Eseménydús éjszaka

Megálltunk a víz szélén, és egymást ölelve néztük a holdfényben lustán partra futó hullámokat.
- Köszönök mindent...
- Ez úgy hangzott, mintha elbúcsúznál...- döbbent meg Leon - Évek óta csak te vagy az álmom... nem akarlak engedni magam mellől többé.
- Nem így értettem... az estét köszönöm, meg hogy itt lehetek...- válaszoltam.
- A családom lettetek. Összetartozunk. Annyira magától értetődőnek érzem... - jegyezte meg elgondolkodva.
- Ennek nagyon örülök, hogy így gondolod! Nem vagy többé magányos jégszív... Kérdezhetek valamit?
- Igen.
- Mondd, amikor Dan lett a partnerem, jártál akkor Cape Maryben?
- Hmm... jártam.
- Megéreztem. - néztem rá - a premierre ugyanolyan fehér rózsát kaptam, mint Londonban, tőled. Azt is te küldted, üzenet és név nélkül...
- Én. Honnan tudod? - ült ki egy gyönyörű mosoly az arcára.
- Azt is éreztem. Köszönöm! Mondtam, hogy te vagy az angyalom... akkor is őrködtél felettem.
- Óvtalak, amikor csak tehettem... és most már mindig vigyázok rád... Menjünk be! Hűvös lett, még megfázol... Nagyon sokat kell pihenned!
Danny ablakából halvány fény szűrődött ki. Ahogy meghallotta, hogy megérkeztünk, kijött a folyosóra, és közölte, Amelie az ő szobájában aludt el, amikor a mesét hallgatta... most már hagyjuk békén a kislányt, majd ő vigyáz rá éjjel, és nem, nem lesz fáradt a másnapi előadásra...
Én a saját szobámba indultam, de őrangyalom ezt megakadályozta, mondván, hogy a végén megint rémálmaim lesznek... így engedtem neki, és bevonultam vele kék-ezüst szobájába. Amíg zuhanyoztam és átöltöztem, közben megint
bátyám húzásain bosszankodtam, mert egy rövid, vállpántos elöl csak egy szalaggal záródó, mélyvörös hálóruhámat hozta el... szerintem szándékosan.
Szerencsére Dan bedobta a táskába köntösömet is, így nem voltam annyira zavart, amikor pihenni mentem... őrzőm letette az eddig olvasott könyvet, majd elvonult a fürdőbe, én meg köntösömet levéve nyakig merültem a selymesen puha kék ágyneműbe. Mire kedvesem mellém heveredett, hogy még egy kis időt könyvének szenteljen,
addigra már mély álomba merültem.

Éjfél is elmúlt már... Nyugalmam csakhamar szertefoszlott, amikor agyam rejtett zugaiból ismét előkúszott a félelem...
Álmomban megint az eszelős Diego hadonászott előttem késével, miközben véres száját nyalogatta perverz vigyorral... Összerándultam. Rohantam, menekültem volna, viszont úgy éreztem, valami tapadós, nyúlós közeg megakadályozza. Képtelen voltam mozdulni, így csak kiáltani próbáltam, de először nem jött ki hang a torkomból.
Később sikerült...
Saját sikoltásomra riadtam fel, a mellettem nemrég elszunnyadt Leont is felijesztve. Reszketve, a rémülettől vízben úszva ültem fel az ágyon. Zaklatott elmém hirtelen nem is fogta fel, hogy már elmúlt... hogy biztonságban vagyok.
Dorombolóan mély, lágy hang hatolt el tudatomig... erős karok kulcsolódtak körém, és én zokogva vesztem el bennük...
- Nyugodj meg, drága Angyalkám... nincsen semmi baj... itt vagyok melletted. - suttogta fülembe. Felkapcsolta az ágy meletti halvány fényű kislámpát. A szoba sötétjét megtörte a gyenge fény. Most nagy szükségem volt erre a kevéske világosságra, és partnerem ezt megérezte. Gyengéden simogatta arcomat, letörölve vele a félelem könnyeit,  miközben kétségbeesetten kapaszkodtam belé, odabújva széles mellkasára. Ekkor álmomról kissé elterelődött a figyelmem... de... neki is...
Hajaj...

Éreztem bőre melegét, szíve lüktetését, izmainak játékát minden apró mozdulatára... nem viselt a felsőtestén semmit... mostantól nem a rémület reszkettetett végig... hanem a vágyakozás édes borzongása. Már felszáradtak a sós cseppek arcomon. Puha, apró csókokkal borította a helyüket, néha a nyakamra és vállamra is juttatva belőle...
Ilyenkor gerincemtől kiindulva egész testem libabőrös lett, miközben halkan sóhajtottam. Ezt ördögien édes mosollyal nyugtázta, és egyre gyakrabban tévedt arra ajka... nem bírtam tovább. Mohón kaptam ajkaimmal szája után.
Szomjaztunk egymás csókjára. Cirógató ujjai épp, hogy érintették bőrömet, mégis égettek, mint a láva... vékony hálóruhám pántjai rég karjaimra csúsztak, de észre sem vettem. Most kioldozta a mellem alatt a masnira kötött szalagot, ami a bordó selyemholmit eddig egyben tartotta. A hálóruha halk suhogással esett le rólam.
Csak ajkaink és nyelvünk forró, szenvedélyes táncát éreztem, és a gyönyörteljes borzongást, miközben szerelemtől izzó tekintetünk egymásba mélyedt, és a vágytól ködössé homályosult.
Végtelenül óvatosan visszadöntött a párnák közé. Miközben fölém hajolt, hogy tovább kényeztessen, haja selymes ezüst zuhatagként ölelt körbe kettőnket. Tenyerét lassan csúsztatta végig meztelen felsőtestemen, míg melleimhez
nem ért. Érintésébe kéjesen beleborzongtam és felnyögtem. Én is viszonoztam a simogatásokat, amit lágy morranásokkal helyeselt. Fölém magasodva, csillogó tekintetével pásztázta végig testemet. Ő is reszketett a vágytól, de még visszafogta magát. Néma kérdésére válaszul - karjaimat átfonva nyakán - szorosan magamhoz vontam,  szenvedélyes csókokkal és gyengéd suttogásokkal kísérve ölelésemet. Ágyékunk összeérve szinte szikrázott. Ujjai már a csípőmön jártak, finom játékukkal a pici tanga alatt fedezték fel testem legrejtettebb titkait...

Hirtelen erőszakos zaj zavart meg. A telefonom hívást jelzett. Eleinte nem akartam felvenni, de nem hagyta abba.
A kijelzőre néztem, és meglepődtem.
- Anya... Nem a szokott időben hív...
- Vedd fel! Biztosan fontos...- válaszolt kedvesem az izgalomtól fátyolos, mély hangján.
Gyorsan megpróbáltam összeszedettebbé válni, és légzésemet lecsillapítani. Majd fogadtam a hívást.
- Szia, anya! Úgy volt, hogy csak holnap telefonáltok...- csodálkoztam bele a készülékbe.
- Tudom, Sora... - válaszolt sírós hangon - de tudni akartuk, jól vagy-e... itt már a média tele van azzal, hogy egy őrült megpróbált megölni téged és a pici lányt... ezen kívül történt valami, ami Dannel együtt benneteket is
érint. Apa kórházban van. Infarktust kapott...
- Micsoda?! - ijedtem meg - de... ugye... meggyógyul?!
- Nem tudom, kislányom... válságos az állapota... gépek tartják életben. - zokogta.
- Apa!- suttogtam, miközben Leonra néztem. Mindent hallott, mert kihangosítottam a beszélgetést.
- Az első géppel indulunk...- súgta, majd ő is a telefonjához nyúlt. Először Kalost csörgette fel, majd a repülőteret...
- Kérlek, hogy ha lehet, hívjátok magatokkal Leont. Apátok külön mondta, mielőtt még ennyire rosszul lett volna... hogy beszélni szeretne vele.
- Ő kísér el, és Amelie... Dany csak később jöhet, az előadás miatt...
- Nem, Sora! Kalos őt is elengedte... elhalasztják a premiert.- szólt közbe francia hercegem, miután befejezte a beszélgetését.
- Anya? Leon itt van épp mellettem, és azt mondja, Daniel is jöhet. A főnökünk elengedte. Reggel 7-kor indul a gépünk...
- Értem. Ennek örülök. De nem tudok elétek menni...
- Nem baj. Maradj apa mellett. Boldogulunk. Még nem felejtettem el, hol lakunk. Lerakodunk, aztán megyünk hozzátok. Yume ott van veled?
- Nem. A szomszédban.
- Noriko-samánál?
- Igen, ő vigyáz rá.
- Ha megérkeztünk, érte is elmegyünk...
- Várlak benneteket, kislányom!
- Szia, anya! Megyünk nemsokára...- raktam le a telefont.
"Apa... tarts ki! Nem szabad meghalnod..." - csak erre tudtam gondolni. Az újabb csapás csak most terített le.
Reszkető inakkal álltam az éjjeliszekrényke mellett, ahová a telefonomat tettem. Pár pillanat múlva minden elsötétedett előttem. Ezüsthajúm kapott el, hogy ne zuhanjak a földre. Gyorsan beburkolt a köntösömbe, lerakott az ágyra, és átsietett Dannyt felébreszteni.
Kate doktornő tíz perc múlva érkezett. Őt bátyám hívta fel. Eközben magamhoz tértem. Nem volt egy cseppnyi energiám sem. Nem mozdultam, csak a mennyezetet bámultam szárazon égő szemekkel. Kate szomorúan csóválta a fejét, majd beadott egy nyugtató injekciót, meg valami erősítőt is.
Aztán leszedte kedvesem lábáról a gipszet, mondván, reggel úgy sem tud ezért a kórházba bemenni, mivel akkor már a Japánba tartó gépen ül majd...

Az események összefolytak. Kábultan, magamba zuhanva hagytam, hogy a két srác mindenről intézkedjen. Becsomagoltak néhány szükséges holmit két sporttáskába. Amelie-é fivérem táskájába, az enyém partneremébe került. Gyorsan összeszedték a szükséges útiokmányokat és pár egyéb nélkülözhetetlen apróságot. Leon kishúgát még hagyták, hadd pihenjen... Amikor elkészültek, még volt egy kicsi idő az indulásig. Kedvesem mellém ült, és az ölébe húzott.
- Cheerie! Meglátod, minden rendbe jön... - vigasztalt.
- Remélem... Apának sok volt ez... Tokióban már a hírekben szerepeltünk...- bújtam jobban karjai közé.
- Egy ilyen dolgot nem lehet sokáig titokban tartani a sajtótól... de azért gondoskodtunk róla, hogy nyugalmunk legyen tőlük.- mosolyodott el biztatóan, majd nagyon lágy, puha csókot kaptam tőle, melyben érezhető volt féltése és
aggódása.
- Ideje átöltöznöm... - szólaltam meg jóval később - de előtte mennék zuhanyozni is.
- Menj csak. Ugye, nem leszel rosszul?!
- Majd én vigyázok rá...- bukkant elő a levegőben lebegve Fantom, lelkesen vállalkozva őrzésemre.
- Még csak az hiányzik... nem, nem leszek rosszul.
- A közös fürdőzésből most sem eszel, te perverz manó!- kapta el Leon hirtelen mozdulattal, majd begyömöszölte a tiltakozó szellemet a táskája oldalzsebébe, és ráhúzta a húzózárat.
- Most már nyugodtan mehetsz. Kiiktattam egy időre. - mondta.

A fürdéssel és öltözködéssel hamar elkészültem. Egy farmernadrágot kaptam magamra és egy fehér pólót. Aztán kimentem őrangyalomhoz, aki fekete farmernadrágban és egy fehér ujjatlan pólóban ült a karosszékben, az íróasztala előtt.
Épp laptopját csomagolta össze, és persze olvasnivalót.
- Kérhetek én is egy könyvet tőled? Mert az enyémek a szálláson maradtak...
- Válassz csak nyugodtan...- bólintott, majd rám nézett:
- Vegyél fel pulóvert is, mert hűvös lesz...
- Az enyémet Dan kifelejtette... - jöttem kissé zavarba - de nem fogok fázni.
- Akkor szépen felveszed ezt...- szedett elő egy puha, sötétkék pulóvert a szekrényéből - megígértem, hogy vigyázok rád. Nem engedlek megfázni.
A pulóver kissé nagy volt rám, és fantasztikus Leon-illatot árasztott... magának is elővett egy hasonló, de fekete színűt, majd belebújt.
- Amelie... még nem raktam össze a holmiját...
- Nyugodj meg, édesem, a bátyád már megtette.
- Hmm... azért megnézem... nehogy valami fontos itt maradjon... és most már fel is ébresztem őt.
- Tényleg, ideje... Fél óra múlva indulnunk kell...

A napkelte már a reptéren talált bennünket. Bizony, a pulóver nélkül dideregtem volna... Az ezüstfürtös kislányt is nadrágba, pulóverbe öltöztettem, és a kezét fogtam. Ő álmosan tekintgetett szét ragyogó zöld szemeivel. A két srác a sporttáskákat vitte. A várócsarnok hatalmas, üvegezett terében elég nagy volt a tömeg, és sokan felismertek bennünket.
A biztonsági szolgálat néhány embere azonban már jó előre gondoskodott elkülönített, nyugodt várakozóhelyről. A kíváncsiak messziről figyelgettek. Pár vaku villant, de a fényképek nem tudtak árulkodni rólunk.
A gépben ablak mellé ültem, ezüsthajú partnerem pedig mellém. A bátyám a másik oldalon, velünk párhuzamosan foglalt helyet a kicsi Amyvel. Jó néhány órás utazás várt ránk. Amikor a gép elérte az utazómagasságot, reggelit szolgáltak
fel nekünk. Amint az étkezést befejeztem, máris elálmosodtam. Hát igen, nem sokat aludtam az éjjel... Amelie a fivérem mellett már elszundított. Ikrem vigyázta az álmát.
Ezüsthajú őrzőm - látva, hogy fejem elbillen - gyengéden magához húzott, vállával megtámasztva. Félálomban még selymes,
hosszú hajtincseket éreztem a vállamra omlani... Leon a fejét az enyémre hajtotta, és szintén elaludt.

Megint a kezdődő rémálmomra riadtam. Szerencsére most nem sikítottam hangosan, így nem szolgáltattam újabb témát
útitársainknak, akik közül többen elég feltűnően ránk bámultak. Aztán megéreztem, miért is tekintgetnek annyira felénk...
Leon ugyanis fél karjával a vállamat átölelve tartott, hogy a fejem ne billenjen el. Ő még aludt, arcát a fejem tetejének támasztva. Nem mertem megmozdulni, nehogy felébresszem, de arcom piros színbe öltözött... gondolom, készült
rólunk egy-két fotó is, amíg mi az álmok birodalmában jártunk... átpislogtam Dannyre, aki már szintén ébren volt, kis útitársával együtt. Épp jót nevettek, mert valami mesekártyával játszottak. Majd a hangosbemondó közölte, hogy leszállunk...
Kedvesem erre neszelt fel, és - a látszatra adva, sűrű elnézéseket kérve tőlem - becsatolta magát az ülésbe. Magában persze jót derült rajta...  arca most újra kiismerhetetlen, egykedvű volt. Álarc a nagyvilág számára... de keze az én ujjaimat keresték, majd megtalálva egybekulcsolódtak, a kíváncsiak számára észrevehetetlenül.