- GABRIEEEEL! – Die és a 14 év körüli fiú egyszerre ordította társuk nevét, majd a kisebb trappolni kezdett Gabe felé, és a kanapéhoz érve ráugrott.
Gabriel a hirtelen lendülettől hátra esett a puha ülőalkalmatosságon, még a kisebb ingének gallérját megragadva rángatta őt. Felsőteste ütemesen csapódott a kanapé ülőrészének, még a felette ülő fiú folyamatos kérdésekkel bombázta.
 - Noah… szállj le… a Gabrielről, mert… - Chenille a bejárati ajtón jött be. Aleixiel pupillái a kétszeresére tágultak… olyan régen látta…
 - MERT FÉLTÉKENY LESZEK! – Die még mindig Alexiel vállába temette arcát, de mikor meghallotta az ismerős női hangot felkapta fejét. Lágyan elmosolyodva nézett az előtte álló lányra. – Majd még folytatjuk! – suttogta halkan, és érzékien lehajolt, hogy egy lágy csókot hagyjon Aleixel szája szélén. A lehelete lágyan cirógatta a lány bőrét, majd mire Alexiel felsóhajtott, Die már judo-vetődéssel ugrott rá a két fiúra. Rociel lemondóan ciccentett, majd húga mellé sétált, és elvette előle a poharakat.
Alexiel Chenillére nézett.
 - Alelx…
 - WÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ! – a lány ugrott, és lendületből szorította meg Chenille nyakát, aki a hirtelen súlytól és sebességtől megfordult a tengelye körül, és csak az L alakban elhelyezett pultnak köszönhetően állt meg a lábán. – Úgy hiányoztál. – mondta Alexiel lehunyt szemekkel, szélesen mosolyogva.
 - Bezzeg nekem ezt nem mondanád, ha még fizetnék is! – Die a két lány elé állt. A nappaliból csatazaj hangjai szűrődtek ki. És valóban, Die haját is néhány fehér tollacska díszítette, ruhája szövetmintájában megakadva szállingózott, egy-két pihe. – Rault hol hagytad?
 - Őöö… - Chenille mikor Alexiel elengedte Diera nézett, aki látva a lány elbizonytalanodott tekintetét, türelmetlenül dobogni kezdett lábával.
 - Noah ne kínozd már szegény Gabet!
 - Itt van! – Chenille elmosolyodott, és az épp most belépő Raul felé mutatott. – Látod? Elhoztam neked.
 - És azért mert te elhoztad Dienak Rault, ezért neki ablakot kellett mászni, hogy Raul, akit Dienak hoztál, be tudja hozni az ablakon Noahot, aki miután ráugrott Gabrielre és meggyilkolta a kanapémat, szétszakítsa a legjobb párnát, amin én aludni szoktam? – Rociel miután a pultról átrakta a poharakat az asztalra, az előtte álló hármas felé fordult. Die cápavigyorra húzta száját, majd Alexiel mögé lépve átkarolta annak derekát, és mélyet bólintott. Rocrielen látni lehetett, hogy mély levegőt vesz, hogy megőrizze lelki békéjét.
 - Majd eszünk chipszet és gyors kaját.
 - Kínait akarok! – Die maga előtt tolta be Alexielt a nappaliba.
 - Tudsz egy jó párizsi, kínai kajás telefonszámot, ami még házhoz is szállít? – Chenille felült a konyapultra, és a pult felett lévő falra felszerelt telefonért nyúlt. Rociel kivette a zsebéből a mobilját.

 - Minek nektek kínai kaja mikor Franciaországban vagyunk? – kérdezte, még folyamatosan nyomta a lefelé mutató nyilat a kis készüléken.
 - Szerintem… Dienak nincs ahhoz gusztusa, hogy csigát egyen. Noah rálőné a falra, Gabriel meg nem bírná őket összeszedni.

Ha valaki megkérdezné mit csináltam…nem emlékeznék. A szavak összemosódnak, és én már csak az ő illatát éreztem. Ujjaink végig, szerelmesen összefonódva voltak, még ő a saját, és az én kezemmel is derekamat ölelte. Olykor, olykor vigasztalóan, mintha bocsánatot kérne az elmúlt kilenc hónapért, hajtotta féloldalasan fejét a hajamra. Ilyenkor mindig kissebségi érzésem van, ami csak feszít és feszít, hogy én milyen pici vagyok.. főleg mikor szóvá teszi, és a négy fiú beszélgetésének összemosódott hangjai között meghallom az ő hangját. Megszűnik a Playstation idegesítő pittyegése, mintha lehalkították volna, megszűnt.
 - Alexiel te olyan…pici vagy! – és én erre mit mondjak? Pattogjak mint a nikkelbolha? Nem lenne tőlem szokatlan. De minek? A körülöttem lévők úgy vesznek körbe, mint a családom… szeretem ezt a négy barom állatot, és azt a nőt aki olykor-olykor fejbevágja Rault és Noahot. Mélyeket sóhajt, és fejét csóválva ül a két fiú közé, még a velük szemben ülő bátyám, Rociel csak sunyin mosolyogva adja meg az igazát.
 - Nem is vagyok olyan… - suttogtam végül magam elé, és kényelmesen a vállaihoz húzódtam. Istenem, hogy hiányzott. Nagyujjával lágyan simogatja a karomat, de mikor meghallja szavaimat arcával is felém fordul.  – … kicsi – mondtam a szemébe nézve. Ő már meg se értette amit mondok. Szerintem… nem-nem…nem szerintem. Biztosan nem értette meg. Kábultan emeli szabad kezének nagyujját a számhoz, és végigsimít rajta. Ne nézz így rám! Össze tudnék esni azoktól a rézsút lehunyt, kábító hatású, felemás színű szemektől…
Felém hajolsz, és én érzem, hogy a fűzőm oldóik. Érzem a leheleted, a simogató kezeket a derekamon.
Ráérősen emelem fel a kezeimet, és simítom végig az arcodat a körmeimmel, majd ez után lágyan a nyakadra fonom őket… Látom ahogy ajakaid elvállnak egymástól…
 - VANNAK KICSIK IS! – Gabriel egy félig elmosott, még vizes tányért dob felénk, csakhogy újra pofára essünk a rózsaszín fellegekből.
A fehér tányér, melynek fele narancsos-vörös mázos a kínai kajától a kanapé hátuljához csapódik. Die dühöngve fordult meg, és felkapta a mellettünk lévő tányért.

 - BASZOK RÁ! Wazze… - Noahra nézett, aki teljes beleéléssel dűlöngélt a PS karral a kezében, közben a plazmatévénkre összpontosítva, ahol a versenyautó kanyargott. A kanyarodási iránynak megfelelő irányba hajlította a törzsét. – Noah se olyan kicsi! Már elmúlt 15. – Raul, aki a mellettünk lévő kanapén ült, kezében szintén a PS karral fel se fogta ami körülötte történt. Révülettől elhomályosult szemekkel nézte-nézte a képernyőt.
Halkan elnevettem magam, Rociel Chenillével beszélgetetett. A félhangos morajt egy tányér csörömpölése törte meg.
De teljes erejéből, mint egy fricbit hajította meg a tányért, ami túl lapos dobásnak köszönhetően a konyhapultnak csapódott, majd tört ripityára. Gabriel felvonta szemöldökét.
 - Harc? – Die felállt, és Mátrixos beállással, fél kezével Gabera mutatott, majd hívogatóan intett neki. Gabriel a mosogatóból kiemelt egy poharat. Feje mellé húzta ívben, majd eldobta… pont Raul fejének…
Az üveg hál’ Istennek nem tört el, de Raul úgy ugrott fel a fotelből, mintha szellemet látott volna. Az ülőalkalmatosság támlájának feszült egész testével, ami felborult. Chenille felvonta szemöldökét, Noah hangosan felszólalva kiabálta, hogy „Nyerem, nyeltem!” Rociel sajnálkozóan nevetett, Gabriel pedig értőn intett Dienak.
Én még fel se eszméltem, de Die már egy jó középkori lovaghoz illően emelt fel, és vitt felfelé, bérházunk második emeletére, ott is az én szobámba. Nem állt meg a franciaágynál – amit megjegyzek, örülök – nem törődött a félénk szavaimmal, hogy mekkora rendetlenség van a szobámba, de azt persze észrevette, hogy hangomban gyerekesség van.

Alexiel lábai földet értek, majd mindenre elszántan fordult ismét Die felé, próbálva magára ölteni a tökéletes nő arcát. Sikerült neki. A fiú lágyan simított meg a tarkóján lévő hajba, és ujjaival fésülte le, egészen a derekáig.
Alexiel egy felnőtt nő méltóságával mosolyodott el, és húzódott egész felsőtestével Die mellkasának, nem várva meg a fiú kezének rántását. Ezért csak hálás lehetett. Jobb kezét még mindig Alxeiel csípőjén nyugtatta, viszont bal tenyerét a lány tarkóján lévő hajába süllyesztette. Hajolni kezdett hozzá…a mai napon már negyedszerre. Érezte ahogy az ágyéka egy erősebbet lök… Alexiel két ujja a lány és az ő szája közé feszült.
 - Ki vagyok én? – kérdezte Alexiel szemeiben csillogással és elvegyült vággyal. A szavait követő forró lehelet megcsapta Die arcát.
 - Isten szemete… a legnemesebb hulladék a világon. – mondta, miközben a lány leemelte ujjait a szájáról. Ajkaira tapasztva saját ajkait, csak egy levegővételnyi helyet hagyott. – Ez vagy te Alexiel… - mondta elhalóan, majd mikor már meg akarta szüntetni a távolságot, a lány fogta meg tarkóját és tette meg.
A hold ezüstös ragyogása üvegesen csillogott a két fiatal haján. Mind a ketten boldogok voltak… olyan...igazán boldogok!