Szerelmesek

- Tényleg?
- Igen.
- Gratulálok, Sora!
- Köszönöm, Mia.

Immár másnap az ebédlőben ültünk, miközben az ebédünket eszegettük. Szokás szerint, most is tömve volt az egész. Csoda, hogy maradt a kis csapatunknak egy üres asztalka.

- És mikor indultok? - kérdezte kíváncsian Ana.
- Csütörtökön. De ami a legjobban aggaszt, hogy nem tudom, kivel megyek... és hát azért egy ismeretlennel mégsem olyan jó egy szerep...
- De hát, ha itt van a színpadnál... biztos, hogy ismerős... - mondta Rosetta.
- Igen... na mindegy.... együnk, mert éhes gyomorral nem jó edzeni... - mosolyogtam, majd neki láttam ebédem elfogyasztásának.

15 perc múlva már mindenki megebédelt, s elmentünk edzeni. A mai napom könnyedén telt. Este elkezdtem már bepakolni, s ebben a cselekvésben a kishúgom is segített.

- Köszönöm, Yume.
- Szívesen!
- Azt hiszem, késő van már. Ideje lenne aludni.
- Ahogy mondod. Jó éjt, nővérkém! - ölelt meg, majd a szobájába ment.
- Neked is. - suttogtam, már csak magamnak. Gyorsan elmentem fürdeni, majd fogat mosni, s végül aludni.


Éjszaka van...
Sok-sok, fényesebbnél fényesebb csillag mosolyog a fekete égbolton. Ám nem sokáig élvezhetik cselekedeteiket, ugyan is fekete felhők gyülekeznek Cap Mary felett. Vihar közeleg, s pár perc múlva le is csap a békésen alvó városkára.
Én pedig álmodok... méghozzá egy nem éppen szépnek mondható álmot... amely minden egyes viharnál rámtör.

"Kórház... Egy nagy üres, és színtelen terem, benne egy fehér ággyal, s négy személlyel. Az ágyban egy hosszú lila hajú, középkorú nő feküdt. Bal oldalán egy ugyan olyan kislány térdelt. Arca könnyektől ázott. Jobb oldalán egy szintén középkorú férfi ült, tekintete könnyes. Kezében egy két éves kislány pihent.

- Anya! Anya! Gyere haza! Hiányzol! - kérlelte a körülbelül tíz éves kislány.
- Te... is... nekem... - mondta erőtlenül.
- Anya, anya! Nem jöttél el a versenyre, pedig első lettem! - szipogta. - Megígérted, hogy mindig mellettem leszel! Most mért vagy itt? Anya!
- Mert...
- Sora! Kérlek kislányom! Hagyd az édesanyádat pihenni!
- De anya! - majd erősen megszorította anyja gyöngéd kezét.
- Kislányom... én mindig... melletted... leszek... mindig... - majd lehunyta szemét. Örökké... Az ablakon esőcseppek kopogtak. Ekkor egy hatalmas villám szelte át az egész várost, melyet egy mennydörgés kísért.
- Anya! Anya! - rázta meg a kezét. - ANYA!!! - üvöltötte."


- Ne! - mondtam, s fölültem ágyamban. Kint szakadt az eső, s ekkor egy hatalmasat villámlott. Egy pillanatra fehéren világított a kis szoba, melyben aludni próbáltam. Szerencsére eme égi jelenségnek megláttam egy alakot. Fekete álarca, s ruhája volt. - Angyal? - kérdeztem, de ő csak engem nézett. - Angyal! - mondtam könnyes szemekkel, majd odafutottam hozzá, mint kisgyermek az édesanyjához, de amint meg akartam ölelni, gyorsan el is engedtem. - De hiszen Te csurom vizes vagy! - csodálkoztam el.
- Amint látod, kint nincs valami szép idő... - felelte, majd tekintetét az ablakra helyezte.
- Vedd le a fölsődet. - amint rájöttem, mit mondtam elpirultam, s szerencsétlenségemre egy újabb villám miatt ezt látta is. Mosolyra húzta ajkait.
- Biztos? - kérdezte gúnyosan.
- Nem szeretném, hogy megfázz! - válaszoltam.
- Ahogy, akarod! - majd levette vizes, fekete fölsőjét, így láthatóvá vált izmos, és kidolgozott teste, melyet a sötétben nem láthattam. Odasétáltam az ágyamhoz, s a takarót ráterítettem.
- És mit keres itt? - kérdeztem.
- Valahogy kényszert éreztem, hogy láthassam önt! - mondta színpadiasan.
- Óh, igen? Én meg az iránt érzek kényszert, hogy megölelhesselek... - majd így is tettem. Szorosan bújtam ölelő karjai közé. Fejét rám hajtotta, s így álltunk egészen addig, ameddig egy újabb villám szelte át a kis várost. Fölemeltem a fejemet, aminek a következménye... lefejeltem.
- Legközelebb, ha hirtelen hangulatváltozásod lesz, kérlek, figyelmeztess! - mondta orrát fogva.
- Úristen, bocsáss meg!! Angyal, jól vagy? Jézusom!
- Ha kapok egy csókot, jobban leszek! - mosolyogta.
- Hjaj... - sóhajtottam. - Rendben! - majd így is tettem. Gyengéden, s szerelmesen ízlelgettem puha ajkait, amíg ő kezeit derekamra helyezte, s szorosan magához ölelt. Hosszú, végtelennek tűnő percekig így álltunk, ölelkezve, s csókolózva. Majd ő szakította meg eme romantikus pillanatot.
- Hajnali 2 van. Szerintem ideje lenne aludnod, nem?
- De. - majd megfogtam kezeit, s magam után húztam.
- Mit csinálsz?
- Kint szinte ítéletidő van. Gondolom, nem akarsz így kimenni. Vagy igen?
- Jogos... - felelte, majd leültünk az ágyra, s eldőltünk. (nem rosszra gondolni! XD) - Sora...
- Hmm?
- Te... félsz a viharoktól? - lehajtottam fejemet, s szemeim könnyesek lettek.
- Igen. - feleltem halkan.
- Elmondod mért? - ölelt szorosabban, s ekkor megérezte felsőtestén a legördülő könnycseppemet. - Sora? - nézett szemembe.
- Akárhányszor este, miközben alszom, és lecsap egy ilyen vihar, egy régi, s fájdalmas emlék tör rám... a kórházban vagyok, miközben édesanyám haldoklik... és aligha vagyok akkor 10 éves. És látom, ahogy gyönge, erőtlen kezével... megfogja... az én kezeimet... én meg kérem, hogy jöjjön haza... de... de... ezután... me... me... meghal... - csuklott el hangom. Szorosan magához vont, miközben gyengéden ringatott.
- Csss... semmi baj, szerelmem. - majd lecsókolt egy legördülő könnycseppet. - Aludjunk!
- Várj... Angyal... csak szeretném, hogyha tudnád... csütörtökön elutazom...
- Hova?
- Franciaországba, azon belül Párizsba, egy darab miatt.
- Értem. De most már tényleg aludjunk! - majd kívánságát meghallgatva, ölelő karjai között álomra hajtottam fejemet.

Egy újabb mennydörgés rázta meg a városkát. A másik szobámban Yume fölébredt erre, s ijedten jött át hozzám, mert ő tudta, hogy félek a viharoktól. De... amint belépett, látta, hogy nem csak én tartózkodom a szobába... ijedten nézett végig rajtunk.

- Sora? - suttogta, de nem hallhattuk, mert aludtunk. Közelebb jött, s alaposan megvizsgálta szerelmemet. Ekkor valamit észrevett... - Nem lehet... nem lehet, hogy ő az.... nem lehet, hogy ő Angyal... - hitetlenkedett, majd még mielőtt fölébresztett volna minket, gyorsan visszaszaladt a szobájába, ahol tovább merengett az egész dolgon. Rájött, hogy ki lehet Angyal, de még nem biztos dolgában... be kell bizonyítania... ám addig gondolkodott, míg el nem aludt...

Másnap reggel...

Egy csodálatosan szép reggelre ébredhettünk. A tegnapi viharnak a mai idő, szinte az ellentéte volt. Hét ágra sütött a Nap, bár néhol bele-bele szaladt 1-2 fehér felhőbe. A tenger boldogan csapdosta fehér homokpartját, ahol gyerekek játszottak.
Amint fölébredtem, rögtön valaki kerestem, de Ő már nem volt ott... Csak egy levelet hagyott, és - szokása szerint -, egy vörös rózsát. Kinyitottam a nekem címzett papírdarabot.

"Szia szerelmem!

Bocsáss meg, hogy csak így itt hagytalak, de reggel volt, bármikor, bárki bejöhetett volna, és magyarázhattunk volna magunkat. Emellett dolgom is akadt. Nagyon, nagyon szeretlek, és jó utat kívánok Franciaországba!

Szeretlek:
Angyal."

Elmosolyodtam levelén, majd nyújtóztam egyet, s elfoglaltam a fürdőszobát. Ott gyorsan letusoltam, megmostam fogaimat, s megfésülködtem, ezután meg szobámba sétáltam, ahol egy fekete nadrág, illetve egy fehér topp kíséretében jöttem ki. Eközben húgom is fölébredt, s úgy tett, mintha álmodta volna a tegnapi dolgot.

- Jó reggelt!
- Neked is, nővérkém! Hogy aludtál?
- Köszönöm, nagyon jól. És Te?
- Aha... én is... - felelte.
- Ha elkészülsz, menjünk le az ebédlőbe.
- Oké. - válaszolta, majd olyan 10 perc múlva készen is volt.

Ahogy kértem, lementünk az ebédlőbe. Ott a pulthoz sétáltam, s szedtem magamnak egy-kis gyümölcsöt. Ezután odaültem a szokásos helyemre, oldalamon húgommal. A lányok még nem voltak itt. Ám, a francia démon annál inkább. A szokásos helyén foglalt helyet, miközben valamilyen teát iszogatott. Reggeliét már elfogyasztotta, s engem nézett. Ekkor a mellette ülő Layla fölállt, s hozzám lépett.

- Jó reggelt, Sora, Yume. - köszönt.
- Jó reggelt, Layla kisasszony! - mondtuk egyszerre. Erre elmosolyodott, majd felém fordult.
- Mikor indultok? - kérdezte.
- Öm... hova, Layla kisasszony?
- Hát Párizsba!
- Ja... oh... öm... Kalos azt mondta, hogy holnap délelőtt, 10 órakor indul a gépünk.
- Hmm.... értem. - majd elmosolyodott. - És várod már?
- Természetesen! Franciaország csodálatos, és végre kipróbálhatom magamat éneklésben is... csak a partnerem miatt aggódom... ugyan is nem tudom, hogy ki az.
- Óh.... szerintem fantasztikusan fogtok együtt dolgozni. - majd a mellettünk elhaladó Leon-ra nézett.
- Te tudod, ki az? - kérdeztem.
- Öö... nem... - hazudta. - de... ahogy ismerlek, biztosan jó előadás lesz belőle! - majd kacsintott egyet. - Na, de most nekem mennem kell! További szép napot! - köszönt el, s a francia artista után ment.
- Szerintem, tudja... - tűnődött el Yume.
- Szerintem is. - válaszoltam.
- Szia Sora! - köszönt egy hang, kinek tulajdonosa Rosetta volt.
- Sziasztok! - mosolyogtam. - Hogy vagytok?
- Köszönjük jól! - majd ásított egyet. - csak kicsit fáradtan. - tette még hozzá.
- Értem.
- Holnap indulsz, igaz, Sora? - kérdezte Ana.
- Igen. De ne csüggedjetek, 3 hét, és újra elviselhetitek a hülyeségeimet. - ezen mindenki elkezdett nevetni.
- Héé... én akarok a vicces lenni! - majd durcás képet vágott, így most mindenki ezen nevetett. - na ez már más! - kacagta.
- Jaj, Ana, Te nem változol! - jegyezte meg Mia, majd az imént belépő Ken-re terelődött tekintete. Egyből elpirult, s más irányba nézett. De szerencsétlenségére én ezt észrevettem.
- Mia...
- Tessék? - kérdezte, kicsit pirulós arccal.
- Mondd csak, neked tetszik valaki? - kérdeztem egy sejtelmes mosoly kíséretében.
- Nekem? Mi... Miről... beszélsz, Sora? - kérdezte dadogva, még vörösebb arccal.
- Jó... szűkítsük le a kört. Szőkésbarna haja van, kékes szeme, kellékesként dolgozik itt, és a neve K betűvel kezdődik.
- Sora! - mondta rákvörös fejjel. (szegény lány...)
- Neki tetszel?
- Nem... tudom... nem... hiszem...
- Oké, egy pillanat! - majd fölálltam.
- Sora, várj! Mit akarsz csinálni? - de ezt már nem hallottam, ugyan is Ken-hez mentem.
- Szia, Ken!
- Sora, szia! - mosolygott a fiú. - Mit szeretnél?
- Rendben... rögtön a tárgyra térek: tetszik neked valaki?
- Öö... khm... khm... - fulladozott, ugyan is félrenyelte a narancslevét, melyet eddig iszogatott. - Mi?
- Tehát, tetszik valaki... és ennek a valakinek nem hosszú, barnás haja van, artista és írónőként dolgozik itt, és nem M betűvel kezdőik a neve?
- De... de neki 100%, hogy nem tetszem... - egy fülig érő száj volt a válaszom.
- Hmm... ha azt mondom, hogy hatalmasat tévedtél, elhiszed nekem?
- Mi?
- Pontosan... Miá-nak is nagyon, nagyon tetszel... sőt... szerelmes is beléd... ha nem lenne igazam, akkor most nem lennék itt, és neki a feje nem hasonlítana a feje egy főtt rákhoz.
- Azt mondod... tetszem... neki...?
- Nem... azt mondom, hogy szerelmes beléd! - kacsintottam. - De én a helyedben odamennék hozzá, még mielőtt más valaki előbb lecsapná a kezedről...
- Van valaki más is, akinek tetszik Mia?
- Nem... de a képzeletemben most van! - nevettem, s az ő szívéről meg nagy kő esett le.
- Huh! - sóhajtott.
- Na gyere te szerelmes gyerek... menjünk vissza!
- Mi?
- Tudod... megfogod a tálcádat, odajössz hozzánk, és leülsz Mia mellé... elmondjam még egyszer?
- De... nem lesz baj?
- Ha nem jön egy tűzokádó sárkány, akkor nem.
- Köszönöm Sora! - mondta hálálkodva.
- Nekem aztán ne köszönj semmit, majd csak akkor, ha elmondtad Miá-nak az érzéseidet. Na gyere! - majd fölálltunk, és visszasétáltunk. Ott Mia még jobban elvörösödött.
- Sora... te... te... meg mit csinálsz? - kérdezte ismét csak dadogva, majd Ken-re nézett.
- Mia! Szereted a mellettem álló Ken-t?
- Öö... - aprót bólintott.
- Nem hallom!
- Igen...
- És Te, Ken, szereted az itt ülő Miá-t?
- I... igen...
- Remek... ezennel nálam el vagytok könyvelve egy párnak! - mosolyogtam. - Csókot nem kérek, max. majd tanúk nélkül... ja és még egy kérés... - rámnéztek. - Az egyik gyereketeknek had legyek én a keresztanyja! - nevettem csillogó szemekkel, s mindenki el kezdett röhögni, hol a két vörös fejű fiatalon, hol az én mondatomon...
- Na de... Sora... - mondták, vagyis dadogták.
- Csak vicceltem... rendben! Még valaki? A Társkereső szolgálat nemsokára bezár... - mondtam mosolyogva. Ismét nevetés. - na... ideje edzeni! - majd fölálltam, s a tálcát a helyére tettem, majd a barátaimmal, s az újdonsült párral az edzőterembe sétáltam.

A további napunk sok-sok edzéssel, és nevetéssel telt el. Este pedig fáradtan dőltem el párnáim ölelő karjai között. Ám, még nem aludhattam el, ugyan is kedves baba... vagyis szellem ott lebegett előttem.

- Holnap mész Franciaországba... - kezdte.
- Igen, holnap megyek. - feleltem álmosan, s unottan.
- "Anyilas csillagképe egyre följebb halad a létrán. Ám hamarosan nagy meglepetés fogja érni. - mondta, miközben a kis üveggömbjét szorongatta.
- Aha, igen. Na de most jó éjt, mert holnap korán kelek.
- De Sora... nem érted, amit mondtam? Sora! Hahó? - majd kaján vigyorra húzta száját. - Elaludt... melltartók! Megjött anyuci, vagyis apuci! - majd kinyitotta a fiókot, mely teljesen üres volt. - Mi? Hol vagytok? - aggodalmaskodott. - Hát persze... becsomagolt... óh, hogy az, ahhh...- dühöngött. - Na jó, akkor keressük meg a bőröndöt.

Majd Fantom barátunk estéje azzal telt, hogy megkeresse, és megtalálja a bőröndömet...

Reggel...
Az óra 6: 15 percet mutatott. Fáradtan keltem ki puha ágyamból, s vonultam el a fürdőszobába, ahol elvégeztem az ottani feladatokat, majd amikor kiléptem, húgom álmos tekintetével találkoztam.

- Már indulsz, Sora?
- Igen. A repülőtérre az út olyan 1 óra. És nekem 8-ra ott kell lennem.
- Kérlek, vigyázz magadra, és hívj majd föl, ha megérkeztél! - nézett rám könyörgő szemekkel.
- Persze, hogy fölhívlak! Na de nekem most mennem kell, mert hívtam egy taxit, ami nemsokára megérkezik!
- Oké, Sora! Vigyázz magadra, és jó utat! - ölelt meg, én pedig egy testvéri puszit adtam arcára.
- Oké! Szia, Yume!
- Szia! - köszönt el, majd becsuktam a 47-es szoba ajtaját.

Ahogy kértem, a taxi megérkezett, s én pedig beszálltam. Ahogy tippeltem, olyan 1 óra múlva Cap Mary hatalmas repterén koptattam cipőmet. Ott a recepciós pulthoz mentem, ahol bejelentkeztem, majd a bőröndjeimet odaadtam nekik, hogy lemérjék... ám nem hallottam meg egy segélykérő hangot... amely nem másé volt, mint a kedves perverz, Színpad Szellemének a segélykérő hangja...
Miután ez megtörtént, átmentem egy másik terembe, ahol leellenőriztek, s ahol át kellett mennem egy kapuszerűségen. Nem találtak nálam semmit, sem a táskámba. Ezután a váróterembe mentem, ahol - mivel még nem ettem semmit -, megreggeliztem, ezután vártam. Körülbelül 1 órát. Nem sokkal később, egy kedves, női hang szólt a mikrofonba:

- A Franciaországba tartó utasokat, kérjük, fáradjanak az A32-es kapuhoz.

Nem is kellett többször mondania, már föl is kaptam a kézitáskámat, s kezemben a jegyemmel siettem az említett helyre. Ott egy öreg, ráncos férfi ellenőrizte a jegyemet, én pedig izgulva léptem be a repülőgépbe.

- B sor, 23-as szék. - egyfolytában ezt hajtogattam magamban. Kalos aztán nem cifrázta túl a dolgot: első osztály. Emlékszem, egyszer repültem, de nem emlékeztem, hogy akkor is ilyen körülmények között utazhattam volna. - 19, 20, 21, 22 és végre, 23! - mondtam magamban boldogan. De amikor megláttam ki mellett, ülök, azt hittem szívrohamot kapok... - Leon? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Sora?

Folytatása következik...