Az álarc halk suhanással ért földet. Hajam táncolt arcom körül, miközben tekintetemet a földre helyeztem. Mindenki döbbenten nézett... Volt, aki azért, amiért Miss. Onigean tett, de azok még jobban meglepődtek, kik ismertek. Leon fölállt, és hitetlenkedve figyelt engem. Eközben Dio-ék is levették maszkjukat, s Rosetta a lehető legdöbbentebben nézett... Hiszen... Hiszen Itt vannak régi barátai... Kiket két éve nem látott... Szép, lassan fölemeltem tekintetemet, majd Vanessá-ra néztem.


- Nocsak, nocsak! - mondta gúnyosan a lány. - Kit látnak szemeim... Sora Naegino... - Pamelá-ban kezdett fölmenni a pumpa. - Hmm... ez ám a meglepetés.
- Vanessa... - kezdtem halkan. - Ez most mire volt jó? - néztem rá kissé könnyes tekintettel.
- Oh, csak kíváncsi voltam! - emelte föl védekezően a kezét. - De kellemetlen meglepetés értr30;
- Fú, na, nekem most már elegem van! - mondta dühösen Pamela, majd fölhúzta egyik kezén a ruha ujját, és neki akart rontani Vanessá-nak... a lány ijedten hátrált két-három lépést.
- Na ide figyelj Te beképzelt csitri! Én most beverem a képedet! - de gyorsan eléálltam.
- Pamela! Állj le!
- Mi, az hogy álljak le?? - akadt ki. - Sora! - üvöltött rám. - Hát nem látod, ki ez? Ki áll előtted?
- De... igen... - feleltem halkan.
- Emiatt szenvedtél oly sokat! - mutatott rá. - Emiatt kellett elmenned a Színpadtól, távol a barátaidtól... Istenem... és Te meg megakadályozod, hogy fölképeljem...
- Tudom jól, Pamela... - emeltem fel egy kicsit a hangomat. - De akkor is az unokatestvérem... - hajtottam le fejemet.
- Kit érdekel, hogyha egy boszorka? Hát nem emlékszel, hányszor lépett közbe? Miatta nem lehetsz azzal, akit teljes szívedből szeretsz! - Leon szíve hatalmasat dobbant. - Az Istenért, minek van neked ekkora nagy szereteted?? - kérdezte, majd Vanessa felé fordult. - Pokoli nagy szerencséd van, hogy Sora kiállt melletted, mert hogyha nem lett volna itt, biztosan átrendeztem volna az arcodat, és mehettél volna a plasztikai sebészhez újat kérni, te csitri! - köpte oda.
- Nem tűröm, hogy sértegess, te kis senki! - emelte föl fejét unokatestvérem.
- Óh, igen? - lépett közelebb.
- Pamela, nem akarok botrányt... - fogtam meg a kezét.
- Vanessa... azonnal gyere le a színpadról. - hallottam egy mély, kellemesen borzongató férfihangot. Leon állt ott... pár méterre tőlem, karba tett kézzel, miközben hidegen, és gyűlölettel teli tekintettel nézett végig a lányon.
- De... De Leon... ezt mégis hogy érted? - döbbent meg.
- Nincs közöd hozzá... És most gyere le... - a lány nem szívesen, de lement. Leon nagyot sóhajtott, majd rám emelte csodálatos tekintetét, s egybeforrasztotta az enyémmel. Kicsit közelebb jött, jobb kezét kinyújtva. Kérdőn, s meglepetten néztem rá... nem... nem tudtam, mit akar ezzel...
- Hé kislány... - fogta meg Dana kezemet. - Menj Vele... - s ezzel egybeillesztette őket. Az az érzés, melyet akkor, és ott éreztem... leírhatatlan volt. Kissé megremegtem, de annyira jól esett. Lassan a trambulinhoz húzott, hogy repüljek... hogy újra Vele repülhessek, szárnyalhassak a trapézok világában, ahol Ő az egyetlen, ki partnerem lehet... Fölugrottunk, egymást ölelve, majd ellöktük magunkat, egy-egy trapézt elkapva. Föllendültünk, s egymással szembe fordultunk.
- Én már semmit sem értek... - mondta az egyik zsűritag.
- Mit csinálnak? - kérdezte egy másik.
- Nézzük, mit akarnak kihozni ebből... de ha Leon Oswald ezzel a lánnyal akar táncolni... akkor itt valami van köztük! - súgta oda egy harmadik.



Hihetetlen... Fél évet nem voltunk együtt... Nem is hallottunk egymásról... Mégis... Mégis tökéletesen ismerjük egymás mozdulatait... Tudtam, hogy mikor, hova fog ugrani, hogy mikor fog elkapni... Hogy mikor fog legközelebb megérinteni... Egy külső szemnek ez csak egy átlagos ugrabugrálás lenne... De nekünk nem... Ó nem... Ezek nem csak azok voltak... Itt szerelmes pillantások, édes ölelések csattantak el... És éreztem... A szívembe nőtt keserűség percről, percre eltűnik... És helyét fölváltja a boldogság, és a szeretet. És mindez csak azért... Mert újra Vele lehetek... Elengedtem a trapézt, s zuhantam lefele. Szemeimet behunytam, ám ekkor egy gyöngéd rántást éreztem, s felhúzott maga mellé... Tudtam... Tudtam, hogy el fog kapni, ha zuhanok... Egy trapézra érkeztünk, s kezeivel végighúzta derekam vonalát, majd átölelt. Leon megfordított, így egymás szemébe nézhettünk.



- Miért? - kérdezte csöndesen, nyugodtan. - Mért mentél el? - simított végig arcomon.
- N... Nem mondhatom el... - borzongtam bele.
- Mért? - hajolt közelebb, lehelete szinte perzselte arcbőrömet.
- Bocsáss meg... - könnyeim elkezdtek folyni. Ám ekkor... nem várt dolog történt... ugyanis... mit sem törődve... mindenki szeme láttára... őszintén, és szerelmesen, ajkait az enyémekre illesztette. Boldogan csókoltam vissza, miként átölelt, szorosan karjaiba tartva.
- Hmm... legyen hihetetlenebb ez a perc... - gondolta Fantom, majd fölénk szállt, kezeit összedörzsölte, majd ujjait összeérintette, s gyönyörű csillámpor szállt ránkr30;
- E... Ez lehetetlen... - döbbentek meg az emberek. A csillámpor gyengéden ölelte körbe testünket... az egész kép gyönyörű volt.


- Én most már tényleg nem értek semmit... - akadtak ki egy páran. Kalos és Carlos mosolygott, ahogyan Pameláék is. Rosetta és May kicsit döbbenten nézett, Yuri boldogan. De közbejött valami... Az egybeforrt ajkaink szétváltak, ugyanis valaki szétlökött bennünket. Én leestem, Leon nem tudott elkapni... de szerencsémre Dio alattam volt, így meg tudta akadályozni, hogy valami bajom legyen. A csillám varázsa abbamaradt, ugyanis Fantom is megrémült.
- Nem engedem, hogy csak így csókolgasd Leon-t... Emellett Te itt egy senki se vagy... már nem vagy a Kaleido Színpad tagja, Sora... egy kis csitri vagy...
- Na jó, ebből elegem van! - mondta Pamela ökölbe szorított kézzel, majd fölugrott, és a lány meglepettségében azt se tudta, észak, vagy dél. Pamela egy hatalmas nagy pofont kevert le neki, de akkorát, hogy a csattanása még pár másodperc után is hallani lehetett.
- Ide figyelj! Nem meg mondtam neked, hogy szállj le Soráról? Mi a francért rossz neked az, ha látod, hogy boldog? - üvöltötte. - Hagyd őt békén, mert komolyan mondom, még jobban felképellek...
- Nekem Te ne parancsolgass! - nyavalyogta, miközben pirosos arcát tapogatta.
- Nekem Te ne parancsolgass! - utánozta. - Szeretnélek kijavítani! Itt Te vagy a senki... mert Ő legalább vitte valamire... nem úgy, mint Te... - majd leugrott hozzánk. - Azt hiszem a műsorból elég volt... kapott a közönség is, meg mi is egy-egy meglepetést. Menjünk!
- Rendben! - sóhajtották meglepetten... én pedig csak Leon-ra néztem... bűnbánóan lehajtottam fejemet, ajkaimmal egy Sajnálom-ot formáltam, s csendben követtem barátaimat. Carlos fölállt, majd követett bennünket, de előtte még a közönség elé fordult:
- Kérem, bocsássanak meg ezért a kis műsorért... elnézésüket kérem... - s lesétált a színpadról, utánunk jőve. Mi pedig az öltözőnkben ültünk... csendben, szótlanul... a némaságot én törtem meg:
- Kérlek, bocsássatok meg... - hajtottam le a fejemet.
- Na ne hogy már te kérjél bocsánatot! - akadt ki Dean. - A manőverünk nagyon jól sikerült, hiszen maximális pontot kaptunk... de az a hülye Vanessa... - szorította ökölbe kezeit.
- Eh... ha már Vanessá-nál tartunk... bocsássatok meg, amiért kicsit nagyon fölképeltem... - szólt Pamela.
- Hát elég nagyot csattant, az egyszer biztos... - mondta Easy.
- Na ja... eh... - vakarta a fejét.
- Sora... mondd csak, hogy csókol? - kérdezte csillogó szemekkel Dana.
- Mi? Hogyhogy hogy csókol? Nem is...
- Mi az, hogy nem is? Kisanyám, mindenki szeme láttára lesmárolt...
- Nem smárolt le... csak... csak megcsókolt... ennyi.
- Oh, mi lesz még itt.... - sóhajtott Dio.
- Na jó... öltözzetek... mi már végeztünk... most átöltöztök, majd fölmegyünk a szállásra... délután kettő óra... és holnap megyünk már haza... ja, és délben eredményhirdetés... - sóhajtotta. - Gratulálni szeretnék Nektek... Hihetetlenek voltatok! - mosolygott elismerően.
- Köszönjük, Carlos.
- Na öltözzetek! - sürgetett meg bennünket.




Este volt... a csillagok beragyogták Párizs nyugtató városkáját. A Hotel de Royal harmadik emeleti teraszon egy lány állt...
Nem tudtam aludni... Egyfolytában csak Rá gondoltam. És nem is tudtam, hogy Ő is ezt teszi... A fölöttem lévő emeleten a korlátban megkapaszkodva... Rám gondol...


- Sora! - lépett ki Pamela egy köntösben. Leon amint meghallotta, hitetlenkedve hallgatott. - Már kezd lehűlni az idő, és ideje lenne bejönni... A végén még megfázol...
- Pamela... Jó ez nekem itt... csak... csak szeretnék gondolkodni...
- Sora... Már több órája csak itt kinn vagy...
- Tudom... de szükségem van egy kis magányra...
- Hé, Kislány! - mondta megnyugtatóan. - Tudom, hogy nehéz Neked...
- Annyira szeretem... - öleltem át, miközben keservesen sírni kezdtem. - Tudtam... tudtam, hogy találkozni fogunk... de... most legszívesebben Vele lennék, és átölelném... de nem tehetem... és... és nem mehetek vissza a Színpadhoz sem... Istenem, Pamela... olyan nehéz elválnom Tőle...
- Tudom, kicsi, tudom...
- Mért kell nekem ennyit szenvednem? Mért nem lehetek boldog... Leon-nal? - töröltem meg tekintetemet, majd öleléséből kilépve a korláthoz sétáltam. - Egy csődtömeg vagyok...
- Nem vagy az... ilyeneket ne is mondj, Te bolond lány!
- Pamela... kérlek, menj be... még egy picit egyedül szeretnék lenni... - szipogtam.
- Hjaj... - sóhajtotta. - Rendben... - majd szép lassan besétált. Egyel följebb lévő emeleten a férfi mindent hallott... és leírhatatlanul boldog volt... most már tudta... tudta, hogy szeretem... és egy döntést hozott... s ezzel a gondolattal, szép lassan bement szobájába...



A 3. emeleti, 14-es szoba ajtaján kopogtattak. Pamela bosszankodva kelt fel, s sétált oda...


- Ki az Isten lehet ilyenkor? Ha megint Easy szórakozik, én megölöm... - majd kinyitotta az ajtót, s döbbenten nézett. - Eh... Ez tényleg egy Isten! - gondolkodott hangosan, mire az ajtóban álló fölhúzta egyik szépen ívelt szemöldökét. Pamela össze-visszamutogatott - T... Terasz... - nyögte ki nagy nehezen.
- Köszönöm! - biccentett, majd a teraszajtóhoz sétált.
- Ezt a mázlistát... - nézett még utána, majd elmosolyodott, s elment aludni. A teraszon én még mindig a csillagokat kémleltem. Egyszer csak azt éreztem, hogy egy kabát nehezedik vállamra. Elmosolyodtam.
- Nem kellett volna... - majd megfordultam, s mondatomat nem tudtam befejezni... lefagytam. - T... Te meg... ho... honnan... - fordultam vissza, és zavartan tekintettem másfelé.
- Ha az ember egyel, fölötted lakik... - sóhajtotta, majd kezeit vállamra helyezte, s megfordított. - Sora! - lehelte.
- É... Én... Leon kérlek, menj el... - tértem ki előle, és mondtam nem éppen meggyőzően.
- Mért menjek el? - kérdezte.
- Mert... mert... - dadogtam.
- Mert szeretsz? - húzta vissza kezemet, s csókolt bele. Megborzongtam. Szép lassan közelebb jött, ezáltal újból beletekinthettem gyönyörű füstszürke szemeibe.
- Kérlek... így is el kell válnunk, mért... mért nehezíted meg akkor...
- Ha már el kell válnunk... - szakított félbe. - ... akkor legalább boldogan szeretném ezt tenni... hogy láttalak... hogy láthattam a mosolyodat... a gyönyörű tekintetedet... és érezhettem ajkaid ízét... - s amint kimondta, megcsókolt. Lágyan, szerelmesen, és szenvedélyesen ízlelgette az enyémeket. Nyelvét végighúzta ajkaimon, ezáltal tudtomra adva, bebocsájtást kér a kis barlangomba. Nyelve vad, s szenvedélyes táncot járt az én tulajdonommal, majd föltérképezte számat. Bármit megadtam volna, hogy örökre tartson ez a pillanat. Kezei végigsimítottak oldalamon, ezáltal kellemes borzongást biztosítva testemnek. Majd hirtelen megszakította a csókot - bár nem szívesen -, és szemeimbe nézve, befejezte mondatát. - ... és hogy tudom, hogy szeretsz! - átöleltem... de úgy... úgy, mintha soha, de soha nem akarnám elengedni... - Szeretlek, Sora... mindennél, és mindenkinél jobban! - csókolt bele nyakamba.
- Én is szeretlek! - suttogtam, s érezhette, hogy fölsőjét könnyeim áztatják. Kezével állam alá nyúlt, és fölemelte fejemet. - Leon! Nem akarlak elveszíteni! Veled akarok lenni! - válasza csak egy újabb felejthetetlen csók volt.
- Gyere - fogta meg kezemet. - menjünk el sétálni...
- Ilyenkor?
- Ilyenkor! - mosolyodott el.
- Szerencséd, hogy nem öltöztem át pizsamára! - feleltem, majd kiszaladtam vele az utcára, miután egy fölsőt fölkaptam a fotelból. Átölelt, és én boldogan hajtottam fejemet vállára. Egy épület mellett haladtunk el... az Eiffel-torony mellett. Fölmentünk, s onnan csodáltuk az alvó várost...
- Mi történt veled ez alatt a fél év alatt? - kérdezte.
- Hmm... Nagy nehezen túltettem magamat, hogy már nem vagyok a Kaleido tagja... aztán Danával, és Yumé-vel Japánba mentünk. Ott találkoztam rég nem látott barátaimmal... és most... a Tsugumi Vándorcirkusz tagja vagyok! - mosolyogtam. - És veled? - fordultam felé.
- Semmi különös... unalmas volt az életem... egészen máig... - mosolyodott el, majd fejét a nyakamba fúrta. Beszívta finom jázmin illatomat, s egy nagy sóhaj keretében fölemelte fejemet. - És hiányoltam egy bizonyos lányt... - újból felsóhajtott. - Sora... Könyörgöm, bocsáss meg... én... én tényleg egy óriási nagy barom voltam, hogy elhittem Vanessa szavait... és a leveled... - majd előhúzta a kis tárgyat.
- Te bolond! - nevettem. - Magadnál hordtad a levelemet?
- Azt hittem, ez az utolsó emlék, melyet Tőled kaptam...
- Hát tévedtél, drágám... - túrtam bele gyönyörű hajába.
- És mond csak Sora... hol is van Sandrah Egan? Mintha valakivel találkoztam volna, akinek ez volt a neve... - gondolkodott el.
- Öö... izéé... Sandrah nagyon is jól van... otthon van... - mosolyogtam zavartan.
- Hmm... értem... de ugye tudod, hogy nem szeretem, ha becsapnak... - indultunk lefele.
- Ajjaj... - hátráltam pár lépést.
- Kárpótolnod kell... - jött közelebb.
- És mivel? - kérdeztem. Ajkai csak pár centire voltak az enyémtől, és azt hittem, azok ismét egyesülnek, de e helyett gonoszan elmosolyodott, majd fölkapott a vállára. - Leon! Hé! Tegyél le! Hahó! - veregetem gyengéden izmos hátát.
- Azt mondtam, kárpótolnod kell...
- És mivel?
- Hamarosan megtudod... - mosolyodott el ördögien. Nem sokkal ezután, olyan fél tíz körül egy ház előtt álltunk meg. Óvatosan letett, úgy, hogy Vele szemben állhassak.
- Ez most mire volt jó? Van két lábam, és tudom használni őket.
- Tudom! - simított végig combomon. - De így egyszerűbb volt. - majd halkan hozzátette - nekem...
- Ha-ha! De hol vagyunk? - kérdeztem, amire a válasza csak az volt, hogy megfordított. - Leon! Ez a... te házad!
- Aha! De menjünk be! - ölelte át derekamat.
- De Cécilia? - álltam meg.
- Cécilia a rokonainál van... mienk az egész ház... - mosolyodott el sejtelmesen, majd beléptünk a hatalmas Oswald házba. Semmi sem változott... bár számomra még mindig óriási volt, és full luxus, de... örültem...Egy picit megpihentünk, majd kezeimet megfogva, fölvitt a szobájába... emlékszem, egyszer voltam itt, az sem volt a legmegfelelőbb pillanat... el is pirultam ezen. - Sora... - suttogta. - Én... elmondhatatlanul szeretlek! - csókolt bele a nyakamba.
- Én... is... - sóhajtottam akadozva.
- Szeretlek... és... akarlak! - majd ebben a pillanatban ledöntött az ágyra