta meg a kislány kezét.
- Hehe! Az utolsó a záptojás! - nyújtotta ki nyelvét a 7 éves.
- Jól van Sora, ezt még visszakapod! - futott el a fiú a lány mellett.
- Nem, én fogok nyerni! - és Ő is belehúzott. Közben vidáman kacarásztak. Ám a lila hajú kislány megbotlott, ezzel föllökve a 10 éves fiút, így a helyzet úgy festett, hogy alul a fiú, fölötte a lány liheg.
- Én nyertem! - ugrott egyet a legkisebb, amire mindenki elkezdett nevetni..."



És egy másik emléknek nevezhető kép is eszembe jutott...


"Egy lány és egy fiú áll egy cseresznyefa alatt... A fiú valamit farag a fa egyik kiálló, és alig látható kérgébe, nyelvét kinyújtva, miközben erősen koncentrál.
- Kész! - mosolyodott el büszkén.
- Tényleg? Had nézzem! - mondta a lány, miközben a fiú mellé állt, ki átölelte. A fára ez volt vésve: S&L. - Nagyon szép lett! - puszilta meg, és a 10 éves teljesen elpirult. - Nézd, mindig tegyünk egy virágot ide... ezzel bizonyítva, hogy még emlékszünk egymásra! - azzal így is tett... a kezébe keveredett virágot - mely egy fehér rózsa volt -, letette a bevésett monogramokhoz.
- Rendben, Sora!"



Pár percig tartott, mire föleszméltem... Ez csak egy álom volt? Vagy én tényleg voltam már itt... kiskoromban... Ezen a birtokon... Aztán hirtelen ötlettől fogva, fölálltam, majd a fa háta mögé álltam, ahol ott volt egy kiálló kis kéreg, és rajta... Rajta az S&L felirat... előtte egy elszáradt virág volt...
- Ez nem lehet igaz... - kaptam szám elé a kezemet. - Én...
- Sora! - hallottam Leon hangját.
- Itt vagyok! - léptem ki a fa mögül.
- Drágám, minden rendben? - kérdezte aggódó arccal.
- Persze, igen! Szeretlek! - öleltem át.
- Én is! Itt az üdítőd! - csókolt meg, majd átnyújtotta a kis poharat.
- Köszönöm! - s szép lassan visszasétáltunk a házba, elfeledve az előbbi emlékeket, hogy újra csak egymásnak szentelhessük figyelmünket...



10:48-kor, ideje volt készülődnünk, mert vissza kellett mennünk a Hotel de Royal- hoz. Bár be kell vallanom, nem szívesen mentem volna... Inkább maradtam volna Vele, minthogy visszamenjek, és hogy el kelljen válnunk... tudtam, hogy el fog jönni az a pillanat, de egy picit késleltettem volna... 11 órakor visszasétáltunk a szállodába, kicsit sem feltűnően... Ölelkezve, és boldogan... Istenem... Le se tudom írni azokat a döbbent arcokat, akik minket néztek... Ezen jó nevettünk.
Szembe jött velünk Yume, aki döbbenten, és kikerekedett szemmel nézte a mosolygós Leon-t, és engem...



- Álmodom? - kérdezte vékonyka hangon.
- Haha! Nem, nem álmodod! - simítottam végig fején.
- Szia Yume... - köszönt Leon kicsit kedvesebben, mint ahogy egy átlagos embernek szokott.
- Sz... szia, Leon...
- Hé kisanyám, csakhogy megtaláltalak... már az egész szállodát fölnyaltam utánad! - jött oda Pamela.
- Pamela... eh... izéé... bocsi! - mosolyogtam zavartan. - Ne félj, jó kezekben voltam! - mosolyodtam el.
- Aha, meghiszem azt! - felelte egy gúnyos, mindentudó képpel. - Pamela vagyok! - nyújtott kezet a mellettem álló férfi felé.
- Leon...
- ... Oswald... ismerlek, kisapám! - kacsintott. - Na, jó gerlepár... nemsoká megtudjuk, hogy ki lett a győztes... szóval ideje lenne bemenni...
- Rendben! - feleltük. - Leon! - fordultam felé. - Menj a te csoportodhoz...
- Muszáj? - hajolt közelebb.
- Muszáj! Ígérem, nem fogok elmenni köszönés nélkül!
- Hah... ez a minimum! - adott puszit arcomra. - Benn találkozunk, drágám.
- Oké! - mosolyodtam, majd néztem, ahogy a francia Isten szép lassan eltűnik egy folyosón... Yumé-hoz fordultam, aki karba tett kézzel állt, miközben jobb lábával dobolt.
- Magyarázatot követelek! - mondta ellent nem tűrő hangon.
- Rendben drága, de most menjünk be, és utána majd mindent elmondok!
- Oké! - adta meg magát. Beléptünk a kicsinek nem nevezhető terembe, ahol már eléggé sokan voltak. Egy asztalnál ott volt a Kaleido Színpad tagjai, Rosetta, May, és Vanessa, valamint Kalos, Yuri és Leon.
- Egy pillanat! Köszönök nekik!
- Biztos, hogy ez jó ötlet?
- Igen, biztos... - elővettem egy zsebit, és egy tollat, majd az anyagra ráírtam valamit, és odamentem hozzájuk.
- Nocsak, kit látnak szemeim! - mondta vigyorogva egy szőke hajú férfi. - Sora! - majd fölállt, és két puszit adott nekem. - Hogy vagy? - kérdezte.
- Köszönöm, a lehető legjobban!
- Ennek örülök!
- Sora! - állt föl Rosetta, és szorosan átölelt. - Annyira, de annyira hiányoztál! Mért mentél el? Kérlek, gyere vissza a Színpadhoz! - Leon ezen csak mosolygott.
- Rosetta... azért, mert egy kis dolgom volt... - mosolyogtam. - De... hé, ne sírjál nekem itt!
- De ugye visszajössz? - kérdezte reménykedve.
- Lehet... még nem tudom! - majd elmentem Leon mellett, és "véletlenül" a kezébe adtam a kis papírzsebit. - Kalos! - öleltem meg, és adtam neki két puszit.
- Sora! Örülök, hogy látlak! Milyen a cirkusz?
- Jó! Bár a Kaleido is hiányzik... De itt is jól elvagyok... - a válasza csak egy mosoly volt. - Szia, May...
- Szia... Sora! - felelte szomorúan... el akarta mondani, mindent, amit tud Vanessá-ról... azon kívül, amit a szőke hajú mondott, még sokkal többet megtudott róla... de nem mondhatja el... a lány fenyegető szavai miatt... és mert a testvérei nagyon fontosak voltak neki... - Nagyon szép volt a manőveretek... - mondta egy erőltetett mosoly keretében.
- Köszönjük szépen! - majd Vanessá-hoz fordultam. - Szia... - Ő csak tüntetőleg elfordult. Leon-ra néztem, akinek a válasza csak egy bólintás volt kisebb levelemre. - Tényleg Yuri... Layla hogy van?
- Óh, Ő nagyon is jól van... boldog... nem rég született meg a lányunk...
- Tényleg? Hogy hívják? - kérdeztem csillogó szemekkel.
- Emily...
- Emily Killien... Biztos nagyon szép!
- Az ám! Nemhiába, ilyen az apja...
- Szerintem inkább az anyjára hasonlít, mint rád, Yuri! - szólt közbe Leon, amire mindannyian elkezdtünk nevetni.
- Jó... de bölcsességben biztos rám fog hasonlítani! - erősködött.
- Áh, szegény akkor túl hülye lenne! - jött az újabb válasz az ezüsthajútól, miközben szerelmes pillantásokat küldött felém.
- Menj a pokolba, Leon! - duzzogott.
- Nyugi! Akkor a tehetségedet örökölte!
- Sora, Te vagy a mentőangyalom! - nézett rám hálálkodva.
- Haha!
- Sora... gyere... Carlos azt kéri, hogy gyere a mi asztalunkhoz. - jött oda Yume.
- Rendben! - feleltem. - Sziasztok! - intettem.
- Szia, Sora! - mondták egyszerre, kivéve Vanessa.
- Szeretettel köszöntünk mindenkit! - szólt bele a mikrofonba az egyik férfi. - Mint tudjuk, eme híres verseny, a Cirkuszfesztivált immár 10. alkalommal rendezték meg... a verseny két csapat között nagyon szoros volt... de mégis, egy a második, és egy az első helyen végzett... mivel a jelen lévők között itt van a tavalyi verseny egyik nyertese, megkérném Mr. Oswald urat, hogy jöjjön föl a színpadra, és mondja meg, ki lett a nyertes, majd adja át neki a díjat. - Leon fölállt, és az összes lányból egy sóhajt szakadt fel. Lassú, férfias léptekkel fölsétált a porondra, majd a borítékot, és a díjat a kezébe vette.
- A nyertes pedig nem más, mint... - majd kinyitotta a kék borítékot. Egy kicsit várt, és egy nagy, s elégedett mosoly jelent meg márványarcán. Mindenki feszülten figyelt. - ... mint a Tsugumi Vándorcirkusz! Ez az! - álltunk fel, miközben egymás tenyerét csaptuk össze.
- Sora! Menj föl, és vedd át! - parancsolta Carlos.
- Rendben! - mondtam könnyes tekintettel, majd úgy is tettem...
- Gratulálok! - nyújtotta át Leon a nagy, szinte már-már kupának nevezhető tárgyat.
- Köszönöm! - majd odahajolt hozzám, és két puszit nyomott arcomra.
- Remélem, tudod, hogy most nem csak puszit adnék... - suttogta, hogy csak én hallhassam.
- Hidd el, meghiszem azt! - leheltem gonoszan.
- Akkor jó! Ügyesek voltatok! - fogta meg a kezemet.
- Köszönjük! Akkor még találkozunk!
- Igen! Várlak!
- Rendben! - majd az artisták felé fordultam, és fölemeltem a nyereményünket, miután egy csókot leheltem rá. Ebben a pillanatban fehér, illetve ezüstösen csillogó papírok szálltak a színpadra...


Megnyertük a Cirkuszfesztivált... De úgy érzem, én nem csak azt nyertem... Hanem elnyertem a szerelmet, a bizalmat, és a reményt, hogy végre boldog lehessek... Vele ...