Hazugság!

Reggel volt... A Nap fényesen ragyogott az égen, olykor bele-bele rohanva egy-két makacs felhőbe. Amint fölkeltem, egy kép jelent meg előttem... Egy ezüsthajú, szürke tekintetű férfi képe. Leon! Gyorsan fölkeltem, majd befutottam a fürdőbe, ahol letusoltam, és gyorsan megmostam a fogamat, s fölöltöztem. Ruhám egy fekete fölsőből, - melyen két piszkosszürke színű csík haladt végig -, és egy farmernadrágból állt. Táskámba belepakoltam a szükséges cuccaimat, majd kiléptem a fürdőszobaajtón.


- Jó reggelt nővérkém! - köszönt álmosan Yume. - Jobban vagy?
- Szia Yume! - nyomtam egy puszit arcára. - Addig nem leszek jól, ameddig Leon föl nem ébred. - feleltem szomorúan.
- Hjaj, nővérkém! - majd átölelt. - Nem lesz semmi gond! Leon föl fog épülni... erős... és ezt neked kellene a legjobban tudnod! Emellett Leon sze... - majd befogta a száját.
- Mi? Mit mondtál? - kaptam föl fejemet.
- Semmit... semmit! - majd gyorsan berohant a szobájába.
- Aj! - sóhajtottam. - Yume! Bementem a kórházba!
- Oké! - üvöltötte. ~ Majdnem elmondtam a titkot... pedig Layla megkért rá... huh...


Eközben én a buszmegállóban álltam... Hamarosan, vagyis olyan tíz perc múlva egy sárgás busz kanyarodott be, és én miután fizettem, leültem egy üres helyre, az ablak mellé... csak bámultam kifelé, a nyüzsgő életet kémlelve. Majd lelki szemeim előtt egy fekete álarc jelent meg...


~ Angyal! Vajon hol lehetsz most? Mért nem vagy itt? Most, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád...? - tekintetem könnyes lett, de próbáltam visszafojtani azokat. Nagy levegőt vettem, majd jeleztem, hogy le szeretnék szállni.


Egy virágbolt előtt sétáltam el. Orromat a növények finom illata csapta meg. Egy fehér liliomot pillantottam meg... "Édesanyám és Sophie kedvenc virága volt." Jutottak eszembe Leon szavai, mikor Párizsban voltunk... Odasétáltam, és kiszedtem a legszebbiket. Bementem, s megvettem. Gyorsan a kórházba sétáltam, mely alig volt innen tizenöt percre. Ott amint beléptem, egyenesen a 224-es szobába léptem. Benyitottam, és teljesen ledöbbentem... Az egész szoba tele volt csodálatosabbnál csodálatosabb virágokkal. Egy mezőn nincs ennyi virág... Mindenfélét láttam... Rózsákat... Jácintokat... És még sorolhatnám. A szobában még fölfedeztem néhány ajándékcsomagokat is... Plüssmaciktól kezdve, egészen a "Gyógyulj meg Leon" feliratig. Valószínűleg a rajongók küldték... Hmm... Az én ajándékom ehhez képest semmi.


~ Jó helyen vagyok? - gondolkodtam el egy pillanatra, de aztán észrevettem a fehér ágyon pihenő partneremet.


Egy nagy sóhaj keretében odasétáltam, és a kis asztalkára helyeztem a liliomomat. Leültem Leon ágya mellé, és csak néztem mellkasát, mely egyenletesen mozog föl-le. Arcáról már eltűnt a lélegeztető gép, ezek szerint már nincsen olyan súlyos állapotban. De még mindig mozdulatlanul feküdt.


- Hiányzol... Leon... - suttogtam.


És... Alig láthatóan... De egy halvány mosolyka jelent meg márványarcán. Kezemet lassan fölemeltem, majd megérintettem. Egy kósza, rakoncátlan tincset kiszedtem, és végigsimítottam arcán.


- Tudod... Olyan jó lenne, ha most itt lehetnél... És hallhatnám a hangodat... Vagy csak... Rám mosolyognál... sőt... Még az is megfelelne, ha leüvöltenéd a fejemet, mert valami hülyeséget csinálnék... De... - szemeim könnyesek lettek. - De... A hideg szavaid is jól esnének... Csak... Csak nyisd ki a szemeidet... - majd hangom elcsuklott. Kis idő múltán vissza kaptam eredeti lélekjelenlétemet. - Hmm... Látom sok rajongód, van... Igen... Te Trapézok Istene... Cirkuszok Hercege... - mosolyodtam el ez alatt a két nap alatt először. - Kérlek, gyógyulj meg! - mondtam kérlelve, majd az órára pillantottam. - Most mennem kell... A lányoknak megígértem, hogy megyek velük gyakorolni... - majd fölálltam, de... De előtte végigsimítottam homlokán, és egy csókot akartam rá lehelni... De mégis... Nem homlokára... Hanem ajkaira illesztettem az enyémeket. - Viszlát, Leon. - feleltem, majd kiléptem az ajtaján. Amint kiléptem... Leon... Leon.... kinyitotta szemeit, és értetlenül tekintett körül a szobába.

- Hol vagyok? - kérdezte kissé furcsán. Ekkor egy nővér jött be, de amint meglátta az ülőhelyzetbe tornázkodó férfit, a kezében lévő füzetet elejtette, és rohant is az orvoshoz. Pár perc múlva egy ősz hajú, ötvenes évei elején járó férfi jött be.

- Mr. Oswald! Hogy érzi magát? - kérdezte.
- Köszönöm, jól, bár kissé fáj a fejem... Mondja... hogy kerültem ide?
- Balesetet szenvedett... de ne aggódjon, minden rendben van.
- Leon, Leon drágám! - mondta egy kissé sem nyivákoló hang.
- Te... meg ki vagy? - kérdezte meglepetten.
- Na de... de Leon? Nem emlékszel rám?
- Mr. Oswald... Nem ismeri fel az itt álló Miss. Onigean-t?
- Nem... de elmondanád ki vagy? - kérdezte.
- Öö... Én... Én Vanessa vagyok... Vanessa Onigean... a... Öm... a Te... - látszott rajta, hogy elgondolkodik. - A Te barátnőd! Igen... én vagyok a Te barátnőd... a Te szerelmed! Istenem, annyira aggódtam érted drágám! - ült le az ágyára, és ölelte meg, mint egy "igazi" szerelmes.
- Az én barátnőm? - tette fel kérdését értetlenül.
- Igen... Annyira féltem, hogy elvesztelek szerelmem!! Tudod... Volt itt egy lány...
- Egy pillanat! - szakította félbe. - Bocsánat, hogy közbeszólok! - mondta az orvos. - De... mire emlékszik, Mr. Oswald? Vagyis kikre?
- Emlékszem a Színpadra... Kalos-ra... meg még egy-két dologra... De furcsa, hogy rád nem emlékszem... Vanessa... - adta a választ.
- Értem... akkor ezek szerint ez egy rövidtávú memóriavesztés. Pár hét, esetleg hónap, és visszajön az emlékezete... - állapította meg az ötvenes éveiben járó férfi.
- Doktor úr... - nézett rá nyájasan Vanessa. - Kimenne? Szeretnénk beszélgetni, a párommal! - mondta.
- Oh, persze. - felelte. - Még majd jövök az ellenőrzések miatt... addig is, viszlát.
- Viszlát! - integetett a lány, majd Leon felé fordult. - Szerelmem! Amikor.. ott... ott lenn voltál a földön... Istenem, annyira aggódtam érted... azt hittem, elveszítelek... én azt nem tudtam volna kibírni... - mondta színészkedve.
- De... mért volt balesetem?
- Mert... ö... emlékszel Sorára?
- Sora? - nézett furcsán. - Nem... nem nagyon... mért? Ki Ő?
- Oh... jobb is! Egy idegesítő, mindenki tenyerébe belemászó, önmagát imádó, kis csitri, aki teljes mértékben féltékeny Rám - mutatott magára. -, mivel én vagyok a Te barátnőd... de egyébként Ő a Te partnered... és olyan béna, hogy elvétett egy ugrást... és Te megmentetted... pedig mily érdekes... nem nagyon szeretted Őt... de mégis... megmentetted... és Ő túlélte... de Te viszont itt vagy... és nem is jött be a drága Sorácska hozzád! - hazudott össze-vissza. - Szerelmem! - szeme "könnyes" lett.
- Vanessa... itt vagyok már... nincsen semmi bajom... csak egy kis pihenés kell... - mosolyogta. - Gyere ide! - majd átölelte, ahogyan Vanessa is. Ám háta mögött gúnyosan elmosolyodott. ~ Haha, Sora Naegino... ha legközelebb idejössz, nem lesz a legkedvesebb fogadtatásod... El fogsz takarodni innen... ebben biztos lehetek! - Drágám! Kérsz valamit enni, vagy inni?
- Hmm... igen, egy picit éhes vagyok... köszönöm...
- A szerelmemnek bármit!
- Szólnál Kalos-nak? Beszélni szeretnék vele...
- Hívjam ide?
- Igen... ha lehetne! - mosolyogta.
- Hát persze, drágám! - majd a telefonjáért nyúlt, és bepötyögte Kalos számát.
- Tessék?
- Szia Kalos... Vanessa vagyok... Leon fölébredt...
- Fölébredt? - kérdezte hitetlenkedve. - Hála a jó égnek! És hogy van?
- Ö... minden rendben van vele... azt szeretné, ha bejönnél!
- Rendben... egy olyan tíz perc múlva indulok...
- Oké! Várunk! Puszika!
- Na? - kérdezte Leon.
- Jön majd... tíz perc múlva indul! - mosolyogta Vanessa.
- Köszönöm, szerelmem! - felelte.



A Kaleido-nál...


- Rendben! Akkor most egy ké' és há' forgás! - mondtam. - Oké! Ez jó volt! Szép volt a forgás, Ann... Rosetta... szerintem egy kicsit mélyebbre hajolj!
- Rendben!! - felelte a lány.
- Sora! Kérlek, gyere ide! - jött be Kalos.
- Igen, Főnök?
- Leon fölébredt! - a szívem nagyot dobbant... mintha... ezernyi madár repült volna felém, s karoltak volna át... és így repülhettem volna... ez az egyetlen egy pici szó: fölébredt hatalmas boldogsággal töltött el. Szemeim könnyesek lettek, ám most nem a fájdalom cseppjei, hanem a boldogság örömkönnyei építettek falat tekintetemben.
- Fölébredt? - töröltem meg. - És hogy van?
- Nem tudom... most megyek be a kórházba... bejössz Te is?
- Igen... igen, persze! Hozom a cuccomat! - majd az öltözőbe siettem, fölkaptam fölsőmet, és nadrágomat, s rohantam is Kalos-hoz.
~ Végre boldog vagy, Sora... csak nekem az nem tetszik, hogy Vanessa is benn van... pedig azt mondta, hogy a városba megy... nem azt, hogy a kórházba. Valami nem tiszta itt... - gondolta magában Kalos.
- És mikor ébredt föl? - kérdeztem szinte már-már leírhatatlanul boldogan.
- Nem tudom...
- Értem... - feleltem. ~ Köszönöm, Istenem! - hálálkodtam magamban.


Alig húsz perc múlva beértünk a kórházba, majd egyenesen a 224-es szobába mentünk. Bekopogtunk, majd egy picit vártunk, s miután hallottuk Leon bársonyos hangját, beléptünk. Jobban mondva először Kalos, én még egy picit vártam...


- Szia Leon fiam! Hogy vagy? - kérdezte az igazgató.
- Szia Kalos! Picit fáj a fejem... de egyébként minden rendben.
- Ennek örülök... hoztam valakit...
- Kit? - ekkor beléptem.
- Szia Leon! - köszöntem mosolyogva.
- Hát Te meg ki vagy? - a mosoly azonnal lefagyott arcomról... várjunk! Jó helyen vagyok? Igen, minden stimmel... 224-es szoba, Leon Oswald előttem... de mégis... akkor...
- Leon... minden... minden rendben?
- Igen, de kérdeztem valamit! Ki vagy?
- Sora... - nyögtem. - Sora Naegino.
- Oh... Sora! - majd szemei összeszűkültek. - Szóval Te miattad vagyok itt... igaz? A te bénázásod miatt haltam meg majdnem, igaz? - kérdezte hidegen, szemrehányóan, lenézően.
- Leon, miről beszélsz? - kérdezte Kalos hitetlenkedve, miközben az én szemeimben könnyek gyűltek.
- Leon? - kérdeztem könnyfátyollal tekintetemben.
- Leon drágám! Itt van az ebéded! - jött be Vanessa.
- Vanessa? - tettem fel kérdésemet.
- Oh, Sora! Szia! Hát Te mit keresel itt?
- Én... Én csak... csak Leon-hoz...
- Hozzám nincsen semmi közöd... - felelte hidegen. - Szerelmem! - fordult Vanessa felé.
- Tessék? - kérdezte nyájasan, mi pedig döbbenten néztünk.
- Köszönöm az ebédet.
- Szívesen, drágaságom.

Na itt, és most volt elegem... Könnyeimmel mosva arcomat kirohantam a teremből, és csaj futottam, futottam, amerre a lábam vitt... Azt a hatalmas fájdalom, melyet akkor éreztem... Mely a szívemet teletöltötte... Teljesen eluralkodott rajtam... Nem bírtam ki... "Szóval Te miattad vagyok itt... Igaz? A te bénázásod miatt haltam meg majdnem, igaz?"

- Leon! - suttogtam, s éreztem... fönn... fönn a fekete felhő együtt érzően, velem együtt sír...

Folytatása következik...