- Sora… Naegino…- suttogta döbbenten Leon.

- Talán ismered őt, Leon fiam? - kérdezte érdeklődve Kalos.

- Nem tudom. - felelt zavartan, majd rendezte vonásait. - Mikor érkezik?

- Ma este. - dőlt hátra az igazgató. - Gondoltam egy kis esti előadásra még futni fogja, ha úgy érkezik. Téged pedig szeretnélek megkérni, hogy mérd fel a kisasszony adottságait. - kérte mosolyogva. Majd Leon szótlanul felállt, és kifelé indult. - Leon! - az említett megállt. - Ez nem kérés volt, hanem parancs.

Leon összeszűkítette a szemét, majd sarkon fordult és erőteljesen bevágta maga mögött az ajtót. Dühösen trappolt végig a folyosón, de leginkább zavart volt. Ennyi év után… Nem, nem gondolhat erre. Most már nem. Talán öt évvel ez előtt, még megtehette volna, de azóta sok minden történt. Rég volt, nagyon rég, amikor még csodálattal várta volna Őt. Rég volt, hogy mindent odaadott volna a szerelméért. Ám most… most már nem. Túl sok minden állt közöttük, főleg a lány szótlan eltűnése. Sokáig kereste, ám belefáradt. A szíve ezer darabban hevert, s nem tudta már összeforrasztani. Ezért, hogy ne kelljen szenvednie, örökre száműzte a jég fogságába. Hisz mennyivel kellemesebb volt érzelmek nélkül élni, s nem tudni semmiről. Ő volt az Artista herceg. Kemény elszántsággal küzdött, hogy mind  jobb- és jobb legyen. Ezt sikerült elérnie. Ám Ő csak egy örök álom maradt. Sora… Naegino… Úgy szerette volna száműzni a gondolataiból, a szívéből. Ám ez lehetetlen feladatnak bizonyult. Hisz vele kelt, vele feküdt. Vele ugrált a trapézokon. Emlékezett a lányra, olyan tisztán, mintha csak az imént váltak volna el. Pedig… pedig már eltelt öt hosszú év. És most ez a boszorkány, minden napintat nélkül képes újra megjelenni az életében. Azok után, ahogy elment. Leon dühösen lépett ki a meleg tavaszi levegőbe. Virágok illata szállt mindenhol. Utálta. Egyszerűen csak szabad akart lenni. Végre semmit sem érezni. Az emberek két féle képen emlegették; a francia Démon, vagy az ismertebb nevén; a Halálisten. Igen, ezt a nevet kapta ő. Már lassan öt éve. És miért? Ki miatt? Sora Naegino miatt, akit úgy hívnak; a Szívek hercegnője. Bolond módon szerelmes volt belé, úgy ahogy ember nem tudja elképzelni. És annyira vágyott rá, te jó ég annyira. De Sora elment. A legaljasabb módon elhagyta, és ő onnantól nem bízott meg egy nőben sem. Leszámítva a húgát és az édesanyját. Gyűlölte Sorát, amiért ilyenné tette. Azért kapta a Halálisten nevet, mert minden partnere lelki, vagy testi sérülést szenvedett mellette. Mégis voltak újabb- és újabb jelentkezők, akik ostoba módon együtt akartak szerepelni a Francia Démonnal. Aztán megismerték a Halálisten arcát is. Mégsem maradtak alább a partnerjelöltek számai. De ő még magának sem ismerte el, hogy miért is nem akart másik partnert. Pedig a válasz nyilvánvaló volt. Sora… Ő volt az egyetlen, aki méltó lehetett a partnerének, s ezt még akkor sem volt hajlandó elvenni tőle, amikor gyűlölte. Beszállt az éjfekete sportkocsiba, és hevesen a gázra lépett. Az autó nyikorogva fordult ki a színpad pakolójából. Szűksége volt rá, hogy lenyugtassa az idegeit, mert ha már a lány puszta gondolata is felizgatja, akkor mi lesz, ha majd szemtől szemben látja? Egyenesen lerohanja. Oh igen tökéletesen emlékezett még a Szívek hercegnőjére. Csodálatosan szép volt, és ellenállhatatlanul kívánatos. A sötét, gesztenye szemeinek senki nem volt képes ellenállni. Ő sem. Behálózta, és elcsábította. Imádta őt, rajongott érte. Ám nem tette a magáévá egyszer sem. Már bánta. De ő akkor bolond volt, és bár a vágy az elviselhetetlenségig gyötörte, ő mégis várt. Mert nem akart fájdalmat okozni. Bolond volt. És szánalmas. Ám most, a lány újra a közelébe merészkedik. Vajon tudja Sora Naegino, hogy kivé változtatta őt? És ha igen, ennek ellenére a közelébe megy? Bolond volt mindig is az tény. Egy bolond… sztár. Egy Démon. És az is maradt. De vajon, milyen lehet ennyi évvel később? Furcsa volt számára ez az egész. Néhány hónapja, pontosabban amióta két különböző helyszínen megrendezett versenyt nyertek, mindenki arra vár, hogy mikor kerülnek ők végre össze. És most, csodák- csodájára. Ki a fenének jutott ez eszébe? Hát persze… Mr. Kenneth. A részvényes a színpadnál. És persze Kalos. Micsoda emberek. Ők voltak, akik tudták, mi is történt öt évvel ezelőtt. S ennek ellenére mégis képesek voltak ide hozni Sora Naeginot? Tudhatnák, hogy ebből jó nem fog kisülni, ha két ilyen Démont összeeresztenek. De rendben. Legalább megfizethet a drága hercegnőnek. S kegyelmet nem fog ismerni. Az autó nyikorogva fordult be az egyik sarkon…

Este volt. Az égen sok ezer csillag fénye tündökölt. És a Bleu Dahlia színpad dolgozói vártak… már mindenki az igazgató irodájában volt. Volt, aki izgatottan járkált, vagy beszélgetett, és volt, aki nyugodtan várt. Hamarosan el kellett kezdeni az esti műsort, azonban a sztárja még sehol sem volt. Már Kenneth úr is megérkezett és elfoglalta a helyét Kalossal szemben. A kanapén egy fekete hajú lány ült, akinek kék szemei voltak. May Wong… Igen szép volt, és formás. Ő volt Leon Oswald  „partnere” volt. Egy igencsak sokat mutató, kék dresszben feszített, és folyamatosan a férfit vizslatta. Leon megforgatta a szemét. Nem szerette a hízelkedő macskákat. Kivéve egyet… de az már rég volt. Az ablak előtt állt, és kifelé nézett. Folyamatosan az utat vizslatta. Majd hirtelen May hangja zengett fel.

- Kalos, mégis kinek képzeli magát ez a nő, hogy így megvárat minket? - kérdezte középmagas hangján. - Ennyit késni, ráadásul ő fog fellépni a műsorban is.

- Sora Naegino soha nem késik. - szólalt meg Leon, miközben az utat figyelve egy halvány mosoly jelent meg az ajkain. - Mindenki más érkezik korán.

- Ezt te sem gondolod komolyan Leon. - emelte meg a hangját.

- Teljesen komolyan mondtam. - nézett rá a válla fölött jeges tekintettel, ami elhallgattatta.

- Valóban, kicsit késik a hölgy. - szólalt meg Kalos.

- Itt van. - jelentette ki Leon. Majd halk, de határozott kopogás hallatszott, s ez a férfinak olyan volt, mintha a saját szívét hallaná. Hirtelen azt vette észre, hogy a húga lép mellé.

- Szabad! - szólalt meg Kalos, és mindenki megfeszült.

- Elnézést a késésért! - lépett be egy nagyon szép nő. Hosszú szőke haja volt, s óceánkék szemei. Egy fehér nadrágkosztümöt viselt. Nagyon elegáns és szép volt. - Akadt egy kis gond, amikor leszállt a gép.

- Semmi gond… miss - kezdte tétován Kalos, mire a nő elmosolyodott.

- Hamilton… Layla Hamilton. - mosolyodott el. - Sorának egy kis problémája akadt az emberekkel.

- Miféle? - kérdezte Kenneth úr. - Layla, jó téged látni.

- Önt is, Mr. Kenneth. - mosolygott rá a nő. - Sorát lerohanták a rajongók. De azonnal jön.

- Rendben. - bólintott Kalos. - Miss Hamilton, hadd mutassam be önnek az artistáimat. Mia Gulliem, a rendező, őt Cathy segíti, aki főrendező. Sophie Oswald. - mutatott a lányra, aki kedvesen elmosolyodott. - May Wong, a színpad egyik legjobb artistája. És Leon Oswald, a sztárunk. - majd bizalmasan elmosolyodott. - Mit gondol Miss Hamilton, hogyan fognak együtt dolgozni?

- A munkával nem lesz gond. - viszonozta a mosolyt. - Csodálatosak lesznek ez biztos. - majd az ablaknál álló férfi felé fordult. - Hogy vagy, Leon?

- Megvagyok. És te, Layla? - de nem fordult arra.

- Remekül. - majd az ajtó irányába fordult. - Eddig tartott elintézni? - évődött finoman. Leon érezte, hogy mindenki megmerevedett. Ám ő nem akarta elárulni magát.

- Sora! - kiáltott fel Sophie, majd a belépő lány nyakába vetette magát.

- Nahát kislány. - hangzott fel a dallamos, érzéki hang. - Nagyon rég láttalak. Szépen megnőttél. - mosolyodott el, majd az ablaknál álló férfira nézett. - Szia Leon!

- Nocsak, nocsak. - kezdte gúnyosan, bár elég nehéz volt megőriznie a hangját, miután a lány így felizgatta. - Öt év után újra találkozunk? Milyen rég volt. Nem igaz, Démonhercegnő? - fordult felé, ám abban a pillanatban kihagyott egy ütemet a szíve.

Folytatása következik…