|
Die~Die to live no endorphin
2008.05.06. 19:21
"...mikor minden szó értelmét veszti"
Úgy fogalmazni, hogy a világ összedőlt, minden szó értelmét vesztette, az együtt érző mondatok mind csak rontottak a helyzeten, a szívre tonnád súly nehezedett, a napsütötte nyárból egy csapásra lett kietlen, kopár tél; kevés lett volna.
A világ véget ért – teste fájdalmasan koppant a most oly’ zord márványon. A színpad fehér, simára csiszolt falain visszhangot vert teste csapódásának hangja. A színpad! Nem zsibong….nem hallatszik az ováció, a rajongók lelkes hadának üdvrivalgása, nem látszik az elégedett előadók arcán önkénytelenül megbúvó elégült mosoly. Csend van…. A színpad is gyászol, hosszan elnyújtva egy angyal zuhanását.
Minden szó értelmét vesztette – halkan felnyögött, szemeit önkénytelenül is sós könnyek kezdték marni, ám már önbecsülésből se engedte lefolyni őket márvány arcán. Az egész világ elmosódott, minden egyenes vonal áttetszett, görbének, elmosódottnak hatott. A lány közvetlen felett lebegő rúd, egy fehér, távoli paca, a fiú pedig egy fekete-farmerkék folt…mozog….
” Szeretném visszaadni mindazt, amit nekem adtál… egy életen át. Szeretlek!” mi volt ez? Egy mondat, két részre tagolva…aztán lehet elemezni: alany állítmány, tárgy…. Mi volt ez? Szerelemvallás? Lehet hogy semmiségnek tűnt, egy csomó lány ezt elengedte volna a föle mellett… ám mi volt ez Dietól? Dietól, akkor és ott, szemei csillogása között: ez volt maga az élet.
Lágyan fogta, ölelte… de már Alexiel csókolta meg. A saját hibája a saját halála?
”Érzem… a testem fájón koppan, mintha a porond is velem együtt nyögne fel… nem ez lehetetlen! A mellkasomban érzett szúró fájdalom… a bordáim mintha hidegfémek lennének, közvetlenül alattam a vérem pedig az égető, forró fürdő. Megemelik a testem, és érzem hogy Die a leguggolt térdére fektet…”
Die leugrott a trapézról, majd talpra érkezett, és rögtön Alexiel mellé futott. Még ilyen magasságból is látta, hogy a lány testét a márványkő visszalöki. Leguggolt mellé, megemelte Alexiel felső testét és bal térdére fektette. A lány fájdalomtól rézsút nyitott szemeit ráemelte. A tekintete… tekintete lázasan csillogott, vörös vére már melegséget öntött Die nadrágjára. A fiú leszorította szemeit, ajkába harapott, hogy ne üvöltsön fel a szívét maró fájdalomtól, ujjai Alexielt tartó vállán megszorultak. Könnyes szemein keresztül nézett le a térdén fekvő angyalra… tényleg angyal volt.
- Hol fáj Alexiel? – kérdezte suttogva, és jobb térdét a földre helyezte. A lány saját mellkasához érintette tenyerét, majd várt egy-két másodpercet. Arca elé emelte kézfejét, és pupillái kétszeresére tágultak, és elborzadt saját vére látványától. A vörös lé, habár alig tartotta mellkasán kezét, vastag vérpatakot színezve tenyerére fojt le végig csuklóján. – Hol fáj? – kérdezte Die ismételten, hangja, ránézve Alexiel elborzadt arcára még jobban elcsuklott.
- Fáj…nagyon fáj… Die! Félek! – mondta, majd hangjában némi nevetés volt felfedezhető. Ajkai lágy mosolyra húzódtak, és kábult tekintettel nézte a felette ülő fiút. – Már nem tudom teljesíteni a kérésed…. Die… - fordította el fejét, és a fiú mellkasának döntötte az arcát, jó mélyen belélegezve a fiú illatát – azt akartam, mindig is hogy ezzel az illattal haljak meg – mondta elmosolyodva, majd félszegen felpillantott. Die hideg könnye rácseppent arcára – nem tudom teljesíteni a kérésed… nem tudod visszaadni amit neked adtam… amit te adtál nekem. Haragszom magamra… akkor mégis? Hogy lehetek ilyen boldog?
- Ne… nem mondhatsz ilyet! Igenis teljesíteni fogod! – Die hangja elcsuklott. Az Alexielből áradó vér, már az ő ingjét is átáztatta, karján végig csurgott. Tudta, hogy már csak magát vigasztalja. Alexiel elmosolyodott. Másik oldalra fordította fejét, hogy Die könnycseppje, mintha csak a sajátja lenne csurogjon végig arcán, érdes sávot hagyva maga után. Lehunyta szemeit.
- Bárcsak örökre ilyen boldog maradhatnék… - suttogta, majd érezte, hogy szívverése egyre lassul. A tüdejében eddig szorgosan lüktető fájdalom enyhült.
Sora lépései hangzottak fel, majd Die mellé ugrott, és letérdelt a fiú háta mögé. Nem látta az arcát, de érezte, hogy teste rázkódik. Die sír! - Yuri, hívd a mentőket! – kiáltott Sora, mire Yuri rögtön előkapta a telefonját és tárcsázta a kórházat. A személyzettel folytatott beszélgetésének hangjai elmosódtak. Sora próbálta nyugtatni Diet, hátának döntötte egész testét, de a fiú továbbra is, a –valószínűleg – már halott Alexiel testét szorongatta. Szorította, ölelte, beszélt hozzá… kisimította most már jogosan holt fehér arcából a barna tincseket, elmosolyodott, és meg akarta csókolni. A lány ajkai még vérvörösek voltak, teste még vérhőmérsékletű.
Ölelte volna akkor is, mikor két fehérbe öltözött szakember hordágyra tette a lányt. Hirtelen ugrott fel, és kezdte el teljes erejéből ütni-verni, ahol csak érte az alkalmazottat, de Yuri könyökhajlatába akasztva saját karjait, visszarántotta, és erősen fogta.
Die teste remegett a sokktól, a bánattól, könnyes tekintete arról árulkodott, hogy neki most egy jó erős nyugtatóra, egy kényszerzubbonyra, és egy pszichiáterre van leginkább szüksége. Üvöltve tépte ki magát Yuri karjai közül, és rohant volna a hordágy felé, de a férfi ismét gyorsabb volt és a földre teperte. Egy nővér nyugtatót fecskendezett be a nyakába.
- Miért csináltad? – kérdezte Die. Érezte, hogy teste egyre jobban ernyed, agya elé mintha ködös fátyolt vontak volna, révületbe esett. Azt hitte ilyen kábító hatást még nem érzett életében, de tévedett. A kórház, intenzív előtti folyójának klóros tisztítószer illata a legerősebb ember elméjét is ködbe burkolta volna.
A zöldre mázolt fal, most épphogy nem idegesítő hatást váltott ki, mint nyugtatót, Sorának le kellett ülnie a fertőtlenítő szagától, Yuri hirtelen dőlt a falnak. Alexeiel testét fehér lepedővel leburkolva tolták be a műtőbe. Tehát él. A műtét megkezdődött.
Egy jókora rész volt kivágva a falban, ezt üveggel burkolták be. Die idegi állapotának és szűnni nem akaró ordibálásának köszönhetően ide kerültek, közvetlenül a műtői folyosóra. Látszottak a zöld ruhába öltözött emberek, az idegesen,véres szikével kezükben elhaladó nővérek. Szánakozó pillantások a zokogó fekete hajú fiúra.
Sora hiába simogatta a hátát, döntötte vállára a fiú fejét, nem nyugodott meg. Olykor-olykor az utóbbitól egy-két másodpercre abbamaradt a hüppögés, amíg mély levegőt vesz…majd újult erővel ugrott fel, és kezdte el ütni a műtőt és a folyosót elválasztó faltól.
Hallotta a gépek idegesítő, monoton zaját, ami Alexielre volt szerelve, és vélhetőleg a lány szívverését mutatatták. Egy nagy folytonos sípolás jelezte hogy a lány már tényleg a halál szélén áll.
Az orvosok rögtön, a lány nyitott mellkasából kivéve szikéiket vettek kezükbe egy elektromos árammal vezetett műszert. Beindították az áramot, még két nővér Alexiel bal karjára egy szorítót tettek, és belevezettek egy infúziót. Az elektromossággal keresztezett orvosi műszer Alexiel mellkasához ért, és a lány egész teste, mintha repülni tudna, megemelkedett.
Die pupilláit kitágítva ugrott az ablakhoz, és kezdte el teljes erejéből ütni kezdte a vastag üveget. Az orvosok szinte nem is hallották, újra számoltak az újabb ütéshez. Die könnyei érdes sávban hasították fel arcát, égették bőrét, az üveg pedig kezei nyomása hatására megrepedt.
Újabb elektromos ütés, továbbá is csak a sípoló hang. Die keze vérben úszott, majd az üvegnek támasztotta homlokát.
- Die kérlek… - Sora nagyra nyitott szemekkel lépett a fiú mellé, és érintette meg vállát. Die fél kézzel taszította el magától a lányt. Zihált.
Nem ért már semmit a világ összes törődése, ha egy igazi angyal tette volna se. Nem volt semmi a fájdalmához képest, Sora szívből jövő, sajnálattal eltöltött szavai. Ugyan mit mondhatna? Azt hogy sajnálja? Miért ő nem sajnálja, hogy élete szerelme meghalt?! Nem akart hallani senkit, nem akart szembesülni vele, csak egyszerűen a földön ülni, nézni maga elé, és várni a csodát.
A csodát, hogy Alexiel angyali kecsességgel libben ki a műtőajtón, ugyanolyan gyönyörűen mint azelőtt. Testét egyetlen egy vérfolt se áztatatja, tekintete nem fájdalmasan, hanem örömmel telve ragyog. Leül mellé, és megfogja az arcát. Ugyanolyan gyengédséggel, mint most Sora, és ugyanolyan lágyan mosolyogjon, mint az előtte ülő. És… és csókolja meg.
Hogy lehetett ilyen hülye? Alexielell összesen kettő csókja volt, még Soraval több tíz is…de mindegyiknél azt a nőt képzelte el, mint most is. Sora csókja szívből jött, de rajta ugyan nem segített. Die lehunyta szemét. Lágyan tolta el magától a lányt. Nem akarta hallani a vigasztaló szavakat.
Felállt, és bement a műtőbe. Alexiel teste a műtőasztalon feküdt, kezeit az orvosok már úgy helyezték el, mintha imádkozna. Haja mellkasára is ráomlott, a vért már lemosták testéről… a testéről, amely most hófehéren ragyogott, mély kontrasztot képviselve ébenbarna hajával. Mintha aludna… szinte látta egyre-egyre emelkedő mellkasát, már szinte hallotta a lány újrainduló légzését,de…. Az Istenért is! Ez a lány nem alszik meghalt! Alexiel meghalt! Örökre lehunyta szemeit, már soha többet nem nyitja ki. Die tágra nyílt, és vörösre sírt szemekkel ült le a műtőasztalra. A vér fémes illata rögtön megcsapta orrát, de ez nem érdekelte. Megfogta a Alexiel kezét, szabad kezével pedig kisöpörte a lány arcából a kósza tincseket. Tényleg mintha csak aludna. Alszik.
Lassan lehajolt hozzá, és homlokára lehelte utolsó csókját, majd újra felült. Nézte, könnyes szemekkel, reménykedve, csodálattal, egy életen keresztül elfojtott vággyal… és már csak arra várt, hogy kinyíljanak azok a csodálatos sötét szemek….
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
