Send Me an Angel

  2008.05.13. 20:43

Délután kettő óra volt, és egy hétfői nap... Egy fekete limuzin állt meg a híres-neves Kaleido Színpad előtt. A sofőr kiszállt, és kinyitotta ajtaját. Egy magas, ezüstszürke hajú, és szintén ezüst tekintetű férfi szállt ki. Fekete nadrágban, és - egy kissé fakóbb -, fekete ujjatlanban állt meg a színpad előtt. Majd a kocsi másik felén ismét kinyílt az ajtó, és egy lilás hajú lány lépett ki, egy fehér trapéznadrágban, és egy szürkés-lilás pólóban.

- Újra itthon! - mondtam mosolyogva, miközben elindultam a bejárat felé.
- Hm... - biccentett Leon. Azóta ismét hideg lett... Akaratlanul is lehajtottam fejemet, miközben rideg szavai csengtek fülemben.
- "Sora... már mondtam, de amit a házamban csináltunk, felejtsük el... egy hirtelen fellángolás volt... csak némi vágy, ami többet nem fordulhat elő... - mondta a repülőgépen, majd elfordult, s a laptopján kezdett el dolgozni."
- Csak az a baj ezzel Leon, hogy én nem tudom ezt elfelejteni... és valószínűleg nem is fogom... - töröltem meg úgy a szemeimet, hogy ne lássa meg. Majd megérkeztünk egy jól ismert kék ajtóhoz. Mintha fölvillanyoztak volna, nagy mosollyal léptem be.

- Gyerünk, egy-kettő! Egész nap csak ültök itt... Bezzeg én, keményen edzek! De mondjuk, ez látszik, hiszen én vagyok itt a legeslegjobb...
- Hát persze... én meg Erzsébet királynő! - vágott vissza Ana.
- Fogd be te kis...
- Vanessa állj már le! Egész héten csak a nyivákolásodat lehetett hallani! - mondta unottan Rosetta, miközben kortyolt egyet hideg üdítőjéből.
- Rosetta, te...
- Vanessa... szerintem fejezd be... senki nem kíváncsi rád, és a parancsolgatásaidra... - szólt egy hang a háta mögül. A lány megfordult, így láthatóvá téve az alakot.
- SORA! - mondták boldogan a skacok, majd odafutottak hozzám, és megöleltek.
- Hé... nemm... kapok... levegőt... - mondtam akadozva.
- Jaj, Sora, milyen volt? - kérdezte Mia.
- Nővérkém, hogy vagy?
- Milyen volt az út? - tette fel kérdését Ana.
- És Párizs? - csillogó szemekkel Marion.
- Öö... vá-várjatok! Egyszerre csak egy kérdés! Na tehát. Szerintem valami fantasztikus volt, nagyon sok kedves emberrel találkoztam, és Sergio a színpad igazgatója is jó fej volt. Az út az hosszú, és fárasztó volt, ez volt az, amit nem szerettem... Párizs? Csodálatos... gyönyörű, és az Eiffel-torony! - mosolyogtam.
- Ennek örülünk... és hol laktál? - kérdezte Yume.
- Öö... hát... izé... Leon-nál.
- MI? - akadt ki Vanessa. - Mit mondtál te fruska.
- Ó Vanessa... azt hittem ez alatt a három hét alatt elraboltak az ufók, és kiszívták a nem létező agyadat... de látom nem... mellesleg, úgy ahogy mondtam... Leon-nál laktam.
"Baj, hogy meg akartalak ölelni? - kérdeztem angyali arccal.
Nem... az a baj, hogy ezért nem tudom magam visszafogni!" - jutott eszembe.
- Sora... - mondta halkan Yume.
- Hm?
- Miért pirultál el?
- Semmi-semmi... na, nem akartok edzeni? - váltottam gyorsan témát.
- Egész nap ugráltunk... de legalább veled jó buli az edzés... - motyogta Rosetta.

- Na Leon, milyen volt a tündérkével három hétig Párizsban? - kérdezte nagy mosollyal Layla.
- Öö... jó...
- Azt a szókincsedet! - mondta gúnyolódva Yuri.
- " Azt mondtad, felejtsük el... azt mondtad, hagyjuk ezt az egészet... csak egy apró fellángolás... azt hittem tényleg az... de ilyet még soha nem éreztem senki iránt... és nem is fogok... és nem is akarok!" - jutottak eszébe szavaim, s az utolsó mondat még mindig visszhangzott fejében.
- Hahó! Leon! - bökdöste Yuri. - Föld hívja Leon Oswald-ot. Leon Oswald... LEON! - üvöltött rá, amire visszatért, és többen ránéztek.
- Mi van már? - kérdezte enyhe dühvel.
- Semmi-semmi... csak olyan öt perce szólongatlak? Mi van már az eszedet, ott hagytad Párizsban? - gúnyolódott.
- Ha-ha, nagyon vicces kedvünkben vagyunk... de nem, nem hagytam ott... itt vagyok... csak elgondolkodtam... tudod, emberből vagyok, tehát megtehetem... - vágott vissza. - Na én most elmegyek edzeni... - határozta el, majd levette fekete fölsőjét.

~ Na, végre itt van Leon, megyek és behízelgem magamat a kegyeibe! - jutott döntésre Vanessa.

- Leooooooon! - mondta nyájasan, nyávogva. - Leooon hát végre itt vagy!
- Na tessék... tudtam, hogy mi hiányzott... - fogta meg a fejét.
- Leooon milyen volt Párizsban? Hogy bírtad ki azt az idegesítő kis fruska unokahúgomat? - ugrott a nyakába.
- Vanessa! - nézett vissza egy unott mosollyal, és kaparta le magáról. - Köszönöm, jó volt otthon, és csak hogy tudd... Sorával nagyon jól éreztük magunkat... és megjegyzem, vele legalább el lehetett beszélgetni, és neki nem olyan nyávogós a hangja, mint egyeseknek! - mondta undorodva, és félrelökte a lányt, majd a trambulinra ugrott, és egy trapézt kapott el.

- Tényleg Sora, milyen volt Leon-nal?
- "Leon lassan állam alá nyúlt, miközben felém hajolt, s megcsókolt. - Sora! - nyögte a csókba."
- Sora, jól vagy?
- Hmm? Mért?
- Egyfolytában elpirulsz... nem vagy Te lázas?
- Nem, én nem vagyok lázas! - ráztam meg fejemet hevesen. - De edzés! Most! - majd levettem fölsőmet, mely alatt rajtam volt a edzőm, s az egyik rúdra mentem egyensúlyozni... Szívem szerint a trapézokra mentem volna, de... ott volt Leon... és Leon... ahogy száll a levegőben... ahogy... elkapja a trapézokat, és ahogy minden izma megfeszül és... Wáá, miken gondolkodom! El kell felejtenem ezt az érzést... el... kell felejtenem! Majd gyorsan fölemeltem egyik lábamat, melyet a fejem fölé helyeztem, majd szép lassan hátradőltem.
~ Sora... Istenem... én ezt nem fogom kibírni... annyira vágyom rád... - gondolta magában a francia.
~ Érzem, hogy figyel... tudom... - majd lassan odafordítottam fejemet, s tekintetem találkozott a trapézon ülővel.
"Vadul, szenvedélyesen és szerelmesen ízlelgette ajkaimat. Kezeimet a nyaka köré fontam, s még jobban magamhoz húztam. Az ő egyik kincse akár egy zamatos barack, puha és finom. Végigsimított nyelvével az alsó, majd a fölsőn, s végül utat nyert az én kis barlangomba."
~ Nem! - gondoltuk egyszerre, s el is fordítottuk a fejünket.
- Sora, Leon! Örülök, hogy újra itt vagytok! - mosolyogta Kalos.
- Mi is örülünk! - feleltem ugyan úgy.
- Úgy hallottam, Sergio nagyon büszke rátok... hogy még nem látott egy ilyen párost a színpadánál már több mint, 18 éve... meg... azt is mondta, hogy le merte volna fogadni, hogy Ti egy pár vagytok! - erre mi más felé kezdtünk nézni, és éreztük, hogy arcszínünk átmegy vöröses árnyalatba.
- Ááááh! Ne már!! - dühöngött. - Ezt nem lehet így! Ez így nem fog menni! Leon az enyém! Nem hagyom, hogy ez a kis liba elvegye tőlem! Neked véged lesz, Sora... élvezd ki minden egyes percet, amit itt tölthetsz!!! - majd Vanessa ördögi mosolyra húzta ajkait.
- Rendben! Egy kis pihenőt kaptok! 2 nap múlva Miá-tól kérem az új darabnak a forgatókönyvét. Ja, és Mia... szeretném, ha ezt a történetet úgy írnád meg, hogy Leon és Sora legyen a főszereplő! - parancsolta Kalos.
- Miiiiiiiii? - visította Vanessa. - De hát én vagyok Leon partnere!
- Tévedsz Vanessa... eddig is May volt a partnere... de mivel May meghúzta a jobb karját, ezért nem ő fogja Leon mellett játszani a szerepet...
- De hát mért nem én játszom?? Sokkal jobb vagyok, mint az a jött-ment idióta! - bökött felém. Egy szemöldökfelhúzás volt a válaszom.
- Parancsolsz? - kérdeztem.
- Tévedsz... Leon és Sora összeszokott ez alatt a három hét alatt... legalább is remélem! - biccentettünk, de még mindig nem néztünk egymás szemébe.
- Szép volt Kalos! - kacsintott Ana. - Csak egy kérésem lenne...
- Mondd!
- Legközelebb jobban intézd el azt a beképzelt idiótát! - mondta csillogó szemekkel. Erre mindenki elkezdett nevetni.
- Na jól van... ha az edzéseket befejeztétek, utána 2 nap pihenő! Mia, te pedig írd meg a forgatókönyv vázlatát! - mondta, majd távozott.
- Na jól van gyerekek! Munkára fel! - mosolyogtam, s folytattuk tovább az edzést...

Már hat óra is elmúlt. Az edzésnek fél óra múlva vége lesz.

- Sora... akkor ma átmehetek Marion-hoz?
- És itt hagysz engem?
- Jaj, ne legyél már ilyen! - tette karba a kezét.
- Jól, van... hát persze, hogy átmehetsz, és ott is aludhatsz, de ne csináljatok olyanokat, amiket én se csinálnék! És Marion mamája megengedte?
- Igen. A mama megengedte.
- Akkor jó. Szerintem, most menjetek föl, és készülődjetek...
- Oké, köszönjük!

A fél óra hamarabb eltelt, mint gondoltam volna... Már azon kaptam magamat, hogy egy folyosón sétálok, miközben elbambulva gondolkodom... És épp ez volt a baj, ugyan is neki mentem valakinek. - Ismerős helyzet .- Hogy ne essek el, két erős, óvó, és ölelő kar fonódott derekam köré, s a "megmentőm arca" alig volt két centiméterre tőlem.

- L... Leon... - szívem a torkomban dobogott, s kellemes érzés futott végig a gerincem mentén. Meleg leheletét éreztem arcomra csapódni. - Bocsánat, én... - de mondatomat nem tudtam befejezni, ugyan is Leon nekiszorított a falhoz, miközben lábaimat a dereka köré emelte. - Mi... mit csinálsz... Leon, én...
- Egyszerűen nem bírom ki Sora... muszáj... éreznem... az ajkaid ízét! - majd lecsapott számra, s vadul, szenvedélyesen elkezdte csókolni. Nyelve végighúzódott ajkaimon, szabad utat nyervén az én számba. Keze végigsétáltak a derekam mentén, melleimen megállapodva. Nyelve vad csatát vívott az enyémel, miközben fejemet a falnak döntötte. Ágyékát az enyémnek préselte, majd egyik kezével végigsimította a combomat. Ekkor nem bírtam tovább... ellöktem magamtól, s megpróbáltam megpofozni, de lefogta a kezemet, s belecsókolt tenyerembe.
- Leon! Hagyj engem békén! Én ezt nem bírom... azt mondtad, felejtsük el! AKKOR MÉRT CSÓKOLSZ MEG? - üvöltöttem.
- Az akkor volt... most meg most van... - felelte teljes nyugalommal, majd ismét lecsapott ajkaimra.
- Leon! FEJZEZD BE! Ne játszadozz az érzéseimmel! - mondtam már-már sírva. - Én ezt tényleg nem bírom... nem értelek Leon! - majd kiszakítottam magamat ölelő, erős karjai közül, és elfutottam.
~ Hogy én mekkora egy barom vagyok... hiszen én szeretem... mindennél jobban... kérlek, Sora... bocsáss meg... én... nem tudom, mi van velem... annyira vágytam rád... - majd eszébe jutott valami, s elkezdett rohanni, arra, amerre én...

Én pedig csak futottam-futottam, egyenesen a tengerpart felé. Amikor már elfáradtam térdre rogyva bújtam gondolataim mögé.

~ Miért? Miért teszi ezt? De a csókjai... Olyan jók... És ahogy ölel, és... Istenem! Minden cselekedete telibe talál! - s könnyeim elkezdtek folyni. - Leon - Körülbelül 15 percig ültem ott, amikor egy hangot hallhattam...
- Sora...
- Leon? - majd megfordultam, de nem Ő állt ott... Angyal. - Angyal? - álltam föl, és töröltem meg szemeimet.
- Sora? Minden rendben? - kérdezte aggódó tekintettel.
- Igen... vagyis nem.
- Mondd el, mi bánt. - ölelt át.
- Ha azt mondom, Leon Oswald, kielégítő válasz? - kérdeztem kissé gúnyosan.
- Mit tett veled? - kérdezte szomorúan.
- Angyal... valamit el kell mondanom! - néztem rá komoly tekintettel. Választ várva figyelt rám. - Amikor... Párizsban voltunk... én... én és Leon... majdnem... majdnem lefeküdtünk. - beszédre nyitotta volna a száját, de én tovább folytattam. - De végül is nem... és tudom, hogy ezt nem szabadott volna, de egyszerűen én... én nem tudtam ellenállni, és... és érezni akartam... és olyan érzések kerülgettek, melyeket még soha nem ismertem... és meg mertem volna rá esküdni, hogy Te Leon vagy, ami persze lehetetlen... majd...majd... Leon annyira hidegen, és közömbösen viselkedett velem, hogy az már fájt... és most... most ismét megcsókolt! - tettem ajkaimra kezeimet. - Tudom, hogy ez hűtlenség, így hogyha már nem bízol meg bennem, akkor... én megértem és hogyha el akarsz hagyni, akkor...
- Csss! - tette kezeit ajkaimra. - Tudod... ezért tisztellek... mert őszinte vagy. És mert a szemembe mondtad az egészet. Nem haragszom. És hogy el akarlak hagyni? Jézusom... akkor az lenne a legrosszabb döntésem, melyet valaha léptem... szóval... felejtsük el... ami volt, az elmúlt! - mondta nyugodtan, és bíztatóan.
- Angyal, köszönöm! - csókoltam meg. Esküszöm... esküszöm, olyan érzésem volt, mintha Leon-t csókoltam volna... mindegy. Leon Oswald-ot elfelejtem... csak Angyal! Igen!

Az egész estét vele töltöttem, és leírhatatlanul boldog voltam...
Majd másnap reggel életem egyik legégőbb, és legcikisebb napja történt...
Az edzőterembe mentem - vajon hova máshova -, ahova nagy mosollyal léptem be. A szokásos kis csapathoz mentem, akik hitetlenkedve és szomorúan néztek rám.

- Sziasztok... mi a baj? - kérdeztem gyanakodva.
- Sora... ez... igaz? - nyomott a kezembe egy újságot Mia. Döbbenten, és félve olvastam el a címlapon lévő szöveget.
~ Ez nem lehet! - gondoltam magamban.

Folytatása következik...