Tátongó mélység

Alexiel elengedte Diet, és megfordult, majd visszasétált az ágyhoz. Haja lekövette testének mozdulását, a barna tincsek súrolták a fiú arcát. Die lágyan elmosolyodott, majd a rövid ujjúját is, amit a kezében tartott a forgószékén lévő kardigánjára dobta.
 - Még mindig retrozol? – bökött Alexiel a fejével a még mindig működő MP3 lejátszóra, mire Die csak félszegen bólintott. Bemászott a lány mögé, majd elterült az ágyon, miközben átkarolta fél kezével Alexiel csípőjét. – Néha szavakkal is lehetne válaszolni, nem csak: öhüm, aham, ehhem-el. – nézett felvont szemöldökkel a fekvő fiúra. Haja lágyan omlott Die kezére.
Beállt a kínos csend. Az a csend, amit már bárki bármivel megszűntetne, csak legyen már vége. Die szorongott, Alexiel csípőjén nyugtatott kezén az ujjak gyakran ökölbe rándultak. A lány elmosolyodott.
 - Le akarom vágatni. – mondta végül, és még mindig maga elé meredve pásztázta tekintetével a falat, mintha keresne valamit. Die fél kezével tartva magát felült.
 - Eszedbe ne jusson! – mondta komolyan, mire Alexiel is felé fordult. A fiú a kezébe vette az egyik sötétbarna tincset. Álmodozóan nézett a hajzuhatagra, majd orrához emelte és mélyet szívott belőle. Elengedte a tincset, térdeire helyezte testsúlyát, és Alexiel hátához dőlve, orrát a lány tarkójához helyezve szívta tovább az illatot, ami már oly nagyon hiányzott neki. – Rózsa illata van. – mondta végül, és kezeit Alexiel vállára helyezve, arcát az arca mellé téve, nézett féloldalasan az arcára. – Hülyeséget csinálsz.
 - Idegesít.
 - De te így vagy gyönyörű. – majd újra a lány csípőjére helyezte kezét, és magával húzva feküdt hanyatt az ágyon. Alexiel haja fátyolként omlott szét, és terítette be az egész mellkasát. Megfordult, érezte a lány szívének heves játékát, azt ami már születése kezdetétől magas pulzusszámmal bírt. Ellenben az övé nyugodtan ütötte minden egyes ritmusát. Mély levegőt vett, amég lehunyta a szemét,  majd Alexiel fejét az álla alá tolta. Nem tiltakozott.
 - Hiányoztál. – bökte ki végül a lány, és egy puszit adott Die nyakára.  – Gabe csinál kávét, Rociel reggelit. Gyere! – mosolygott kedvesen, haja lágy hullámokban hajlott meg egy kicsit a vállán, majd esett tovább. Alexiel kezét nyújtotta, majd Die elfogadta, és felállt. Kifelé menet közben felvette felsőjét, és kardigánját a derekára kötötte. Amint megtehette újra megfogta Alexiel kezét. 

 - Miért jöttetek előbb? – Gabe térdeit az asztal éléhez illesztette, fenekét lejjebb csúsztatta a széken. Rociel egy papírt tolt elé.
 - Gyanúsítás kereskedésért. Sztem….
 - Numero uno, az tuti. – Gabriel mélyet sóhajtva nyúlt az A4es lapért.  – Mindenképpen vissza kell mennünk Chicagoba, hogy ezt rendezzük. – mondta újat sóhajtva, szabad kezével a frufruját oldalra söpörte. – Mennyi ideig tudjuk húzni?
 - Egy hónap. Maximum másfél. Choden ezért maradt ott. Én meg hoztam magammal Alexielt. – mondta az utolsó mondatot felvont szemöldökkel, álmodozva, elkalandozva.
 - Le se tagadhatnád, hogy a húgod. – Gabriel végül ellökte a térdével magát az asztaltól, felállt, és a konyhapultra tette a papírt.
 - Jó reggelt! – Sora mosolyogva lépett be a konyhába.
 - Viszont. –  mondta Gabriel leállította a kávégépet, és a szűrt lét kis adagokban csészékbe töltötte. Rociel viszont csak biccentett, majd jobb lábát átvetette a balon.
Szemei olyan színűek voltak, mint Alexielé, haja is megegyezett a lányéval. Erősen tépetett barna haja válla tetejét verte, a fekete ing, ami rajta volt mellközépig ki volt gombolva, nadrágja fekete bőrnadrág volt.
 - Hogy szereted? – Gabriel kérdőn fordult Sora felé.
 -  Nem szeretem a kávét.
 - De ez Gabe-fajta kávé, amit mindenki szeret! – Die mosolyogva az asztalhoz, lépett, majd lekezet Rociellel. – Kóstold meg! – mondta, miközben Sora leült. – Ne öljétek meg egymást. – Die Rociel mellé ült, és biccentett Alexielnak, hogy ő üljön Sora mellé. Látta, hogy a két testvér úgy méregeti egymást, mintha azon kísérleteznének, melyikük tudja hamarabb megölni  a másikat, egyetlen egy pillantásával.
Gabriel tükörtojást csinált, miközben Raul és Chenille is bejöttek, majd helyet foglaltak. Csendben hallgatták az olaj sistergő hangját, olykor a tojás pattogását. A fiú felszólította őket, hogy terítsenek, majd kitálalta a tükörtojást. Csenben fogyasztották el az ételt.
Chenille felvezette Sorat, és megmutatta, hogy este hova tette a ruháit. Alexiel, Raul, Gabriel és Die a konyhában maradtak.
Alexiel mellkasa előtt összefont kezekkel ült, egyik lábát átvetve a másikon, fejét lefelé szegezte. Rociel az asztalon könyökölt, Gabe a konyhapultot támasztotta, Die pedig hitetlenkedve olvasta Choden jelentését, amég Raul méregette.
 - Ez hamar ment. – mondta végül, és az asztalra dobta a jelentést.
 - A gyanúsítás könnyű – Alexiel nagyot sóhajtott, amég kezébe vette a lapot, és kétrét hajtotta, majd mutatóujjának körmével át is húzott a hajtáson. – Azzal a kislánnyal – biccentett fejével a konyhán túl eső területre, ezzel Sorara célozva. - Sebezhetőek leszünk.
Önmagában mindenki igazat adott neki, mert tudták, hogy Diet mennyire lekövetik. Gabriel értően nézett a fiúra, de aztán őneki kellett megszólalnia.
 - Csinálnod kell valamit! – szólította fel végül, mire egységes bólintás volt a válasz.
 - Inkább kicsinálni. – Rociel a szét támlájára könyökölt.
 - Túl nagy feltűnést kelt ez a lány. – Alexiel még mindig a papírlap hajtásán húzogatta körmét. – A Kaleidonál van új sztár szerepében, nem? – nézett fel végül kérdőn, mire Die csak kajánul elvigyorodott.
 - És én leszek a legújabb Kaleido sztár! – mondta, miközben ökölbe szorított kezével megütögette mellkasát.
 - Ne hidd azt, hogy olyan könnyű! – lépett elő Sora az ajtó mögül, innmár farmer kertésznadrágban, és fehér tornapólóban.
 - Miért ne lenne? – Alexiel mély levegőt vett, és újra a ketté hajtott lapnak szentelte minden figyelmét. – Majomkodás az egész. Kiskoromban elhordtak ide-oda a rsg [ritmikus sport gimmnasztika] miatt, de halálra untam magam.
 - TE NEM TUDSZ SEMMIT! – kiáltotta végül Sora, mire Alexiel felállt. A lány megszeppent. Alexiel haja lekövette mozdulatát, és mintegy védőfátyolként borult hátára. A szépsége, még őt is, nő lévén megdöbbentette, magabiztossága pedig egy sziklát is kettémorzsolt volna. – Hogy tudhatnál bármit is, mikor még egyszer se csináltál semmi olyasmit, hogy… - Sorának muszáj volt elfordulnia, nem tudott és nem is mert Alexiel szemeibe nézni, miközben ő egyre közelebb ment hozzá.
 - Táncoltam. – mondta végül félszegen lehajtott fejjel. – De nem hagytad, hogy végigmondjam. Egy dogot megadott nekem a Kaleido. – Sora felnézett a nála fél fejjel nagyobb Alexielre.
 - Mit?
 - Ki mondta hogy elmondom? – kérdezett vissza, majd mellmagasságban összefont karokkal elment Sora mellett.
 - Alexiel, várj már! – Die a lány mellé lépett, majd megfogva annak vállát, kényszerítette, hogy az visszaforduljon.
 - Tudod, nekem életem vágya volt, hogy kijussak amcsihonba… de egy hat hónap alatt meguntam.
 - Akkor mit akarsz csinálni? – kérdezte végül Die, de már önmagától tudta a választ.
 - Hazamenni. – Alexiel lehajtotta a fejét, leütötte a fiú meglepettségtől elgyengült csuklóját válláról. – Elegem van Amerikából. – mondta, miközben kisétált a házból, és bevágta maga után az ajtót.
 - Helyben vagyunk. – Rociel Die mellé állva szalutált, persze haptákba nem vágta magát, csak lezseren emelte csuklóját homlokához, majd követte húgát.
Az a fájdalmas ajtócsapódás örökre bezárta magát Die szívébe. Magabiztosan és törtetlen tartással ment fel szobájába. De ott már az első adandó alkalommal a falhoz esett, és a mentén csúszott le a földre.
Arcán a könnynek érdes sávot húzva maguk után szántottak végig arcán, miközben arcán olyan mosoly volt látható mint egy dankórosnak. Kezeit dereka mellett erősen összekulcsolta, és hol ujjaiba, hol derekán a bőrt markolta meg. A nevetés, a tehetetlenség, a hiányérzet, a veszteség és a sírás egyszerre rázta testét, úgy érezte ekkor fájdalmat nem képes elviselni. Hirtelen ugrott fel, és kezdte el teljes erejéből ütni a falat. Kezén felszakadt a vékony bőr, érezte, ahogy csontja újra és újra ütközik a fallal, maga a fal mályva színű bevonata vérvörös lett.
Feladta. Mint egy marionett-bábu csuklott össze, először térdein tartva súlyát, majd a fejjel a falnak előre dőlt. A világ forogni kezdett, még arca teljesen a falhoz simult, miközben a vér végigcsurgott a festéken. Szemeihez érve könnyeit színesítette a vörös lé.
Feladta. Összeomlott, érezte ahogy zuhan, és valami nem engedi. Mintha a mélység szörnye egy gyönyörű nő karjaival húzná magával. Húzza lefelé. A mélység körülötte vízből van… víz és… MEG FOG FULLADNI! Száját kinyitva temérdek mennyisétű oxigén buborék formájában emelkedik a felszínre, ám ő zuhan, mégse ellenkezik. Megfordul.
Alexiel! A lány karjai erősen tartották, haja egy fátyol volt, mely takarta őket a külvilágtól. Akarta. Kezei már Alexeil arcát fogták. Ajkai súrolták ajkát, és már rátapaszotta, hogy végre csak vele legyen…
Az utolsó buborékok feljöttek a felszínre és Die teste akarva zuhant a mélységbe.