- Hányszor? Hányszor fog még úgy a szemembe nézni? Hányszor fog még azon a néven szólítani? Miért… miért csak ŐT látja bennem? Miért nem érti meg, hogy nekem..nekem ez így nem jó…Az a tekintet, mikor a szemébe nézek…Bánat, büszkeség, kedvesség, szeretet…. ezen érzelmek örvénylő tengere…Bárcsak ne fájna, mikor e tenger sötétlő mélyébe nézek…

Csak azért kedves velem, mert rá emlékeztetem? Hát akkor legyen újra az, aki egykor volt. Legyen rideg, lenéző.. és túlontúl büszke.. ha ez az ára.. legyen újra „Halálisten” még az is jobb, mert én ezt már nem bírom.. Csak hát, hogy mondjam el neki? Nem akarom összetörni… nem lennék rá képes.. Akármennyire is dühít, hogy ŐT látja bennem …. Túlságosan is szeretem, ahhoz, hogy a lelkébe tiporjak…. Nehéz lesz neki mindezt elmondani …De már egyre nehezebb elviselni és nem akarom, hogy megint úgy szólítson meg, hogy…Sophie…..-

      Lassan elindultam a szobája felé, ami az enyémmel szemben volt még is… olyan távolinak tűnt... Este volt ..viharos de valahogy még is csendes este, amelynek sötétjét nem törte meg semmilyen lámpafény.… .. Ahogy közelítettem az ajtajához egyre inkább hallottam szapora szívverésem…. Szívem legmélyén visszafordultam volna, de a lábaim csak vittek előre… egyre közelebb és közelebb, míg végül el nem értem az ajtóig. Lassan fölemeltem a kezem, közben ajkamba haraptam, nehogy kitörjön belőlem a sírás. Bekopogtam, de nem kaptam választ.. az ajtó résnyire nyitva volt. -Most mit csináljak?-…. Perceken keresztül csak álltam, fogtam a kilincset és vívódtam magamban, hogy mi legyen, majd végül erőt véve magamon bementem..

      Leon? Szólítottam, de nem szólt senki. Nincs itt…kicsit megkönnyebbültem… az izgalomtól remegtek a lábaim… leültem, hogy átgondoljam a dolgokat.  Az asztalra támaszkodva a kezembe temettem az arcom… de valamin megakadt a szemem. Egy levél. Talán nekem? Remegő kézzel megfordítottam a levelet, amin dőlt betűkkel a nevem volt. Rosszat sejtettem.. gyorsan bontani kezdtem. Nem tudtam, mi lehet a levélben, de könnycsepp folyt lassan végig az arcomon. Izzadtam és egyben fáztam is.. Rettenetesen rossz érzés kerített hatalmába. A levelet végül kicsit összegyűrten sikerül kivennem a borítékból. 

Sora,

  Tudom, hogy mit érzel akkor, amikor az Ő nevén szólítalak…az arcodra van írva olyankor…Látom, hogy fáj,hogy Sophiet látom benned és sajnálom. Bocsáss meg… elvettem tőled a legnagyobb kincsedet, a mosolyodat….   Nem akarom, hogy miattam legyél szomorú.. nem akarok fájdalmat okozni neked…. Ezért most el kell mennem…tisztáznom kell magamban pár dolgot… és így talán te is újra mosolyogni tudsz  majd. Kérlek, ne gyere utánam és ne is keress. Ég veled..

                                                          Partnered Leon.

U.I.: Talán egyszer még látlak mosolyogni és akkor…akkor majd úgy nézek a szemedbe, hogy nem Sophiet, hanem Sorat látom…

Mire a levél végére értek, könnyeim itt-ott eláztatták a levelet és a tinta is elmosódott.. - Mi az hogy „talán egyszer” meg hogy „ ég veled”? Nem mehet el.. nem hagyhat el. Hogy újra mosolyogjak? Nélküle hogy tudnék? Lehetetlen….- Kirohantam a szobájából. Le a lépcsőkön egyenesen ki az utcára. Az eső szakadt.. arcomon egybefolytak könnyeim a hideg esőcseppekkel. Nem tudtam, merre, de futni kezdtem.. rohantam.. Reménykedtem, hogy még utolérem, hisz még nem járhatott olyan messze. Az eső egyre jobban szakadt és a szél is erősebben fújt, de semmi nem állíthatott meg.. - Meg kell találnom-… Néha hátra néztem és Kaliedo Színpad egyre inkább távolodott. Erős fénye egyre kisebb volt, ahogy egyre messzebb és messzebb jutottam tőle.. - Hol lehet? - Megálltam egy pillanatra a következő oszlopnál… Ki kellett fújnom magam. Lábaim még mindig remegtek és gyorsan kapkodtam levegő után… Közben legbelül gyötörtem magam.. - Én üldöztem el, én vagyok a hibás. - Rúgtam bele egy kisebb kőbe…. Néztem, merre repül. A közeli sarok felé ért földet, ahol a lámpafény alatt pár ember állt, esernyővel a kezükben. Közelebb mentem és egyre inkább hallottam mit beszélnek. -„ Csak nem Leon Oswald?” – kapta kezét a szája elé az egyik. – „Jézusom elütötték!” – sikoltott föl a másik. Ennek hallatán, mint ha villám csapott volna belém. Egész testemben remegtem. Az összes emlék, ami LEonhoz kötött, az előadások, mikor először sikerült mosolyt csalnom az arcára.. minden újra lejátszódott bennem. Áttörtem magam azon a pár emberen, aki oda gyűlt. Az úttesten fekvő férfi mellé érve térde rogytam. – Ez nem lehet! – szörnyedtem el és arcomon patakokban folytak a könnyek. Leon feküdt előttem. Hátából folyt a vér, ami az esővízzel keveredve elárasztotta az utcát. Remegve az ölembe fektettem és magamhoz öleltem. A keze, ami gyengéden még is teljes magabiztossággal kapott el mikor zuhantam, most véres, élettelen és hideg volt.– Nem láttam, hirtelen kilépett az autó elé.. kisasszony én.. én- mentegetőzött az egyik sofőr.

- Fogja már be! – kiabáltam rá…. A fájdalom amit akkor éreztem mikor elveszítettem a szüleimet, újra szívembe mart. – Leon. Kérlek.. ne hagyj itt. A partnerem vagy. Nem szabad meghalnod. Élned kell! Velem! Hallod. – borultam rá zokogva. Ekkor kezét lassan felemelte és végigsimította a hajam. - Leon … - fogtam meg véres kezét. – Sz… - próbált megszólalni, de én csitítottam. – Leon most ne beszélj… ne erőltesd.. mindjárt itt a mentő, már kihívták. Csak tarts ki kérlek.. – mondtam sírva és kezét az arcomhoz emeltem. – Szer…szeretlek… - mosolygott rám és az ő szemébe is könnyek gyűltek. Lassan levegőt vett, hogy mondjon még valamit. Én pedig vártam. Vártam, hogy kimondja az Ő nevét.. Sophie. De nem hallottam.. – Szeretlek…Sora.. – mondta alig hallhatóan. Halványan rá mosolyodtam közben arcára hullottak könnyeim. Utolsó erejével még megsimította az arcom.. és rám mosolygott…..

Az volt az utolsó mosoly mielőtt elhagyott engem, még is az első, mikor úgy mosolygott rám…hogy nem Sophiet látta bennem…