A tehetetlenség tengerén

A Kaleido színpad Sora mellé rendelte Yurit, hogy keressék meg Diet. Ennyi műsoridőt már ő sem hagyhatott ki!A japán lány észbe se kapott, és máris Yuri oldalán vonult be a páriszi nagyszínpadhoz, és a műsor után, úgy döntöttek egész éjszaka ott maradnak… nem bánták meg..

Teltek múltak a napok, melyek lassan hetekké nőtték ki magukat. Choden, habár Die minden erejét beleadta a kapálódzásba, melyet ellenszenve kifejezésének szánt, ő mégis felrángatta a fiút saját bejáratú rezidenciájára. Óh,elnézést… nem rángatta, egyszerűen mikor már unta Diet adott neki egy tarkóst, és a fiú a párizsi főutcán összeesett.
Choden rezidenciája egy éjszakai bár felé épített motelszobához hasonlító gardon volt. A fiú ízlésének megfelelően berendezve. Zöld alapon halvány sárga csíkokkal mázos volt a tapéta, ami addig egyben is maradt amég Dienak nem voltak dühkitörései, vagy fájdalmai, vagy hiányérzete…vagy egy olyan dolog amit csak hogy: „olyanom van!” és ilyenkor békén kellet hagyni.
Egy szó mint száz, a tapéta félig lehúzva volt a falon, amúgy az antik stílust képviselő bútorokkal volt tarkítva a berendezés. Choden engedett némi életjelet Dieról. Egyik nap elment Rocielékhez… és tippelve melyik ablak Gabrielé, mindenre elszánta magát.
A felső ereszbe akasztotta lábfejét, és fejjel lefelé csüngött a húsz méter magasban. Egy pillangókés tűnt fel a kezében, majd a pengét a két ablak találkozásának rése közé feszítve nyitotta ki az ablakot. Gabriel alvás közben is megérezte a hirtelen hideget, a tompán koppanó hangot… tudta hogy párnája alá előre egy Beretta [anti militarista olvasók kedvéért: egyik legjobb pisztolyfajta] és már jobb kezét be is dugta  a párna alá, és ujjbegyeivel érezte a fém hidegét. Hiterelen akart megfordulni, de egy kéz megragadta a nyakát, és kezéből kitaszította az fegyvert.
Choden összeszűkítette szemeit. Tudta, hogy a fiú albínó, de nem hitte volna, hogy így kifehéredik a haja, szeme színe pedig tényleg egy halott hüllőével vetekszik. Látott mát albínókat, de azok szeme vörös volt, hajuk pedig a szőke leghalványabb árnyalata, de akkor sem ősz fehér!
Gabriel légzése megnyugodott. Felismerte a vörös szempárt. Chodent egész testében egy bőrszíjak által szőtt fekete ruhaféleség takarta, az övek biztosító része néhol kilógott a ruha alól. Egy-két öv az arcára is felkígyózott, majd orra alatt váltak ketté, és Choden hajában köttetek csomóra. A csomó két lelógó szalagja a fiú vállát verték, ujjain motoros-kesztyű volt, lábán acélbetétes bakancs.
Gabriel nyögött egyet, mire Choden engedett és a fiú felülhetett. Gabe mély lélegzetet vett, Choden nyakára gyakorolt fogása egy fojtási kísérlettel is felért volna. A feketébe öltözött fiú nem törődött az albínóval, ki kezét nyakára téve kezdte egyre jobban mélyíteni légzését.
 - Die jól van. – mondta tömören, suttogva. Fekete haja tincsekben omlott le szemébe. A vörös szemek szinte világítottak a sötétbe. Gabriel kételkedve nézett rá.
Az ő hajszíne szinte lámpás volt Choden mellett. A ködös éjszaka fénye holdtáncot járt a fehér tincseken, szemei áttetsző tekintetét még Choden se állhatta. Önmagában ezt a legnagyobb szégyennek gépelte el, hogy egy finak nem állja a tekintetét.
Nem tehetett róla. Gabrielnek akár ez is lehetett volna a legnagyobb fegyvere. Olyan tekintete volt mint egy halott gyíknak. Akárkire ránéz, szinte a veséjébe lát, és ez borítja ki a vele szemkontaktusba kerülőt. Úgy néz, még akarata ellenére is, mint aki mindent tud a másikról.
 - Hol van? – mondta Gabe, miután érezte, hogy újra normálisan kap levegőt. – Mi történt vele? – kérdezte Choden felé fordulva.
 - Jól van, ennyi legyen elég. Csúnya összetűzése volt egy helyi bandával, de erős és túlélte. Van egy töltény még a bal oldalába, a vállán, de ő erről nem tud.
 - Automatikus emlékezetkiesés? – kérdezte kábán Gabe.
 - Az emlékezetkiesés az ember legalapvetőbb önvédelme. Ő csak annyit tud, hogy a vállát eltörték. Kórházba nem viszem, mert a hullák után nyomoznak.
 - De ez lenne a legalapvetőbb! – Gabriel rátérdelt az ágyra, és ezt Choden se hagyhatta figyelem nélkül.
 - Fáj neki, néha ordít…
 - MEG FOG HALNI! – ordította magából kikelve Gabriel, mire a vele szemben ülő rögtön szájára tapasztotta kezét, és elsodorta az ágyon. Ez a felkiáltás kicsit túl hangos volt. Érezte a fiú szívdobbanását,… és hogy egy álmatag lépéssel rendelkező személy közeledik a szoba felé.
Alexiel kinyitotta az ajtót. Látta Gabriel szinte világító hajszínét, Choden feketébe öltözött testét egy takarónak vélte.
 - Már megint rosszat álmodtál? – kérdezte és leült a fiúk mellé. Térdét mellmagasságba felhúzta, és ott karolta át. Ráhajtotta térdére homlokát. – Úgy hiányzik… - mondta elhalóan, és a hold fénye rácsillant könnycseppjeire.
Choden felvonta szemöldökét. Alexiel Die rövid ujjújában alszik? A fekete felsőnek tipikus Die-illata volt, de a lány árasztotta magából az ő saját illatát.
 - Meghalhatott… vagy bármi! Hülye az a gyerek bárkinek nekimegy, és nem gondolkodik csak csinálja ami neki jó….Olyan hülye! – végig hüppögött, hangját érdessé tették a könnyek, kislányosan elesetté – Igazad van Gabe – nézett fel egy kicsit térdei támasza alól. Márvány arcára mintha rászáradtak volna a könnyek. Még mindig nem látta Chodent. – Meg fog halni…
Chodennek mintha egy jó erős széllökés süvített volna át egész testén, szíve mélyet dobbant. Alexiel elesett tekintete… ahogy a szavai mögött érezhető a könyörgés, hogy adja Isten, hogy inkább saját maga haljon meg a fiú helyett! Hogy bármit elviselne, csak ő élhessen! Nőiessége sárba tiprását, az önbizalma és teste megtörését… bármit csak még egyszer láthassa….
Alexiel kénytelen volt hátradőlni. A semmiből egy fekete árny ragadta meg a kezét, és húzta  a mellkasához.
 - Én elviszlek hozzá. –Choden szinte nem is gondolkodott… egyszerűen…. Megesett rajta a szíve. Alexiel felismerte a suttogó hangot, és némán bólintott. A fiú adott neki röpke 5 percet az átöltözésre…

Die belekapaszkodott a tapétába és egy újabb sort rántott le a földre. Lassan tépődő hangja kongott át az egész gardonon. Hallotta az ajtó nyitódását.
”Tudom hogy szánalmasan nézhetek ki. Félmeztelenül, lazán és nőiesen… Ceh… na ennyit az önbizalomról. A  falnak helyezem a testsúlyom, és nekidöntöm a fejem… csak a vállam ne fájna ilyen kibaszottul! Choden azt mondta hogy meggyógyul… de olyan mintha egy húsz millis belé lenne állítva… fáj…”
Alexiel szája elé kapta kezét. Die hallhatóan felnyögött, és a fal tövében összegörnyedt a fájdalomtól. Sérületlen jobb kezével markolta meg bal vállát, majd felpillantott. Meglátta…. Alexielnek most lett volna kedve futni, futni el, bármerre… csak ne látná ezt a tekintetet… sóvárgó, fájdalommal, már leküzdött dühvel és szerelemmel vegyített tekintet. Megrázta a fejét. Igen igaza volt! Tényleg szerelem van a szemében!
Die felállt, majd az előtte lévő kanapéról leemelte az ingjét. Két-három gombot gombolt be, majd belelépett cipőjébe. Jobb kezével Alexiel feje mellett támaszkodott a falra, még bal kezét, vigyázva csak könyökét mozgatva érintette meg az arcát. Érezte ahogy a lány beledönti tenyerébe az arcát, és lehunyja a szemét. Jobb kezével ellökte mindkettőjüket a faltól, majd  szorosan magához ölelte a lányt. És most… nem volt semmi hátsó szándéka… tisztán, szeretetből ölelte, és érezte hogy Alexielnek ez a legjobb. Elmosolyodott, majd a lány tarkójára tette jobb tenyerét, és elhúzta Alexiel arcát a vállától. Mélyen nézett a szemébe, és nagyujjával végigsimított az ajkain… Közel hajolt hozzá.
 - Gyere! – mondta egy lágy mosoly kíséretében, és megragadva a lány kezét húzni kezdte a párizsi éjszakában. Végig a kisebb sikátorokon, a széles főutcákon, amég a nagyszínpad bejáratához nem értek.
Nem érdekelte ha ezért börtönbe kerül, csak egyszerű, rutinos mozdulatokkal jutatta be mindkettőjüket a porondhoz.
Sora álmosan botorkált ki a hálózsákjából, és a porondra nézett. Muszáj volt megdörzsölnie szemét, különben még mindig azt hitte volna hogy alszik. Die és Alexiel teljes életnagyságban ott voltak előtte, a porond közepén.
A dobbantóról ugrott az egyik trapézra, majd ráállt, közben bal kezével magához szorította Alexielt. A hold mögöttük ragyogott, melyet üvegből kirakott panoráma látni engedett. Szorosan tartotta a lányt, és mélyet szívott annak hajának illatából.
 - Bocsánat… - mondta Alexiel, mire Die csak a fejét rázta.
 - Hülye voltam… és csak.. – majd félszegen oldalra pillantott – annyit gondoltam rád… hogy élsz e még, hogy gondolsz-e rám. Nem csak most… az egész kilenc hónap alatt. Azt hogy van-e barátod…azon gondolkodtam, hogy eljövök, megkereslek, és megölöm. Ch… hülyeség. Én csak… szerettem volna veled lenni. Veled maradni. Magamhoz ölelni, és többet nem elengedni. Pótolhatatlan vagy… senki sem olyan, mint te. A fenébe is… hülyén hangzik, de te vagy az akivel mindent el tudok képzelni! Veled akarok maradni! A sarkadban lenni, és vigyázni rád. Mert, ha még magadnak nem is vallod be, de neked is szükséged van valakire, aki ott van, és letörli a könnyeidet. Láttam… láttam mikor sírtál, és büszke vagyok arra hogy miattam. Szeretném visszaadni mindazt, amit nekem adtál… egy életen át. Szeretlek! – fordult végül a lány felé. Alexiel nem sírt, nem nevetett… arca még döbbentséget se tükrözött.
Nem mondott semmit, de nem is kellett… csak egyszerűen megcsókolta. Die pislogott párat, majd beletörődve, hogy végre tényleg nem álmodik, visszacsókolt… Egyre mélyítette nyelvük játékát, miközben az Alexielt tartó keze engedett….
A lány szemei hamar pattantak fel, lábai alól kicsúszott a trapéz, Die pedig semmit se tudott tenni, egyedül ez a tornaszer volt leengedve. Alexiel zuhant, de egy zokszó se hagyta el a száját…
Sora szemei a kétszeresére tágultak. A lány teste hangosat csapódott a porond hideg kövén, a csontjai hallhatóan pattantak meg… és teste alatt saját vére kezdett el folyni…