Send Me an Angel

  2008.05.25. 20:56

Miután Kalos irodájából távoztunk, egyenesen lakosztályunk felé siettünk... Én ott gyorsan egy bőröndöt kerestem, s a legfontosabb dolgaimat bele tettem.


- Hát tényleg elmész? - kérdezte egy szomorú hang.
- Fantom! - feleltem ugyan olyan hangsúllyal. - Bocsáss meg...
- Semmi baj, Sora... Tudod... életemben már sok kiválasztottam volt... de mégis... Te vagy az, aki a legjobbnak minősült...
- Köszönöm! - suttogtam hálás hangon. - Lehet, hogy perverz voltál... sőt... - töröltem meg szemeimet, melyek könnyfátyollal voltak beborítva. - Az nem kifejezés... de egészen megkedveltelek...
- Hát... igen...
- Fantom Mester! - jött be Yume. - Fantom Mester, Te nem jöhetsz velünk?
- Sajnos nem... - lebegett följebb. - Én a Színpad Szelleme vagyok... nem hagyhatom el ezt a helységet... - hajtotta le a fejét.
- Fantom... hiányozni fogsz! - fogtam meg gyengéden, s öleltem át.
- Nehéz bevallanom, de... ti is, nekem! Még soha, senki nem szólított Fantom Mesternek... - nézett Yumé-ra. - És még nem láttam ennyire gyönyörű teremtést! - fordult felém. - Ti is hiányozni fogtok!
- De... hékás! Mi ez a nyálas romantikus búcsúzás? - eszméltem föl. - Elvégre... nem örökre megyünk el... - mosolyodtam el. - Fantom! Ígérem, visszajövök, de a legváratlanabb pillanatban... s már nem fogom hagyni, hogy befolyásoljanak... most... most higgyék el, hogy úgy táncolok, ahogyan fütyülnek... de ez nem sokáig... Sajnos most minden összejött nekem... - sóhajtottam. - Leon balesete, Angyal, Vanessa... ennyi fájdalmat nem bírok el most... de vedd úgy, hogy egy kis pihenőre megyek...
- Rendben kislány! - húzott elő egy zsepit a zsebéből, és törölte megy könnyes szemeit. - Tényleg Te vagy a kiválasztott! - (Uri Geller utódja! XD) - Örülök, hogy találkoztunk Sora Naegino.
- Én is... kérlek, vigyázz rájuk helyettem is!
- Oké.
- Ideje indulnunk! Minden megvan, Yume?
- Igen, minden. - hajtotta le fejét.
- Akkor menjünk! Viszlát, Fantom.
- Viszlát, Kaleido Star. - hajolt meg, s alakja szép lassan elhalványult, majd végleg eltűnt szemeink elől.
- Sora... minden megvan? - kérdezte Dana.
- Igen, minden...
- Rendben! Akkor igyekezzünk... Egy óra múlva a reptéren kell lennünk, és a taxi már vár ránk.
- Oké... de... Dana! - fogtam meg kezét.
- Tessék?
- Még... kérlek, had menjek be a kórházba! Még utoljára had lássam... és had adjak át neki egy levelet... csak ennyit kérek, utána... már mehetünk...
- Rendben...
- Köszönöm! - feleltem.



Öt perc múlva már a taxiban ültünk. Csendben, szótlanul. Mindannyian a csendes várost kémleltük, amire már rászállt az éjszaka leple. Ekkor egy nagy épületet láttam. Központi kórház. Olvashattam.


- Kérem, álljon meg! - mondtam.
- De kisasszony...
- Csupán tíz percet szeretnék kérni!
- Rendben! De kérem, siessen, vagy elkésünk!
- Menj! Itt várunk- mondta Dana bátorítóan. Én pedig a forgalommal se törődve, gyorsan berohantam az épületbe.
- Kisasszony! Hova megy? A látogatási idő már lejárt! - állított meg a recepciós hölgy.
- Kérem, én csak...
- Sajnálom, de nem mehet be!
- Kérem... nézze, csak egy levelet szeretnék beadni... csak el akarok búcsúzni... nemsokára indul a gépem, és lehet, hogy már nem láthatom Őt.
- Kihez szeretne bemenni?
- Mr. Oswald-hoz. Leon Oswald-hoz.
- Öt percet kap! - mondta megadóan.
- Köszönöm! - majd fölrohantam a jól ismert 224-es szobába. Leon, mint eddig ott feküdt a fehér ágyon...

Békésen szuszogott, gyönyörű tekintete most le volt hunyva. Lassan, a levelet szorongatva besétáltam, s búcsú ajándékomat letettem az éjjeliszekrényre. Felé fordultam. Emlékszem, végigsimítottam márványarcán, miután egy rakoncátlan tincset kiszedtem belőle. Lehajoltam hozzá, s egy hosszú, lágy csókot leheltem puha ajkaira. - Viszlát, Leon Oswald! - suttogtam, majd könnyeimmel küszködve kirohantam a kórházból, s egyenesen a taxiba, mely tovább folytatta útját a reptér felé. Leon eközben kinyitotta füstszürke tekintetét.


- Mi ez? - kérdezte magától, s ajkaira tette a kezét. - Mi ez a forró, s bizsergő érzés? - ülőhelyzetbe tornázta magát, s így merengett tovább. - Mért érzem úgy, hogy valamit, vagy valakit elvesztettem? - ekkor egy hatalmas villám szelte át az eget, mely miatt egy kicsit meg is ijedt. Hideg esőcseppek kopogtak az ablakon. Egy emlékkép kúszott lelki szemei elé. Egy kép, amikor vigasztalóan egy lányt ölel át, mert félt... félt a vihartól. Majd egy gesztenyeszínű szempárral találta szembe magát. Ott lebegett előtte. Boldogan, s örömmel teli tekintet volt ez. - S... Sora? - tette fel újabb kérdését.
- Eszedbe jutott? - kérdezte egy hang előtte.
- Te... Te... Te meg mi... vagy... vagy ki vagy? - hőkölt meg.
- Fantom vagyok... a Színpad Szelleme.
- V... Várj... azt hiszem én, csak álmodom.
- Nem álmodod, Leon Oswald.
- Mit akarsz? - kérdezte kissé flegmán.
- Fölnyitni a szemedet...
- Miért is?
- Leon... ebben a két napban, hazugságban éltél... Vanessa Onigean becsapott téged... Ő nem a Te barátnőd... Ő nem a te szerelmed... Te mást szeretsz... - majd hagyta, hogy a férfi egy ideig gondolkodjon.
- Sora! - suttogta hitetlenkedve, ugyanakkor fájdalommal a hangjában.
- Igen... de attól tartok... Őt már elvesztetted, Leon Oswald.
- Mi? Ezt hogy érted? - akadt ki. - Én...
- Sora elment... elhagyta a Színpadot... Túl sok fájdalom zúdult a nyakába... Teljesen megbántottad Leon... Hidegen, és lenézően viselkedtél Vele... És csak egy hazug szó miatt! - mondta kissé keményen.
- Nem... Nem mehetett el! - felelte szomorúan. S ekkor minden megvilágosult előtte... a bankrablás, az étterem, az első táncunk a trapézok közt, Párizs, a csókok, az ölelések, és a Telihold Úrnője c. előadás. - Nem... SORA!!! - ordította nevemet. A vihar egyre erősödött kint. Villámok, s mennydörgések csatáztak... két szívet szimbolizálva... két összetört szívet, mely tudtuk nélkül is, de egy volt... egy és ugyanaz... de most széttépődött, s külön utakon jártak...
- Hát igen... ezt is megéltem, hogy a Színpad sír, mert elvesztette védőangyalát... - majd előhúzta üveggömbjét. - "A Nyilas és a Skorpió fénye a szomorúság, és a kétségbeesés ködjében elvesztik ragyogásukat... Ám minden rossz után jön a jó. Ha megtalálják a helyes ösvényt, újra egy úton járhatnak. S ha ez így lesz, a két csillagkép fényesebben fog tündökölni, mint bármi máskor."
- Nem akarom elveszíteni! Nem akarom!
- Hagyott neked egy búcsúajándékot, Leon. - nézett a szekrénykére, ahogy nem sokkal ezután Leon is. Odanyúlt, s lassan kibontotta.



"Kedves Leon!


Kérlek, bocsáss meg, hogy levelemmel zavarlak, de nem tudtam búcsúzás nélkül elmenni... Mert igen, elmegyek... Még magam sem tudom, hogy hová, de úgy éreztem, hogyha még egy fájdalmas csalódást kapok az Élettől, nem bírom tovább. Fáj... Fáj, hogy azzal a tudattal fekszem le, s kelek fel, hogy gyűlölsz... Mert miattam kórházban kell lenned... Mert az én hibámból megsérültél... Tudom, azzal a szóval, hogy bocsánat, nem tudok mindent helyreállítani... De mégis... Kérlek, bocsáss meg, Leon Oswald. Nagyon sajnálom... De ígérem, nem fogok több gondot okozni... Mert immár kilépek az életetekből... Remélem, Vanessá-val boldog leszel... Kívánom, hogy békében, s boldogságban élj Vele együtt... Mert megérdemled, hogy boldog légy...
Ettől eltekintve... Köszönöm ezt a pár hónapot... Köszönöm, hogy megmutattad, milyen az, ha Veled repülhetek... Ha Veled, Cirkuszok hercegével szállhatok... De... Azt is köszönöm, hogy megismerhettem azt az oldaladat, melyet eddig nem mindenkinek mutattál meg... És köszönök minden csókot... Ölelést, és... Szeretet, melyet felém nyújtottál.
Hiányozni fogsz... Nagyon...

Gyógyulj meg, és ne változz meg, soha!


Üdv.:
Sora"



- Sora... - suttogta. - SORA!!! - üvöltötte egy hatalmas mennydörgéssel együtt. - Soha... Soha nem tudnálak gyűlölni... Én... Én csak téged tudnálak szeretni! Sora... nem akarlak elveszíteni!! - s egy könnycseppet ejtett el. Egy könnycseppet, melyben belesűrítette minden fájdalmát, keserűségét egy lány miatt... Miattam... Majd a borítékból egy képet vett ki. Amikor szorosan a karjaiban tart, s egy lágy csókot lehel ajkaimra. A Roméo et Juliette előadása... Megfordította, s egy szócska volt rajta: "Viszlát!"...



A taxi megállt. A benne ülő három személy, miután fizettek, gyorsan az eső elöl menekültek, hogy mihamarabb beérhessenek a reptér óvó karjaiba. Esküszöm... Esküszöm, komolyan olyan érzésem volt, hogy amikor az ég üvöltött egyet, mintha valaki az én nevemet ordítaná.


- Leon... - hajtottam le fejemet.
- Minden rendben lesz Sora! - ölelt át bíztatóan Dana.
- Köszönöm, Dana! De... Annyira hiányoznak!
- Nekem is... De gyere! Menjünk, különben a gépet a végén még lekéssük...
- Rendben. Gyere Yume! - fogtam meg húgom kezét. Miután elvégeztük a szokásos dolgokat, a B34-es bejárathoz siettünk.

Titkon reméltem... reméltem, hogy ez csak egy szörnyű álom... és hamarosan fölébredek, s itt lesz előttem, majd karját nyújtja felém. S azt suttogja, "Gyere, ez csak egy bolond álom volt..." Mert igen... ez csak egy álom volt... álom, melyet Vele tölthettem...

- A B34-es járathoz kérjük kedves utasainkat... - mondta egy gépies hang.
- Viszlát, Kaleido Színpad... - néztem még egyszer, s utoljára hátra, majd átadtam egy kedves nőnek a jegyemet, s beszálltam a gépbe...



- Leon, hova mész?
- Szerinted?? Hát a reptérre... Nem érdekel, hogy éjjel tíz óra, és hogy kórházi ruhában vagyok...
- Sajnálom Leon... de... Sora gépe fölszállt!
- Nem érdekel! Akkor megkérem, hogy ne menjen tovább! Nem akarom elveszíteni!
- Leon... hát nem érted? Sora elment!


Folytatása következik...