Kórház

Leon a földön feküdt... Vérbe fagyva.. mozdulatlanul... Alig bírtam fölfogni... Mi történt? Hogy történt? Mért történt? Mindenki döbbenten, és csöndben nézett. A színpad előadói, és a nézőközönség is. Néhányan halkan sírtak, de voltak, akiket annyira megrázták az utóbbi két perc eseményei, hogy szólni se tudtak. A fényeket lekapcsolták, így sötétség borult a porondra.


- Leon... - suttogtam. - Leon! - mondtam hangosabban, s könnyek szöktek szemeimbe. - LEON! - üvöltöttem, s a könnyeimet útjára engedtem. Azonnal elkaptam a mellettem lévő trapézt, majd a következőt, és ezt a műveletet addig végeztem, ameddig le nem értem Hozzá. - Leon! Leon könyörgöm, kelj föl! Nyisd ki a szemeidet! Könyörgöm! Kérlek! Ne hagyj itt! Kérlek! - zokogtam, miközben megfogtam kezeit. - Leon... kérlek... - majd végigsimítottam fején, s mikor le akartam törölni könnyeimet, láttam, hogy kezeim csupa vér. - VALAKI HÍVJON MÁR ORVOST!! - üvöltöttem. - Tarts ki! - fordultam vissza. Könnyeim megállhatatlanul folytak, s fehér, márványarcán haltak meg. Majd kinyitotta szemeit.
- S... o... ra... - nyögte.
- Leon! Leon!
- Bo... csáss... meg... - megpróbált végigsimítani arcomon, de amint megmozdult, ismét... eszméletét vesztette.
- Leon! LEON!
- Kérem, bocsássanak meg... az előadást felfüggesztjük ... mindenkitől elnézést kérünk. Yuri! - fordult a férfi felé. - Hívj orvost, most! - utasította Kalos, majd lesétált hozzám. - Sora... - de én meg se hallottam, csak zokogtam partnerem mellkasán. - Sora, kérlek, gyere.
- Nem megyek! Addig nem, ameddig biztonságban nem tudom... Leon miattam van most itt! Nekem kellene itt lennem... - sírtam.
- Sora! Beszélnünk kell! Gyere! A kórházba majd utána megyünk! Rendben?
- De... de Leon...
- Gyere! - emelt föl. - Az igazgatóiba megyünk. - remegve álltam föl, és nagy nehezen elengedtem Leon kezét.


~ A francba Leon! Minek kellett neked közbeavatkoznod? Most Sora feküdne ott és nem Te... Csak nem vagy belé szerelmes? Idióta! Nem érdekelsz... Éld túl, mert kellesz nekem... Sora... Ezt még megbánod... El fogsz takarodni innen... - gondolta Vanessa, majd ördögien elmosolyodott.


Eközben két alak sétált egy üres, színtelen folyosón...
Csendben, szótlanul haladtunk egymás mellett... Nem tudtunk megszólalni... Megráztak az események. Miért? Istenem, miért? Mért tetted ezt? Elértük az igazgatói irodát, majd Kalos benyitott, ahol találkozott egy öreg sötétes tekintettel, és egy barna szempárral. Kényelmes székébe leült, majd gondterhelten nézett könnyes tekintetembe. Ruhám néhány helyen véres volt, de nem annyira, mint kezeim.


- Sora... - kezdte szomorúan. - Leon maga ellenőrizte a trapézokat...
- Akkor mért történt ez? MIÉRT? - ordítottam az utolsó szót.
- Higgadj le Sora! - ölelt át Sarah, miközben forró, sós könnycseppjeim vállán haltak meg.
- De annyira fáj... hiszen nekem kellene ott lennem...
- Ilyenekre ne is gondolj, bolond lány! - szidott meg Kenneth úr. - Kalos!
- Rendben! - sóhajtott. - Sora... mint már mondtam, a trapézok tökéletesen működtek... csakhogy... valaki megbütykölte őket... az előadás alatt... és ezért... történt ez a baleset... tudod Leon fiam nagyon ért a trapézokhoz... nem hiába a Trapézok Istene... és gondolom, észrevette, hogy a Te trapézod nem tökéletes... ezért is szólt neked...
- De... - nyögtem.
- Sora... Téged akartak megölni! - mondta ki nagy nehezen Kalos. Villámcsapásként hatott Főnököm mondata.
- H-hogy engem?
- Igen... minden jel erre mutat... de nem találtunk fönn senkit... nagyon jól végezhette a munkáját. - még jobban sírni kezdtem. Ekkor megszólalt Kalos telefonja. - Tessék! - szólt bele.
- Szia Kalos! Yuri vagyok! Leon-t bevitték a mentők a központi kórházba... túl van az életveszélyen, hál' Istennek!
- Ennek nagyon örülök! És nem tudják még, mi a baja?
- Egyenlőre még csak ennyit mondtak... látogatókat még nem fogadhat, ameddig meg nem állapítják a baját.
- Értem... akkor mi is hamarosan ott leszünk!
- Rendben! Várunk! Szia!
- Szia! - tette le a készüléket. - Leon túl van az életveszélyen! - mondta ki megkönnyebbülve, mire mindenki sóhajtott egyet.
- Sora, öltözz át, és utána bemegyünk a kórházba. - javasolta Kenneth úr.
- Oké! - gyorsan fölálltam, és rohantam kifele, az öltözőbe.
- Kalos! Mikor mondjuk el neki? - kérdezte Sarah.
- Mit, szívem?
- Mikor mondjuk el neki, hogy mi valójában... hogy valójában...
- Sarah... - vágott közbe. - Azt még nem mondhatjuk el... majd esetleg... pár hónap múlva...
- De meg kellene tudni, hogy mi vagyunk az Ő...
- Nem Sarah... majd elmondom neki, ha megfelelő lesz az idő.
- Sarah! Kalos tudja, mit csinál! - mondta Kenneth úr.
- Rendben... - adta meg magát a szőkés hajú lány.


Eközben én az öltözőben ültem... Tekintetem a tükörben lévő énemre terelődött... Szinte nem is én voltam ott... Piros, kisírt szemek... Melyek bűntudatot, és hatalmas fájdalmat tükröztek vissza. Könnyeim ismét kibuggyantak, és én pedig ráhajoltam az előttem lévő fésülködőasztalra, s keservesen sírni kezdtem.


- Leon... kérlek! Tarts ki! Nem akarlak elveszíteni...
- Sora! Nem a Te hibád... - szólt egy hang.
- De az én hibám, Fantom! Ha ő nem vette volna észre, most én feküdnék ott... én lennék kórházba, és Leon most nem lenne kritikus állapotban!
- Sora... kérlek, nyugodj meg... Leon túl fogja élni...
- Ebben reménykedem én is! - töröltem meg szemeimet. - Csakhogy... ha valami baja lesz, azt soha nem fogom megbocsátani magamnak... Fantom! Mondd, hogy nem lesz baja! Könyörgöm! - kérdeztem kétségbeesetten.
- Ezt nem tudhatom...
- Pont most nem tudod, amikor hallani akarom a választ!
~ Sora... én pontosan tudom a választ... de sajnos... nem a legjobb dolog... ugyan is Leon sajnos...
- Kérlek, menj ki... át szeretnék öltözni! - szakítottam félbe.
- Rendben! ~ Bár remélem, nem fog megtörténni... - tette még hozzá magában, majd a kis szellem eltűnt.


Én pedig nagy nehezen, de átöltöztem, s egyenesen Kalos-hoz mentem. Ott beszálltunk a kocsijába, és gyorsan a központi kórházba siettünk. Körülbelül 20 perc múlva már a központi kórház recepciós pultjánál álltunk.
- Jó napot! Kalos Eido vagyok. Melyik Leon Oswald szobája?
- Jó napot! Mr. Oswald-é? Egy pillanat! - majd a számítógépbe beírta a nevét, mely azonnal megadta a választ. - Mr. Oswald szobája a második emeleten van, 224. szobába, az intenzív osztályon. Biztonsági okok miatt tartják ott.
- Értem! Köszönjük! - felelte Kalos. - Akkor menjünk! - fordult felénk. Csak egy bólintás volt a válaszunk. Pár perc múlva a lift ajtó mögött álltunk, és vártunk, hogy fölérjünk a második emeletre... ez a három perc évezredeknek tűntek. Mikor végre kinyílt az ajtó, a székeken ott ült Yuri, Layla, Cathy, és Vanessa. Amikor kiléptünk, Yuri fölpattant, és hozzánk jött. A férfi már gondoskodott a biztonságról... a folyosó két végét rendőrök őrizték... Fő a biztonság!
- Kalos!
- Yuri! Mondtak már valamit? - érdeklődött az igazgató.
- Nem... már vagy háromnegyed órája itt ülünk, és semmit nem mondtak... pedig már háromszor mentek ki, és be... de egyszer se mondtak semmit... csak "Nyugodjon meg uram... hamarosan pontos információkkal szolgálhatunk!" Hát persze! - mondta gúnyosan.
- Drágám, nyugodj meg! - felelte Layla.
~ Sora... hogy takarodnál már el innen... elegem van belőled... de mondjuk jó látni, hogy szenvedsz... haha... szenvedj csak! És addig élvezd ki a színpadot, ameddig csak tudod... mert valahogy biztosan el foglak űzni innen... - gondolta magában Vanessa.
- Értjük... Sora. - fordult felém. - Ülj le, rendben!
- Oké! - válaszoltam, majd a kis széken elhelyezkedtem. Arcomat kezeimbe temettem, és idegesen gondolkodtam. Layla ült le mellém, és átkarolt.
- Semmi baj, Sora... Leon erős... túl fogja élni...
- De mi lesz, ha nem? Layla, én azt nem fogom kibírni! - majd útjára engedtem könnyeimet.
- Hjaj! - sóhajtott szomorúan, majd még erősebben ölelt át.
- Kérem, engedjenek már be! - mondta egy lány, aki a rendőrökkel vitázott,
- Hé apafej, engedj már át... ott van a barátnőnk! - szólt egy igen ismerős hang.
- Clara! Eric! - mondtam, majd odasiettem hozzájuk. - Engedjék be! Ők a barátaim.
- Ennyit erről, apafej! - vetette oda Eric. Clara pedig szorosan átölelt.
- Hé, kislány, jól vagy? - kérdezte gyengéden.
- Hát... voltam már jobban is...
- Hercegnő... minden rendben lesz! - mondta bátorítóan Eric.
- Köszönöm! - töröltem meg könnyes tekinteteimet. - De... Ti honnan tudtátok?
- Ott voltunk az előadáson... - felelte Clara.
- Ezen kívül a TV-sek is leadtak nem kevés infót... öö... hazugságot! - javította ki magát a fiú.
- Hát ez remek... pedig direkt megkértem őket... - mondta Yuri, kezét ökölbe szorítva.
- Mindegy! - felelte Kalos... - Layla csendben állt Yuri mellett, amikor hirtelen megszédült, és el is esett volna, ha Yuri nem kapott volna észbe.
- Layla! Layla kicsim! Layla, jól vagy! Istenem! Layla! - mondta kétségbeesetten.
- Azonnal jövök! - mondta Sarah, miután orvosért futott. Pár perc múlva Laylá-ért egy nővér jött, és befáradt a lánnyal az egyik szobába. Fölfektette az ágyra, majd nekilátott a kivizsgálásnak. Yuri pedig az ajtó előtt idegesen járkált föl-alá.
- Mi lehet a baja? Remélem semmi súlyos... és ha mégis... Istenem! Valaki mondja már meg! - idegeskedett.
- Yuri, nyugodj meg, kérlek! - mondtam. Pár perc múlva a nő kijött, egy nagy mosollyal az arcán
- Mi a baja? Nem súlyos? Hol van?
- Uram, kérem, nyugodjon meg... a kisasszony jól van... nagyon jól van... - mondta egy titokzatos mosoly keretében.
- Akkor mért ájult el?
- Uram... a kisasszony... állapotos... Ezek a terhesség első jelei...- Yuri pedig nem hitt a fülének... apa lesz... az egyik legnagyobb álma, hogy apa lehessen... erre... most ez... teljesült... mi pedig boldogan, mosolyogva tekintettünk rá.
- Apa... leszek? Apa... apa... leszek! - mondta döbbenten, örömmel teli hangon, majd berohant a szobába. - Layla! - csókolta meg, szorosan átölelte, majd egyik kezét a lány hasára tette.
- Hát drágám... hét hónap múlva szülők leszünk! - törölte le boldog könnycseppjeit a Főnix.
- De hogy? És... hét hónap múlva? Hol lesz a gyerekszoba? És fiú lesz vagy lány? Mi legyen a neve? Ki legyenek a keresztszülők? - és csak úgy dőltek belőle a kérdések.
- Héé, drágám! Na... az még egy kicsit odébb lesz... lesz majd még időnk ezeken gondolkodni! - nevette.
- Szeretlek! - súgta a szőke hajú férfi.
- Én is! - majd egy csókban forrtak össze.


Eközben kinn a folyosón, egy orvos jött ki... Mindenki fölállt, és várakozóan tekintett rá.


- Önök Mr. Oswald hozzátartozói? - kérdezte.
- Igen. Kalos Eido vagyok.
- Mr. Eido. Információim szerint több métert zuhant. Nagy szerencséje van, hogy a gerince nem sérült meg...
- Hála az égnek! - mondta Sarah.
- Ám... Mr. Oswald kómába esett... Nem tudhatjuk, hogy mikor kel fel... Szerencséje nem mély kómában van... De az állapota súlyos volt... A koponyája kisebb helyen megrepedt, és emiatt kisebb vérveszteséget szenvedett... De szerencsére sikerült megoperálni... Most már csak reménykednünk kell, hogy fölébredhessen...
- Értem... - hajtotta le a fejét Kalos.
- Ha akar, valaki bemehet hozzá látogatóba... úgy gondolom, ez csak segítene a felépülésben...
- Sora... kérlek, menj be Te! - felelte igazgatóm.
- Oké! - feleltem halkan.
- Rendben. Kisasszony, kérem, jöjjön. - én pedig szó nélkül követtem. Benyitott a fehér hajtón, mellyen a 224-es szám díszelgett. - Ott van... majd szólok, ha a ki kell jönnie.
- Köszönöm! - majd amint az orvos kiment, a fehér lepedők közt pihenő férfire tekintettem. - Leon! - szemeim könnyes lettek. Gépek halk hangjai jelezték, hogy még életben van... hogy még küzd, hogy élhessen... Lélegeztető gép volt márványarcára helyezve, kezén egy kisebb "csipesz". Könnyeim megállhatatlanul folytak, és belül hatalmas fájdalmat éreztem. Lassú léptekkel odasétáltam ágyához, és a mellette lévő széken elhelyezkedtem. Jobb kezemet lassan az övébe fúrtam. Lágyan megérintettem arcát... - Leon... Remélem, hallasz... kérlek! Kérlek, könyörgöm, ne hagyj itt... nem akarlak elveszíteni... nem akarok még egy fontos embert elveszíteni az életemben! Kérlek! Küzdj Leon! És ébredj fel! Ha... ha akarod, én segítek neked... itt leszek melletted! De kérlek, ne menj el! Ne... menj... el... - hangom elcsuklott, fejemet pedig ágyára hajtottam, és csendben, arcomat könnycseppekkel áztatva elaludtam.


Az idő elmúlt már 10 óra is... Több órán át így feküdtem, amikor egy halk ajtónyitódást hallhattam...
- Sora... Sora gyere... ideje lenne hazamenni! - mondta egy kedves, lágy hang.
- Nem szeretnék... - feleltem halkan.
- Majd holnap bejövünk még egyszer... A látogatási idő lejárt... kérlek, gyere Sora. Már mindenki hazament.
- Rendben, Sarah! - feleltem.
- Gyere! - suttogta.
- Vigyázz magadra, és kérlek, gyógyulj meg! - mondtam, majd homlokára egy csókot leheltem, és távoztunk a kórházból.

~ Sora! Sora! Ne menj el... Hallom a hangod... de nem tudok válaszolni! Sora... ne menj el... mért nem tudok kitörni ebből a börtönből, mely körülöttem, van? Sora! Én... én sem akarlak elveszíteni... föl akarok ébredni... de nem megy... nem megy... Sora! Szerelmem... Kérlek... Ne hagyj itt... - vívódott Leon a tudatalattijában. - Szeretlek...

Folytatása következik...