Send Me an Angel

  2008.05.25. 20:55

Egy ház mellett álltam meg... Az eső elől az emberek menekültek... Hatalmas mennydörgések, és villámlások csatáztak a fekete égbolton. Hideg szél fújt végig Cap Mary városkáján. Én pedig az ítéletidővel együtt zokogtam.


- Miért? Istenem, mért? Mért emlékszik rá? És rám nem? - kérdeztem magamtól, keservesen sírva. - "Szóval Te miattad vagyok itt... A te bénázásod miatt haltam meg majdnem, igaz?"
- Hé kislány, jól vagy? - kérdezte egy öregasszony, aki épp a házába szeretett volna bemenni. Kissé ősz haja lágyan omlott kerek, ráncos arcára. Nagyon szép, kékeszöld tekintete volt.
- Hmm? - néztem föl. - Igen... persze, minden rendben.
- Szerintem nem igen... gyere, mondd el az öreg Mary néninek, mi bánt.
- Köszönöm, de tényleg nincs semmi bajom... túl leszek rajta...
- Most árultad el magadat, drágaságom! - mondta kedvesen. - Gyere, ilyen időben nem szabad itt kinn lenni... gyere, iszunk egy jó forró teát... és amint látom, teljesen átáztál! Kérlek...
- Köszönöm szépen! - töröltem meg szemeimet. Fölsétáltunk a kis emeleti lakásába, kinyitotta az ajtót, és kedvesen beengedett. A lakása otthonos és aranyos volt, de olyan tipikus nagymamás.
- Készítek teát, addig kérlek, foglalj helyet.
- Rendben! - annyira elmerültem, hogy észre se vettem, hogy alig pár perc múlva már forró tea gőzölög előttem.
- Hogy hívják?
- Hmm? Tessék? Bocsánat, nem figyeltem!
- Azt kérdeztem, hogy hívják? - csoszogott a néni, és ült le a velem szemben lévő kanapéra.
- Ezt nem értem...
- Drágaságom... Te szerelmes vagy valakibe... a szemeid kisírtak, szomorú vagy, teljesen elkalandozol... Hogy hívják?
- Én... én... igazság szerint nem vagyok belé szerelmes... csak... csak fáj, hogy... hogy nem emlékszik rám! - könnyeim megállíthatatlanul folytak.
- Ki? - kérdezte.
- A partnerem... balesete volt... és... és... rám nem emlékszik! És annyira fáj...
- Hogy hívják?
- Leon... Leon Oswald.
- Leon Oswald? - kérdezte döbbenten. - Akkor... Te Sora Naegino vagy?
- I... Igen... - szipogtam.
- Te szereted Őt! - mondta mindentudóan.
- Nem, én...
- Mért tagadod?
- Mert... mert nekem van barátom...
- És ki az?
- Angyal
- Angyal? - kérdezte ismét. - Hmm... és ki Ő?
- Nem tudom... álarc rejti arcát.
- Hmm... és arra nem gondoltál, hogy talán Leon lenne az?
- Nem... azért ismerem Leon-t, és Angyal-t is! - mosolyogtam szomorúan.
- Nem tudom... de szerintem Te szereted Leon úrfit... mondd... most mit érzel?
- Per pillanat? Fájdalmat... - nevettem zavartan.
- Nem... Leon iránt.
- Nézze... Leon-t én... én csak, mint egy partnert szeretem... egy jó barátot... egy kedves embert...
- Gyermekem! 67 év tapasztalatom van már az élet terén... És én mondom, Te többet érzel iránta... - felelte kedvesen. - Szereted Leon Oswald-ot, ez tény és való! - majd egy jelenet kúszott lelki szemeim elé. Egy csók... Amikor lehajolt hozzám, és szenvedélyesen, vadul s mohón ízlelte ajkaimat. Amikor kezei a hátamon pihentek, míg az enyém az ő nyakán. Mikor kicsit jobbra döntötte fejét, s nyelvével szétfeszítette ajkaimat, ezáltal utat nyerve az enyémbe. S vad, szenvedélyes, és forró csatát vívtak nyelveink. Majd ezután a csók átment egy kicsit lágyabbá, kedvesebbé, s végül apró puszikat nyomott csókjától duzzadt ajkaimra. Ujjával
végigszántotta arcomat, majd hüvelykujjával számat.

- Én... én... nekem most... most mennem kell! - mondtam elkeseredve, mikor fölálltam. - A... a Színpadon már várnak! Bocsánat, és köszönöm szépen a beszélgetést!
- De kinn még esik az eső! - tiltakozott.
- Sietek... majd fogok egy taxit! Ne tessék aggódni! Köszönök mindent! - szipogtam. - Viszlát, és köszönöm, még egyszer! - feleltem, majd kirohantam az ajtón...



Eközben a kórházban...

Kalos gyorsan az orvoshoz sietett, hogy mihamarabb beszélhessen vele Leon-ról. Pár perc múlva meg is találta az irodájában... A férfi asztalánál ült, iratokat lapozgatva.


- Jó napot! Bocsánat a zavarásért!
- Mr. Eido. Kérem, foglaljon helyet.
- Rendben. Egy kérdésem lenne...
- Leon rövidtávú emlékezetkiesésben szenved... átnéztem a leleteket... nem súlyos, kis amnéziában szenved... nem kell aggódnia, pár hét, esetleg hónap, és visszaáll minden a normális kerékvágásba! - válaszolt a föl nem tett kérdésre.
- Köszönöm... csak tudja... az egyik alkalmazottamra nem emlékszik...
- Miss. Onigean-ra?
- Nem... Sora Naegino-ra. Ő rá mért nem? Vagyis... Ő rájuk...
- Hmm... Miss. Onigean-ra valószínűleg azért, mert nagyon fontos az életében...
- Micsoda?
- Várjon! - szakította félbe. - Mr. Oswald, és Miss. Onigean szerelmesek voltak egymásba?
- Nem éppen... ez lett volna a következő kérdésem... Leon mért hiszi azt, hogy Vanessa az ő szerelme?
- Mert Miss. Onigean azt mondta neki...
- MI? - akadt ki Kalos. - Hazudott a szemébe, és Leon meg elhitte? Hogy lehet valaki ilyen... ilyen...
- Akkor ezek szerint tényleg hazudott... és mondja, Sora Naegino kicsoda Leon Oswald életében?
- Hmm... Sorát nagyon jól ismerem... Ő Leon partnere... és szerintem több a férfi számára...
- Tehát szereti?
- Igen... látszik... illetve látszott rajta, hogy szereti... de ezek után... ezek után teljesen összetörte a lány szívét...
- Értem... Valószínűleg ez okozhatta, hogy Őt elfelejtette... mert szereti... és mert valószínűleg túlságosan is nagy szerepet töltött be a tudatalattijában... igen... volt már egyszer egy ilyen esetem... de ne aggódjon! Ő egy hét alatt visszanyerte minden emlékezetét... hmm... most hogy így belegondolok... Mr. Oswald a tudatalattijában pontosan tudja, hogy ki-kicsoda... talán... - gondolkodott el egy pillanatra. - Az előző páciensemen úgy segítettünk, hogy emlékeket hoztunk neki... talán, ha Mr. Oswald-nak is hoznának egy-egy képet egy előadásról, melyben Sora is szerepelt, akkor talán visszanyerné az emlékezetét...
- Rendben! Akkor ez ügyben intézkedem! Megyek is! - állt fel.
- Oké. Viszlát, Mr. Eido.
- Viszlát, és köszönöm! - majd kilépett az ajtón.



Az eső már kezdett nyugodni... De én még mindig olyan szomorú, és nyúzott voltam. "Szereted Leon Oswald-ot, ez tény és való!" Nem... Nem szerethetem úgy! Hiszen, nekem ott van Angyal... Angyal, akit mindenkinél jobban szeretek... Leon-t is szeretem... De csak, mint egy barátot... Egy partnert... Aki... Egy fontos állomás az életemben... Hjaj... Angyal... Vajon hol lehetsz??



- Drágaságom! Nekem most mennem kell... Tudod... tudod még vissza kell mennem, edzeni... Fontosak az edzések... Majd... Szerelmem... Majd még visszajövök... ide, tovább ápolni! Gyógyulj meg édesem!
- Rendben, Vanessa.
- Szeretlek, szerelmem! - mondta szinte már-már tenyérbe mászóan, majd egy nyálas csókot nyomott Leon puha ajkaira.
- Szia!
- Szia drágám! - intett, és kilépett az ajtón. ~ Minden a terv szerint halad... hjaj, olyan jó volt látni, ahogyan szenvedsz, Sora... már csak azt kellene kitalálni, hogy hogyan takarodj el innen... - gondolta, miközben beszállt a sötét kocsijába, és elhajtott egyenesen a Kaleido felé... Alig húsz perc múlva már ott volt. Leparkolt, majd kiszállt a járműből, és besétált a Színpadhoz. ~ Hogy űzzelek el innen? Milyen indokot szerezzek ellened? Hmm... Ám ekkor elhaladt egy ajtó előtt... egy ajtó előtt, ahol egy beszélgetést hallott...
- Mi? De hát... Leon nem veszthette el az emlékezetét... - akadt ki egy fiatal hang.
- De... Kalos mondta! - felelte egy nő.
- De... De Layla... így mi lesz Angyallal? Hisz Sora...
- Csss Yume! A végén még meghallja valaki... - csitította a Főnix. - Ha Leon visszanyeri az emlékezetét, akkor minden rendben lesz... addig ezt az álarcot, és a ruháját, beteszem ebbe a szekrénybe... - mondta. - Sorának pedig egy szót se! Gyere! - mondta, majd kisétáltak a szobából... Vanessa amilyen gyorsan csak tudott, rejtekhelyet keresett magának... Szerencsére csak szófoszlányokat értett belőle... ~ Angyal? Ruha? Álarc? Hmm... - majd amikor látta, hogy elmentek, besurrant az ajtón, és a szekrényhez sétált... egy fekete álarcot, és egy szintén olyan színű ruhát talált... Megvan!! - gondolta, majd ördögien elmosolyodott. Egyenesen Sarah szállására ment, ahol megkereste a szobám kulcsát, majd lakhelyemhez sietett. Ott benyitott, majd elkezdett kutakodni. ~ Hol van? Valami, ami ehhez az Angyalhoz fűződik... - s talált egy levelet... Hmm... kellene egy... áh, megvan! - majd elkezdett írni egy lapra, s amikor kész lett, egy jól látható helyre tette... Rendben! Akkor jöhet a következő terv!


Lassacskán én is visszatértem a Színpadhoz... Erőt vettem magamon, és próbáltam mosolyt erőltetni arcomra. Az egyik folyosón haladtam végig. S balszerencsémre egy nem kívánt személlyel találkoztam.


- Nocsak, nocsak! Kit látnak szemeim... Sora Naegino...
- Vanessa? Mit akarsz már megint? - kérdeztem.
- Én csak egy valamit... mégpedig azt, hogy eltakarodj innen!
- Ch... szánalmas vagy! - mondtam lenézően, majd el akartam menni mellette, de karomat visszahúzta. - Engedj el!
- Ide figyelj, Sora! Szeretnélek felvilágosítani, hogy téged itt senki se szeret... csak a tehetségedért... mert tudsz, vagyis inkább tudtál valamit... mert ha rád nézek... haha... ugyan már drágaságom! - mondta gúnyolódva. - Kisírt szemek... sápadt arc... csak árnyéka vagy önmagadnak... emellett... elvesztetted a partneredet is... Leon most gyűlöl! És ő az én barátom! Oh, mondtam már, hogy milyen jól csókol?
- FOGD BE! - üvöltöttem rá! - Leon vissza fogja nyerni az emlékezetét! És akkor én leszek az, aki nevetni fog rajtad!
- És mi van akkor, ha nem?
- Vissza fogja nyerni! Ebben biztos vagyok!
- Hmm... látom, nem törsz meg! Jó, rendben! Akkor nézzünk egy másik szempontból... Mi van akkor, ha Leon meghal?
- Mi? Te meg miről beszélsz?
- És a kis húgocskád? Hogy van a drága Yume?
- Vanessa! Miről beszélsz?? Mit akarsz csinálni?
- Drágaságom! Én mindig megkapom, amit akarok! Ha szépszó nem használ, jön a nehezebb!
- Te őrült vagy!
- Nem... csak szeretem, ha a kezemben vannak a dolgok... nézd drága Sora... ha nem takarodsz el innen... a kishúgodnak, vagy netán-tán Leon-nak, vagy bárki másnak, aki fontos a számodra... baja esik! - majd ördögien elmosolyodott. - Remélem, holnap már nem leszel itt... vagy ha igen... az a Te gondod lesz! Ja... és szerintem mehetsz, mondjuk... Öö... Japánba... A jó távol van innen, meg emellett a drágalátos édesanyukád is onnan származik... egy kis otthonlátogatás sosem árt!- intett, majd elment. Én pedig keservesen zokogni kezdtem.
- Nem... Nem teheted ezt! - mondtam sírva, s szobámba rohantam, egyenesen a szobámba. Ott egy levelet találtam.



"Sora!
Remélem, le tudsz jönni a tengerpartra, a sziklás részhez! Látni akarlak, szerelmem! Kérlek, gyere le! Várni foglak!
Angyal!"


- Angyal!! - kirohantam szobámból, s a tengerparthoz rohantam. Alig 10 perc múlva már ott voltam. De Angyal sehol.
- Szerelmem! - mondta egy hang, nem messze tőlem.
- Szia drágaságom! - döbbenten néztem, amikor... amikor Angyal... Angyal ott volt, és... és Vanessá-t tartotta kezében... és... Csókolóztak.
- Angyal? - kiáltottam zokogva.
- Sora? - nézett rám.
- Hogy tehetted? - Vanessa gúnyosan elmosolyodott.
- Ez... ez nem az, aminek látszik! - szabadkozott.
- Neee... - sírtam, majd elrohantam, könnyekkel áztatva arcomat.
- Szép volt, Nigel! Még jó, hogy hasonlítasz Leon-ra! - mosolyodott el ördögien, miközben a férfi levette álarcát.
- Köszönöm, Vanessa.
- Akkor este, majd találkozunk! - felelte egy kéjes mosoly kíséretében.
- Pontosan, cica! - s eltűnt a szemei elől.


- Nem... Nem, ez... Ez nem lehet! - sírtam keservesen, miközben a puha homokos tengerparton térdeltem. A Nap már lenyugvóban volt, a tenger csapdosta parti tulajdonát. Felhőkoronák tündököltek az égbolton, mely most narancssárgás színt öltött... Kezeimmel átöleltem magamat, arcaimon könnyek ezrei csatáztak. - Mért? Mért ilyen velem a Sors? Először Leon... aztán Angyal... És Vanessa... - és csak sírtam, és sírtam.
~ Huh, szerencse, hogy vége van az edzésnek... jót tesz ez a kis séta... - gondolta magában Dana, de ekkor sírást hallott. - Ki lehet az? - kérdezte magától, majd odasétált, hogy választ kapjon. - Sora?
- Da... Dana? - szipogtam.
- Sora, mi a baj? Mért sírsz? - térdelt le mellém.
- Hjaj Dana... én ezt nem bírom tovább!
- Mondd el mi bánt! - ölelt át.
- Leon emlékezetvesztésben szenved... és emellett utál engem... Vanessa megfenyegetett, hogyha nem megyek el innen, a szeretteimnek valami baja esik... és... és a szerelmem most csókolózott Vanessá-val! Mért vagyok ilyen szerencsétlen?? - kérdeztem szinte már-mát üvöltve.
- Mit tett az a boszorka? - kérdezte hitetlenkedve, ugyanakkor dühvel a hangjában.
- Az most nem számít... de... el kell mennem, különben nem bírom ki...
- De hova Sora? Nem akarom, hogy elmenj! Nem akarom a barátomat elveszíteni! Olyan jó, hogy a barátnőm vagy! Kérlek, ne menj el! Vagy ha igen, akkor várd meg, míg a vendégszereplésem határideje lejár! Akkor elmehetnénk együtt...
- Sajnálom, de... de nekem most kell elmennem! Dana... ha nem megyek el a húgomnak, Leon-nak, a barátaimnak, azaz Neked is Dana... bajod eshet... és ha ez megtörténik, akkor... akkor én azt nem bírnám ki! Meg kell értened!
- Akkor én is veled megyek! - mondta határozottan.
- Mi?
- Veled megyek Sora! Ilyen állapotban, muszáj melletted lennem! Jól jön egy segítőkéz.
- Köszönöm Dana! - öleltem át.
- És Kalos?
- Menjünk, beszéljünk vele... - hajtottam le szomorúan fejemet.


Fölálltunk, majd a színpadhoz sétáltunk. Amikor beértünk az egyik folyosón összefutottunk drága húgommal, Yumé-val. Elmondtam neki mindent, és Ő sem fogadta örömmel a híreket... De beleegyezett... Nagy nehezen, és sok kérlelés árán, de beleegyezett. Immár hárman folytattuk utunkat az igazgatói iroda felé. Bekopogtunk, majd mikor megkaptuk a beinvitáló mondatot, beléptünk.


- Kalos... - kezdtem szomorúan csengő hangomon.
- Sora! Mi a baj? Jól vagy? - nézett végig rajtam... a kisírt szemeimen, a fehér, sápadt bőrömön.
- Kalos... szeretném, ha fölbontanád a szerződésemet! - mondtam ki ezt a mondatot nagy nehezen, lehajtott fejjel.
- Mi történt, Sora?
- Az most nem fontos... de el kell mennem innen! Kérlek, Főnök! Értsd meg.
- Sora, nem engedhetlek el! Nagyon fontos vagy itt...
- "Remélem, holnap már nem leszel itt... vagy ha igen... az a Te gondod lesz!" - jutottak eszembe Vanessa szavai, s könnyek gyűltek szemeimbe. - Tudom... de muszáj lesz elmennem! Hidd el... nem fogok örökre eltűnni az életetekből... de... de kell nekem egy kis idő, hogy... hogy újra talpra állhassak... Kérlek, Kalos!
- Mennyi időre leszel távol?
- Nem tudom! De ígérem! Visszatérek!
- Rendben! Akkor... - sóhajtotta szomorúan. Kihúzta a fiókját, kikeresett belőle egy kék mappát, majd kinyitotta. Az első lapra gyöngybetűkkel a nevem volt ráírva: Sora Naegino. -r30; itt írd alá. - mutatott egy helyre. A lapon ez állt: Szerződés felbontása.
- Oké! - feleltem fájdalmasan, majd aláfirkantottam a pontozott volalon.
- Kérlek, vigyázz magadra, Sora! A többieknek...
- Kaphatnék egy lapot? - kérdeztem, szavába közbevágva. - Szeretnék írni neki... és kérlek, addig ne mondd el nekik, hogy elmentem, ameddig föl nem szálltam a gépemre...
- De hát hova mentek?
- Japánba! Gépet majd foglalunk, és...
- Furcsa... Kenneth úr mondta, hogy ma indul egy gép... 20:45-kor... akkor majd... foglalok nektek három helyet!
- Köszönjük szépen, Főnök! - mondtuk szinte egyszerre!
- Szívesen! Ennyi igazán jár nektek! - mosolyogta szomorúan. - Itt van a lap!
- Köszönöm! - feleltem, majd gyorsan írtam rá pár sort.
- Vigyázzatok magatokra! Ha bármi szükségetek lenne, kérlek, szóljatok!
- Rendben! Köszönjük, Kalos!
- Hm... - mosolygott, én pedig odaléptem hozzá, s átöleltem.
- Viszlát Kalos! - majd kiléptünk az ajtón.
- Viszlát Sora... - mondta már csak úgy magában... de gondolataimban még hozzá tette... ~ Viszlát, drága keresztlányom!

- "A császárnő kártyalap. Néha új élet kezdetét jelenti." - mondta Fantom, jóskártyáját szorongatva. - Viszlát, Sora Naegino! - hajolt meg...


Folytatása következik