Este volt... A Nap nyugovóra tért, immár a Hold mosolyog a fekete égbolton, barátaival együtt... a sok-sok megszámlálhatatlan csillag fényesen ragyog, megvilágítva egy lányt, ki képtelen aludni... Egy lányt, ki nehéz döntést hozott meg... És egy lányt, ki távol van szerelmétől...
Egyszerűen nem tudtam elaludni... vagy ha megpróbáltam, szemem előtt egy férfi tekintett vissza rám. Most kint ültem a kabinom előtti kis székben. Tekintetemet a Holdra szegeztem... Hmm.. Igen... Még így is Leon jutott eszembe... Szemei szinte egyszínűek volt a Hold páratlan kisugárzásával...


~ Haj... el kell, hogy felejtselek... Hisz ki tudja, mikor találkozunk ismét... Leon... Kérlek, bocsáss meg! - s alig láthatóan egy halvány könnycsepp kanyarodott végig arcomon.



Nem is tudtam, hogy valahol, távol, az artistakirály, ugyan azt teszi, mint én... Szenved... Szenved egy lány miatt... Miattam... Hatalmas villájának erkélyén áll, kezét a korlátra helyezve tekint a sürgő-forgó világba. A Nap Amerikában fényesen süt... Neki viszont még pihennie kell... Még csak pár órája engedték ki a kórházból. Nagyot sóhajtott, majd föltekintet az égszínkék égre.


~ Sora... Mindent sajnálok... Barom voltam... És emiatt elvesztettelek... Azt se tudom, hogy hogy vagy, mit csinálsz? Mit érzel...? Sajnálom... - nagyot sóhajtott. - A leveledben azt kérted, ne változzak meg... - majd elővette azt a fehér papírdarabot. - De sajnos... ez nem fog menni... Szeretlek Sora... és kérlek, bocsáss meg! - bement a házába, és lefeküdt a franciaágyra, s egy képet vett elő. Végigsimított a fotón, ahol egy lány mosolyog vissza, miként Ő átöleli. - Hjaj. - sóhajtott.
~ Látom, még jobban szenvedtek... - mosolygott szomorúan Fantom. - Hmm... mi lenne, ha újra találkoznátok? - gondolkodott el, majd elégedett arcával eltűnt...




December volt... A mosolygós napokat átvette a hideg, kegyetlen téli időszak... A nappalok rövidebbek lettek, az éjszakák hosszabbak... Az emberek elfelejtették a könnyű, lenge ruhákat, helyette a meleg pulcsikat, illetve kabátokat hordták. Itt Japánban már november végén lehullott - noha még akkor nem maradt meg -, az első hó. De most... Ma már legalább a bokáinkig érő fehérség vett körül minden tájat, utcát, otthont adó házat.
Békésen, zsebre dugott kézzel sétáltam, lábnyomaimat magam mögött hagyva. Arcom köré egy sál volt takarva, fejemen egy sapka volt illesztve. Kényelmes téli ruhát viseltem. Már lassacskán fél éve mentem el... Nem mondom, hiányoztak... De nagy nehezen túl tettem magamat rajta...
Dio megkért, hogy menjek ki kenyérért, mert elfogyott... És persze, a lusta nép közül senkinek nem volt kedve fölállni, és kimenni a hideg természetbe... Helyette én... Hát persze... Ki más? Tüdőm megtelt a csípős levegővel, de ki is fújtam, leheletemet látva. Zsebemből kivettem a kulcsot, és kis szállásunkhoz igyekeztem - mivel a kabinok hidegek voltak ennek az időszaknak -, és beleillesztettem a zárba. Kinyitottam, s amint beléptem, nem hittem a szememnek... "Boldog Születésnapot Sora!" - olvashattam egy hatalmas vásznon. A szoba tele volt kisebb-nagyobb lufikkal, virágokkal, és az asztalon ott pihent a szép nagy torta, üdítőkkel, és egyéb finom sütikkel. Mellettük, egy nagy karosszékben ott pihentek az ajándékok Döbbentek néztem. Teljesen elfelejtettem, hogy ma december 11.-e van, a születésnapom. A 18. születésnapom.


- Meglepetééés! - lépett mögém Dio.
- D... Dio? De hát... a kenyér...
- Ugyan drága... kenyér az volt bőven, de valahogy el kellett téged "űzni" innen! - nevette a mellé lépő Pamela, ki mellett Dana és Easy állt ölelkezve. Hmm... igen... a drága "Nem tetszem a másiknak" párocska összejött... de viszont nagyon boldogok... és ez a fontos...
- Boldog születésnapot, nővérkém! - ölelt át Yume.
- Köszönöm szépen! - töröltem le meglepett könnyeimet. - El sem hiszitek, milyen régen nem ünnepeltem meg a születésnapomat! - öleltem át Dio-t, majd Pamelát.
- Na, bontsd ki az ajándékokat! - tapsolt izgatottan Milo és Mila. Tulajdonképpen szinte mindenki itt volt... az egész vándorcirkusz tagjai... jó kis tömeg volt, nem mondom!
- Rendben! - majd a székhez sétáltam, és egymás után kezembe vettem a sok-sok kisebb ajándékokat. Pamelá-tól egy új edzőruhát kaptam, Yumé-tól egy új balettcipőt - mivel a régi már tönkrement -, Dio-tól egy nyakláncot, Daná-tól egy könyvet, ugyanis nagyon szerettem olvasni... De szinte mindenkitől kaptam valami kis csecsebecsét. - Nagyon, nagyon szépen köszönöm! Annyira örülök Nektek... és... köszönöm, hogy befogadtatok a kis családotokba! Nem is tudom, hogy köszönhetném ezt meg...
- Ugyan! - mosolyogtak kedvesen. - Mi örülünk, hogy ismét együtt vagyunk!
- Bocsánat a késésért! El kellett még intéznem egy-két papírokat. - jött be egy férfi.
- Áh, nem maradtál le semmiről... csak Sora már kibontott párszáz ajándékot! - felelte Easy.
- Akkor én is csatlakozom! - majd egy borítékot adott át.
- Öö... Mi ez? - néztem rá furcsán. Erre mindenki sejtelmesen elmosolyodott.
- Bontsd ki! - kacsintott Dana. Én így is tettem. A szemem kétszer akkora lett, mint volt.
- E... Ez... Ez...
- Régi álmod volt, hogy kimehess Párizsba, a Cirkuszfesztiválra... - mosolyogta Carlos. - Így hát... gondoltam, mivel szülinapod van, ezért az én ajándékom ez... A Fesztivál így is tavasszal lesz, lesz rá idő, hogy felkészüljetek...
- Köszönöm, Carlos! - ugrottam nyakába. - De... De nincs partnerem... és...
- Oh, majd elfelejtettem mondani... Te, Easy, Dana, Dio, Pamela és Dean indultok versenyen...
- V... Várj csak! Erre nem indulhatnak vándorcirkuszosok... csak partnerek...
- Igen, régebben így volt... csakhogy változott a felállás... indulhatnak vándorcirkuszosok, ahogyan egy sima cirkusz, vagy színpad előadói. Emellett csoportelőadások lesznek... minimum négy, maximum hét fős csoportok. De persze, nem akarok semmit sem rátok erőltetni... csak ha akartok, akkor mentek...
- Még szép, hogy akarunk! - vágtuk rá egyből.
- Ez a beszéd... ja... Sora... - fordult felém Carlos. - Ez a csomag ma érkezett... semmi cím, semmi feladó, semmi... de neked jött... - nyújtott át nekem egy fehér csomagolópapírban lévő tárgyat.
- Mi lehet az? - kérdezték kíváncsi szemmel a picik.
- Nem tudom! - majd elkezdtem leráncigálni róla a szép borítást. Amikor sikerült megszabadítanom "védőruhájától" a szemem kitágult. - E... Ez... - szemeim könnyesek lettek, majd belelapoztam. - Ez...
- Mi az Sora? - kérdezte Yume.
- Nézd... - becsuktam a hófehér vastag füzetet, majd Yume felé fordítottam.
- Ez... - dadogta Yume is.
- ... édesanyánk füzete! - igen. Nem tudom, kitől, nem tudom, hogyan... de ez tényleg édesanyánk jegyzetfüzete volt... amit én kiskoromban rengetegszer nézegettem... A füzet tele volt rajzokkal, figurákkal, áthúzásokkal, és szövegekkel... - Egy csomó manőver van benne... istenem... de ki küldhette? - majd egy kis cetli kiesett belőle. Fölemeltem, s elkezdtem olvasni.



"Drága kislányom!

Boldog születésnapod!

Tudom, mennyire szeretted ezt a füzetet. Remélem, sok hasznát veszed majd! Mi mindig vigyázni fogunk Rátok, idefent... Csak higgy magadban, és az álmaidban, kicsim! Nagyon, nagyon szeretünk Téged, és a kicsi húgodat is!

Sok-sok szeretettel:

Édesanyád, és édesapád"


Szemeimből könny csordult ki... - Köszönöm, anya... - suttogtam.



- Figyelem, figyelem! - mondta Kalos, erre az egész társulat ráterelte figyelmét. - Nos... December van... Hamarosan itt a karácsony... Kellene egy karácsonyi műsor... Emellett, mindenki kap majd két hét szünetet is... - mindenki elkezdett örülni. - De... Had fejezzem be. Nos... Mint tudjátok, minden évben, megrendezik a Cirkuszfesztivált. Az idén több mint 260 artista fog részt venni, 70 cirkuszt, színpadot, és vándorcirkuszt képviselve. A 70 között a Kaleido Színpad is benne van, és...
- Várj Kalos! - szakította félbe Yuri. - Vándorcirkusz? Én úgy tudtam, hogy nem léphetnek fel...
- Igen, de változott... 10 vándorcirkusz fog föllépni... na de visszatérve... a mi Színpadunk is indul eme híres versenyen. Tehát... annyi változtatás van, hogy most csoportok fognak föllépni... nem párok... minimum négy, maximum hét. Akkor... én úgy gondoltam, hogy Leon Oswald, May Wong, Yuri Killien, Vanessa Onigean, és Rosetta Passel... Őket gondoltam, és...
- Mi? Én? De hát én a táncosokkal vagyok egy csoportba, és...
- Igen, Kalos... Egy ilyen kis béna nem kell a mi tökéletes négyesünkbe! - nyafogta Vanessa, miközben műkörmét piszkálta.
- Hidd el Vanessa... ha Layla nem lenne terhes, Ő menne, és helyetted... de sajnos, kénytelen vagyok téged beletenni... mindegy... - sóhajtotta. - Tehát... kérnék egy fantasztikus manővert, amivel Márciusban indulhatnátok... ennyi lenne! A készületeket pedig elkezdhetitek! Viszlát, és további jó gyakorlást! - mondta Kalos, majd kiment.




- A Te édesanyád valami fantasztikus volt Sora... Ilyen manővereket... - majd lapozott egyet Pamela. - Ezt nézd... Angyalok Tánca , Feltámadt Főnix, , Liliom... Gyönyörűek. - erre csak mosolyogtam.
- Tudjátok, min gondolkodtam?
- Na? - néztek rám kíváncsi szemekkel.
- Arra, hogy mi lenne, ha az Angyalok Táncát és a Feltámadt Főnixet kombinálnák?
- Hmm... ez a két manőver nagyon nehéz, Sora...
- Tudom... de a Cirkuszfesztivál erről szól... ide csak profik mehetnek... nézzétek... nagyon szerettem volna kijutni ide... de ahogy hallottam innen-onnan, hogy az emberek... először barátságosak... majd lenézőek... Más világ az ottani... és mi azért megyünk oda, hogy elkápráztassuk a nézőket, a zsűrit, és a többi előadóművészt. És ehhez egy megfelelő, előkelő - ha nevezhetem így -, manőver kell. Nos, benne vagytok?
- Én igen! - bólintott Dio.
- Szintén! - tapsolt Pamela.
- Én is! - mondta egyszerre Easy és Dana.
- Aha! - kacsintott Dean.
- Akkor rendben! Köszönöm a bizalmatokat... szerintem karácsony után neki kezdhetünk gyakorolni. Hmm?
- Oké! Akkor addig majd pihenünk!
- Rendben!



Három hónap múlva.... Március volt... A tavasz beköszöntött... Óh igen... A szerelem évszaka újra itt van... Az emberek boldogan vették tudomásul, hogy a hideg téli időszaknak vége. A nap boldogan virított a felhőkkel díszített égbolton... A természet fölébredt... Virágok ontották finomabbnál finomabb illatukat, és itt, Japánban csodálatos cseresznyefák virágoztak. Egyszerűen leírhatatlan volt... Ahogyan sétáltam az utcákon, a fákba néha-néha belekapott a szél, s lágyan táncra hívta a rózsaszín szirmokat. Elmosolyodtam, majd zsebre dugtam a kezemet, mely szinte már-már szokásommá vált.


~ Holnap utazunk Párizsba... Istenem... Mi... Mi lesz, ha újra látom? Hisz oly' nehezen, de sikerült elfelejtenem... Már amennyire a felszín visszatükrözi... A szívem mélyén még szeretem... És ha csak eszembe jut, hogy Párizs... Máris az a bizonyos nap jut eszembe... Amikor... Majdnem... Majdnem az Övé lettem. Hjaj! - sóhajtottam. - Félek... Igen, félek... Valahogy el kell kerülnöm a találkozást... De biztos, hogy ott lesz... Hmm... Mit tegyek? - majd eszembe jutott valami, s sietős léptekkel a lakásunkhoz mentem...



- Minden rendben, Leon? - kérdezte Layla, ki kórházban volt.
- Igen... - sóhajtott. - Nagyon szép kislányod van. Emily. - egy halvány mosolyt engedett meg magának. Igen... Layla Hamilton életet adott egy pici csöppségnek... egy pici, élettel teli csöppségnek
- Köszönöm... de kire hasonlít? - nevette a Főnix.
- Hmm... Nem tudom... remélem tulajdonságokban nem Yuri-ra... mert ha igen, kész katasztrófa lesz... Heh... - mondta kis gúnnyal hangjában.
- Hát az apja tényleg nem a viselkedéséről híres... - kacagta, Leon pedig fölállt, majd az ablakhoz sétált. Nekitámaszkodott, és kinézett a rengetegbe. - Hé... minden rendben? Leon... az utóbbi pár hónapban teljesen megváltoztál... Kérlek! Ne legyél ennyire hideg az emberekkel... aligha kommunikálsz valakivel... ha meg igen, csak a tipikus "Hmm" a válaszod... csak velem, és Yuri-val beszélsz! Visszatért a Halálisten éned... Mért?
- Sajnálom Layla... de a szívem ismét jégből van... Egy lánynak sikerült fölolvasztania... de Őt elvesztettem...
- Hát mért nem keresed meg? Mért nem mondod meg neki az igazat? - kérdezte a lány, miközben följebb ült.
- Ch... persze... Ha meg is találnám, mit mondanék Neki? "Sora... tudod, az életemben Te vagy a legeslegfontosabb dolog, nem tudok nélküled érni, és szinte már-már leírhatatlanul imádlak... kérlek, bocsáss meg, egy hatalmas nagy barom voltam..." Hát persze... mintha ez ilyen egyszerű lenne...
- Leon... Sora szeret Téged, és ezt Te is tudod...
- Akkor mért ment el? - kérdezte, s szemei dühösen villantak.
- Ezt nem tudom... ezt senki se tudja... - a férfi lemondóan sóhajtott.
- Mindegy... ilyen vagyok, és kész...
- Jó napot! Bocsássanak meg a zavarásért... - pirongta egy fiatal ápolónő. - De itt van a kis Emily, kicsit éhes.
- Oh, hát persze! - mosolyogta Layla. - Gyere ide, kicsim! - majd a kezébe vette a szeretett kisbabáját. Szőke fürtjei voltak, s tekintete égszínkék. Látszik, hogy nem akárkik a szülei. Egy gyönyörű leány lesz belőle...
- Na, én most mentem... holnap indulunk...
- Hm... Igen... Sok sikert... és hogyha találkoznál az én édes drága párommal, szólnál Neki?
- Igen... - biccentett, majd kilépett az ajtón.



Mind a ketten feszülten feküdtünk le, várva a holnapot...