Hajnal volt... Idegesen, és izgulva keltünk fel... Összecsomagoltunk, majd hosszas búcsúzás után, beszálltunk a kis autóbuszunkba, és elindultunk Japán reptere felé. Ott több mint két órát vártunk. Igen, mert a drága gép késett... Leírhatatlanul izgultam... Nem is a verseny miatt... Hanem mert lehet, újra találkozom Vele... Istenem... Nem akarom... Vagyis de... Nem... Áh, teljesen össze vagyok zavarodva. Vajon milyen lehet? Változott-e valamit? Vagy ugyan olyan sármos, és jóképű? És egyéb ilyen kérdések csatáztak fejemben, miközben beszálltam a gépbe...


Eközben egy francia, jóképű isten fölvette nemtörődöm álarcát, s így szállt be a magángépbe. Számára nem jelentett semmit sem ez a verseny... Most már nem... Csak annyit, hogy kimegy, előad valamit, a közönség tapsol, a zsűri véleményez, és elér egy helyezést... Ennyi... Ennyit jelentett ez az egész felhajtás... Mondjuk nem volt mire panaszkodnia... Ebben a fél évben... Ebben a keserűséggel, és hidegséggel eltöltött fél évben a legjobbra törekedett... És Leon Oswald még tökéletesebb, és hihetetlenebb artista lett, mint valaha volt... A nehéz manővereket, elsőre, vagy másodjára sikerült megcsinálnia... Igen... Visszatért a kegyetlen Halálisten, és ez által a férfi megkeményítette szívét, s érzéseit ismét egy jégpáncél mögé rejtette el... Mindenkihez hideg volt... És úgy vélte, nem is fog már megváltozni... Pedig nagyon rosszul hitte...


- Leonka, drágám, ugye akkor úgy van, hogy fölhúzol magadhoz, és én nekem át kell majd ölelnem Téged! - rebegtette pilláit Vanessa, miközben nyájasan mondta mondatát.
- Na ide figyelj, Vanessa! Nem vagyok "Leonka", sem a drágád! Sajnálatos módon, igen, úgy van, ahogy elmondtad... és ha most megbocsátasz, szeretnék olvasni, egyedül! - nyomta meg az utolsó szót.
- Jól van, na, most mit kell ennyire fölkapni a vizet, édesem!
- Ha még egy nyálas szót hozzám mersz intézni, nem állok jót magamért!
- Hé Vanessa... nem látod? Leon-nak az agyára mész! - mondta kissé gúnyosan Rosetta.
- Fogd be! - majd a helyére riszálta magát, és elkezdte sminkelni gyönyörű arcát...


A gép lassacskán leszállt... Ott egy fehér autóbusz várt minket, egy kedves, öreg sofőrrel.
Istenem... Újra itt Párizs karjaiban... Ahol három hetet töltöttem Vele... Beszálltunk a kocsiba, s izgulva néztünk körül a napsütötte városkán. Carlos mondta, hogy egy nagyon szép, és 5 csillagos szállodában fogunk megszállni... Először nem hittem a fülemnek... 5 csillag? Erre a válasza csak az volt: "Igen... a Cirkuszfesztivál szervezői döntöttek így, és ők is sorsolták ki, hogy melyik csoport, melyik szállodában fognak megszállni... Mi a Hotel de Royal -ban pihenünk meg." Rendben, és hozzá még el kell képzelni egy hatalmas nagy vigyort is...


Lassacskán megérkeztünk... Kiszálltunk, s fölvettem fekete baseball sapkámat, hajamat alá gyűrve. Amikor megpillantottam ideiglenes lakhelyünket, a szám tátva volt... Egy gyönyörű szökőkút volt, egy angyallal középen, mely kezét tartotta, s abból folyt le itt-ott a víz, utat törve magának. Körülöttük mindenféle virág, illetve fa pihent. A hotel hatalmas volt. Dőlt betűkkel, a tetejére a neve volt írva: Hotel de Royal, és alatta öt darab aranycsillag. Szép lassan beléptünk az ajtón, ahol egy segítőkész recepciós lány állt rendelkezésünkre.


- Jó napot! Miben segíthetünk?
- Jó napot! Szeretnénk beregisztrálni.
- Értem... melyik színház, vagy cirkusz tagjai, és hányan vannak? - kérdezte kedvesen.
- A Tsugumi vándorcirkusztól jöttünk, és 8-an vagyunk. - felelte.
- Értem. Itt kérnék egy aláírást. - mondta, majd egy helyre mutatott, ahol Carlos aláírta. - Köszönöm! A harmadik emeleten lesznek elszállásolva, és a 14-es, illetve a 15-ös szoba áll rendelkezésükre.
- Köszönjük szépen!
- Szívesen! Itt a kulcs, és egy prospektus, a szállodával kapcsolatosan.
- Rendben!
- A bőröndjeiket fölviszik... addig nézelődjenek! - szája felfelé görbült.
- Köszönjük! - a nő csak mosolygott, majd Carlos elmondta a hallottakat. Ekkor belépett öt személy... Mivel a várakozó teremben igen sokan voltak, mind feléjük fordult...
- Úristen! Az ott Leon Oswald! - sikította egy lány.
- Igen! És Yuri Killien. - ugrált egy másik.
- Pf! - fújtatott unottan a Halálisten, miközben maga mögött húzta bőröndjét.
- Leon? - szívem hatalmasat dobbant, s ekkor megláttam Őt. Annyira nem láttam közelről, de meg tudtam állapítani, hogy fekete, hosszú kabátka volt rajta, egy ugyan olyan színű gatyával, és egy piszkosfehér fölsővel... Holdszínű haja lágyan omlott vállára, miközben hidegen tekintett az Őt bámuló emberekre. Istenem... bármit... bármit megadtam volna, hogy a karjai közt lehessek... de... Hjaj Sora, miken gondolkodsz? - szidtam le magamat.
- Hé Leon! Kicsit élvezd! Túl látványosan unod ezt az egészet! - bökte oldalba Yuri.
- Ch... most őszintén... itt vagy, és az összes lány rajong érted... a te nevedet üvöltözi... ezt ne kérd tőlem... - majd kicsit oldalra nézett, pontosabban arra, amerre mi álltunk. Szerencsénk volt, ugyanis a tömeg eltakart minket, bár a baseball sapkámat magamra húztam és szupergyorsasággal lehajtottam a fejemet.
- Mi a baj, Sora? - kérdezte kicsit aggódva Dana... igen, a lány túlságosan el volt foglalva valamivel... akarom mondani, valakivel.
- Itt van... - suttogtam halkan.
- Mi?
- Itt van... - mondtam kicsit hangosabban.
- Ki? - nézett rám értetlenül.
- Itt van Leon! - mondtam hangosan.
- Mi? - akadt ki, majd megfogta a kezemet, és húzni kezdett.
- Mr. Oswald! - mosolygott bájosan a recepciós hölgy. - Hogy utazott?
- Köszönöm, jól csak fáradt vagyok... megkaphatnám a szobám kulcsát? - kérdezte unottan, ridegen.
- I... Igen, természetesen... - a lány megszeppent a férfi hideg modorától. - Itt van! A negyedik emelet, 14... 14-es szoba... - dadogta, majd gyorsan levette a kulcsot, és odaadta neki.
- Köszönöm! - biccentett, s megfogta bőröndjeit.
- Bocsásson meg neki... kissé fáradt... - jött oda Kalos. A lány csak egy mosollyal jutalmazta az igazgató gesztusát.

- Gyere már! Bármikor ideérhet...
- Jövök már, Dana... - futottam vele, majd a lifthez értünk... mintha beakadt volna a lemez, úgy nyomkodtuk a hívógombot, mind a kettő liftnél.
- Gyerünk már! Mi van már ezzel a nyavalyás lifttel?
- Leon... a lift erre van... - hallatszódott Yuri hangja.
- Gyerünk! - nyomogattuk. Majd a lassúságok lassúsága végre kinyitotta ajtaját, mi pedig berohantunk, és gyorsan a 3-as gombot kezdtük el idegesen "ütni".
- Hé, tartsa! Tartsa a liftet, kérem! - futott Yuri, lefagytam. Dana elfordult, én meg a baseball sapkámmal ügyködtem. - Hát ezt nem hiszem el! - morogta, ugyanis mire odaért, becsapódott előtte az ajtó.
- Hjuuuj! - lihegtük, és szép lassan lecsúsztunk a földre.
- Ez meleg helyzet volt... - nézett maga elé Dana.
- Nekem mondod? - amilyen lassan jött le, olyan hamar ért föl a 3. szintre. Ott megkerestük a 14-es szobát. Carlos azt mondta, hogy a 14-esben a lányok, a 15-ben a fiúk legyenek... semmi ellenvetésünk nem volt ez ellen az ötlet ellen.


Benyitottunk. A szoba nagyon ízlésesen, és kényelmesen volt berendezve. Először egy kis előszobát találhattunk, ahol már ott tornyosultak bőröndjeink. Ahogy beljebb haladtunk, a nappalit találtuk. Egy kényelmes, krémszínű bőrülő garnitúra volt ott, előtte egy dohányzóasztallal, és egy nagy Tv-vel. A falakon faltól-falig, hatalmas ablakok nyíltak a szép nyugtató városra, mely egy-egy terasszal volt megáldva. Előtte függöny volt. Valamint, a nappaliból három hálószobaajtó nyílt, egy kétszemélyes, meg egy-egy egyszemélyes, és egy fürdőszobát is találhattunk.


- Hmm... Szép! - mosolyogta Dana.
- Jaja. Szerintem is... ellaknék itt, ha nem szálloda lenne... - feleltem. - Hjaj... Holnap verseny... Áh... izgulok.
- Sora... nem kell izgulni... nagyon jól kitaláltuk a manővereket... és emellett a ruhánk is fantasztikus... főleg a tied... hé, te lány! Sikerülni fog!
- Köszönöm, Dana! - öleltem át.
- Na... ennyi! De szerintem pihenjünk... meg hamarosan így is megjönnek a többiek... és ha Pamela itt van... akkor nem lesz nyugtunk!
- Hé, hallottam ám! - jött be az említett.
- Jó-jó, csak vicceltem! - emelte föl védekezően a kezét.
- Haha! - nevettünk. - Yume, gyere, ez lesz itt a Te szobád...
- Whííí! Ez tök szép! Örült.
- Na... mivel 5 óra van, és hulla fáradt vagyok, emellett holnap 10-kor kezdődik a verseny, randizok egyet az ággyal...
- Hohó! - mosolyodott el gúnyosan Pamela.
- Bolond... nem úgy... - esett le. - Aludni megyek....
- Értem én, értem én! Ha éhes lennél, kaját majd hozunk! - kacsintott.
- Köszönöm... jó éjt... estét... vagy mit tudom én...
- Délutánt! - javított ki Dana.
- Azt! Na sziasztok! - majd beléptem a szobámba, és levágódtam az ágyamra. Gondolkodtam... a holnapon, a versenyen, és... Leon-on. ~ Ezt egyszerűen nem hiszem el... gondoltam, hogy találkozunk, na de hogy... egy szállodában legyünk? Hmm... Mi lesz, ha felismer? Mit fog csinálni? Lenéző pillantásokkal fog végigmérni, vagy odafut hozzám, és azt kiáltja "Szeretlek, Sora, kérlek, bocsáss meg..."? Hmm... szép kis tündérmese lenne... de elég az álmodozásból... lehet, hogy már nem is emlékszik rám, és lehet, hogy csak egy kaland voltam a számára... de... de annyira... áh... aludjunk! - öltöztem át, majd betakaróztam, s álomba ringattam magamat...


Másnap reggel... A Nap fényesen sütötte a Szerelmek városát... Mindenki izgulva, és kissé idegesen kelt fel... Ma van a Cirkuszfesztivál... A sok-sok tehetséges artista, bebizonyíthatja, milyen nagy a tehetsége.
8:25-et mutatott az óra... Kipihenten, és energikusan keltem fel. Ugyanakkor egy kicsit félelem, és izgatottság volt a szívem mélyén. De... Hol vannak a többiek? - tettem fel magamban a kérdést, amikor kiléptem a szobából. Hát persze... A drágák nem keltettek föl, és 9 órakor megbeszélés volt... Jézusom! Fél óra múlva oda kell érnem, és még sehol sem tartok... Gyorsan össze-visszarohangáltam ebben a szerencsétlen helységben, mint valami hiperaktív azonosítatlan tárgy... Majd végre fölöltöztem, de egy kiegészítőt elfelejtettem... Az álarcomat... Igen... Nem akartam, hogy fölismerjenek... Arcomra illesztettem a maszkot, és elkezdtem rohanni... Csak rohantam, és rohantam, majd az egyik folyosón nem figyelve, nekiütköztem valakinek, és majdnem elestem, ám kezei megmentettek eme kellemetlen élménytől. Párat pislogtam, majd föltekintettem. Istenem... Na ne... Ő... Ő kapott el... - mint ahogy nem egyszer... -, Ő... Az Ő karjában voltam... Ismét... Arca még komolyabb, és férfiasabb lett, szemei még mindig abban a páratlan, és csodálatos füstszürke színben pompáznak, tekintetemben még izmosabb, és erősebb lett, mint volt. Haja bal fülét nem takarta el, így láthattam, hogy egy lilás színű fülbevalót illesztett bele. Nyakán egy aranyszínű medál pihent... Kezei a derekamat nyugtatták, míg én a vállára illesztettem enyémet. Arcomon - már amennyire álarcom engedte. -, éreztem forró, perzselő leheletét.


- Bo... Bocsánat... én... - dadogtam, de több szó nem jött ki számból. Ő csak gesztenyebarna tekintetemet csodálta.
- S... S... - sziszegte döbbenten Pamela. - S... Sandrah! Végre megtaláltunk! - mondta. Ő is álarcban volt, ahogy az egész csoportunk. - Hjaj, már mindenütt kerestelek.
- Sandrah... - suttogta Leon.
- Öhm... - köhintettem, s hangomat, egy picit elváltoztattam. - Igen... Sandrah E... Egan vagyok! - hjaj de jó, hogy volt egy ilyen ismerősünk!! Sandrah! Ha hazamegyek örök hálám üldözni fog, hogy a világra jöttél ezzel a névvel. - Még... Még egyszer bocsánat... Mennünk kell... Viszlát! - majd kiléptem ölelő karjai közül, és odarohantam Pamelá-hoz, akivel tovább futottunk egészen a megbeszélt helyre.
- Hmm... Sandrah Egan... - ismételte a "nevemet", majd kezeit zsebre dugta, és elment...
- Édes jó Istenem, te Szentséges Atya Úr Isten! - leheltem egy szuszra.
- Sora mi történt? - kérdezte Dana.
- Semmi... - válaszoltam.
- Á semmi, csak épp Leon Oswald karjaiban merült el... oh, azok a pillantások! - felelte kissé gúnyosan, ám színészkedve Pamela.
- Mi? - kerekedtek ki Yume szemei.
- Véletlenül... neki mentem... és... hát... majdnem elestem, de elkapott... szokása szerint! - mosolyodtam el.
- Haha! - nevetett Yume. - Én mondom, hogy Titeket a Sors egymásnak szánt! Na de most menjünk... Két perc múlva kilenc!
- Oké! - feleltük.



Besétáltunk a nagy terembe, ahol dugig voltak emberekkel... Már mindenki jelmezben volt. Az első sorban ott ültek a zsűrizők, mögöttük a színpadigazgatók, és nem messze tőlük a versenyzők. Azt hittem ezt nevezhetjük nagynak... De nem... Ahol föl fogunk lépni, ott még nagyobb lesz a porond. Itt most az igazgatók húztak sorszámot.


- Remélem Carlos valami jó számot fog húzni... Nem akarok a végén lenni! - mondta unottan Easy.
- Ne rinyálj már! - rivallt rá Pamela.
- Bocs... - majd Danához ment, akit átölelt.
- Jó napot minden kedves artistának, tisztelt igazgatónak. Joseph Weff vagyok, a Cirkuszfesztivál rendezője. Ha megkérhetném a színpadok, illetve cirkuszok igazgatóit, húzzanak egy számot, ebből a fekete kalapból, ezáltal eldöntve, melyik csapat, mikor jön... - majd szép lassan végigsétált, és mindenki húzott egy-egy kis cetlit.
- Az első, a Butterfly Színpad artistái! - majd szép lassan elmondta az egészet. Mi a 18.-ek vagyunk, a Kaleido Színpad pedig a 17. Hmm... véletlen? Vagy a Sors akarta így? Nem tudhatjuk...



Szép lassan mindenki bemutatta a saját produkcióját... Leonék is... May a csodálatos Démon spirált kombinálta az Arany Főnix-szel... Ők inkább a táncra fektettek hangsúlyt... és gyönyörű volt... Leon is... Nagyot sóhajtottam...Nem mondom, ezek tényleg fantasztikusak... A 10 zsűrizőből 99 pontot kaptak... Kezdtem félni, hogy talán a mi manőverünk nem is olyan jó... De aztán tévedtem...


- A következő előadók a Tsugumi Cirkusztól jöttek. A manőverük neve: A Főnix tánca. Olvasta bele a mikrofonba a közvetítő.
- Gyerünk lányok-fiúk! Sikerülni fog! - bíztattam őket. - Csak mosolyogjatok, és bízzatok magatokban!
- Rendben, Sora! Nyerni fogunk! - tapsolt egyet Dana.
- Igen!
- 1, 2, 3 - tettük egymás kezére a sajátjainkat, majd elüvöltöttük magunkat: HAJRÁ! - Pár perc múlva, a kamera a színpadra irányult, majd szép, lassan megvilágítottak egy lányt.



Csillogó kékes ruhája volt, arcát kék álarc fedte. Lassan, és ritmusosan elkezdett táncolni. Ahogy táncolt, jobbra lépett, s ebben a pillanatban megvilágítottak egy lányt. Koromfekete ruhája volt, ahogy maszkja is. Az egyik trapézon állt, mozdulatlanul. Majd balra lépett. S egy másik lányt világított meg. Ruhája akár egy havasi táj, azonban álarca vörös, akár a Pokol tüze. A színpadra érkezett két fiú is, szintén kiegészítővel arcukon. A lány megállt, s a trapézon lévő két személy - azaz Pamela és én -, szembefordultunk, s egymásra néztünk. A két fiú föltekintett, s a nézők már csak azt láthatták, hogy elkezd zuhanni. Pár ember kisebb sikolyt engedett meg magának, de amikor látták, hogy az alattunk lévő két férfi elkap, s visszalök, megnyugodtak. Én Easy-vel, míg Pamela Dean-nel kezdett el táncolni. Ám ekkor a színpadra lépett egy újabb szereplő, alias Dio. Álarca fekete illetve fehér volt. Leugrott, s elkapta az én kezemet, föllendítve, s egy magasabb pontra helyezve... Ám ugyan ezt tette Pamelá-val is... Tudni kell, hogy most Pamela és én "ellenségek" voltunk. Egy ikerpár... Ő a hideg, és érzéketlen szerepet kapta, míg én az ártatlant, de mégis szenvedélyeset. Dana volt a "jó tündér", ő volt az, aki békét, s szeretetet akart hozni a két ellentétbe. A két fiú - Dean és Easy -, pedig Dana segítői voltak. Dio megpillantja Pamelát, s elvakítja a lány hidegsége... Szíve megtelik a varázslatával, s vele kezd el táncolni. De most... A lány másik énje, a tüzes, s szenvedélyes is ismét a rivaldafénybe kerül. Dio rámnéz, s megáll. A piros álarcos lány végighúz dereka mentén - ami hatására egy-két férfi felsóhajt -, s a férfi elengedi Pamela kezeit, majd az ellenségéhez ugrik. Igen ám, csakhogy a lány leugrik, ezáltal a trambulinra érkezik, ahonnan csillámpor száll fel, a lánnyal párhuzamosan. Dio elkapja a kezemet, megfordít, majd egy erős lökéssel föllendít.


- Ez az a rész... - suttogta Easy.
- Hajrá Sora! - formálta ajkaival Dana.



Repültem... Repültem, akár egy angyal... Egy angyal... Szám sarkában egy mosoly bújt meg, majd a hófehér ruha eltűnt, helyette tűzvörös színben pompáztam. Hogy ezt hogy oldottuk meg? Hmm... Ez a ruha úgy volt megvarrva, hogy oldalán volt egy hosszú, narancssárga fonal, melyet, ha meghúzok, a fehér eltűnik, helyette hosszú pirosos szín veszi át az uralmat. Hajamban kisebb gömb alakú tárgyak voltak, arcomon két csík díszelgett. Ruhám hosszú volt, előkelő, egy Főnixhez, illő, mégis ártatlan, akár egy angyalé. Egyszóval, gyönyörű volt. Amikor elértem a megfelelő pontot, elmosolyodtam, majd jött a meglepetés. Igen... A számunkba nem hiába terveztük bele a tűz fogalmát. Mivel a hátamon volt egy hosszú selyemvászon, mely égett, egy pillanat múlva szétrobbant, így olyan hatást keltve, mintha szárnyaim lennének... Tüzes szárnyaim. Gyönyörű volt. Pamela koromfekete ruhája most már fehér volt, ahogy mindenki másnak is a kis csapatunk közül. Mikor éreztem, a pillanatnyi hatásnak vége, elkaptam egy trapézt, ahogy Dio is, ezáltal egyszerre táncoltunk a trapézok közt. Majd mindannyian a kisebb, kifeszített kötélre érkeztünk - mely szintén vörös árnyalatot öltött -, s átöleltük egymás derekát, majd meghajoltunk. A közönség állva tapsolt, már-már őrjöngött. A zsűri elképedve nézte, s alig emésztette fel a pár perc eseményeit. Kissé lihegtünk, az én szemem könnyes volt... Örömkönnyek... Leugrottunk, majd a színpad széléhez sétáltunk, várva a zsűri véleményét.



- Ez egyszerűen leírhatatlan... Szavakkal nem is tudom elmondani! - állt fel egy idős asszony. - Kemény munka lehetett, és ilyen eszközt, mint a tűz... - majd látszott, hogy elgondolkodott. - Ezt... ezt egyszerűen nem tudom elmondani! Fantasztikus! - s fölmutatott egy táblát, melyen a 10-es számot láttuk. - elmosolyodtunk, s egy köszönömöt mondtunk.
- Gyönyörű, páratlan előadás volt... ilyet még senkitől sem láttunk... fantasztikus! - majd Ő is fölmutatott egy 10-est, ahogyan az előző véleményező, s ahogyan a többiek is. Maximális pontot kaptunk!
~ Hihetetlen... ez a lány... kombinálta a Feltámadt Főnixet, és az Angyalok Táncát... De hogyan? - gondolkodott hitetlenkedve Leon.
- Ki ez a lány? - nyivákolt Vanessa, majd fölállt. Amikor mi meghajoltunk, Ő följött a színpadra. - Ki vagy? - kérdezte.
- Jaj ne... - suttogtam félve, s pár lépést hátráltam. Ő pedig csak egyre közeledett, majd mikor már csak pár méter választott el bennünket, tempója fölgyorsult, és... letépte álarcomat. S a pirosos álarc halk suhanással földet ért... megmutatva, kit is rejtett eddig...